Különös hangulatú dokumentumfilm kerül a mozikba. A címe: A legbelsőbb Ázsia – Magyarok nyomában Mongolországban. Rendezője Füredi Zoltán kulturális antropológus, filmes és mongolista. Azért ment Mongóliába, és forgatott filmet, mert fáj a lába. Valami furcsa folyamat zajlik, az idegek mintha visszahúzódnának benne. Elment hát oda, ahol azt remélte, rátalál a probléma gyökerére, hiszen lehet, régi mongol átok sújtja. Indult, és amerre járt, mindenütt a magyarok nyomaira bukkant.

Erősen tartja magát a gondolat, hogy nem csupán a lengyel, de a mongol–magyar is két jóbarát, sőt rokon. Egy olyan évtizedben, mint ami mögöttünk van, amikor ismét erős állami akarat és figyelem irányul a magyarság eredetének tisztázására, nem tűnik meglepőnek, ha egy magyar eljut Mongóliába, a békés buddhista mongolok pedig olyan szeretettel beszélnek a magyarokról, mintha tényleg a testvéreikről volna szó.

Fotó: A legbelsőbb Ázsia

Azonban a múlt, különösen a régmúlt – s benne minden testvériségre utaló genetikai jel – homályos. Nincs bizonyíték a testvériségre. Akkor mégis honnan ered az amúgy kézzel fogható, lélekkel tapintható szeretet, kulturális, szakrális közösségi élmény, ami a magyarok felé árad? 

Furmányos barátság

A film erre nem ad választ, nem is akarja megmondani a tutit, és ez – lássuk be – nagy erénye. Viszont igyekszik megmutatni mindent, de csak annak tükrében, ami amúgy tudományosan és kulturálisan a két nemzetet valóban összekötheti. Ennek megértéshez ráadásul nem is kell mélyre ereszkedni a történelem kútjában. Elegendő visszamenni a megbonthatatlan barátságok korszakába, a negyven-hatvan évvel ezelőtti időkbe, amikor a Szovjetunió igyekezett szorosan magához kötni népeket és nemzeteket, és olyan furmányosan terjesztette a druzsbáról, vagyis a barátságról szóló igét, hogy akadtak olyanok, akik talán el is hitték, hogy a szovjet testvér ölelése őszinte, és a legkevésbé sem halálos. 

Magyarország e politikai, ideológiai és gazdasági térben talált rá a mongol–magyar barátságra, s bár a középkorban a tatárok nem éppen testvérként gázoltak át rajtunk és a fél világon, a hun–magyar eredet kutatása örök parázs mongolok és magyarok között, amiből a barátság lángja bármikor fellobbanhat. Újra és újra.

Füredi Zoltán főként azokat a szereplőket kereste fel Mongóliában, akik emlékeznek még arra, amikor a múlt század második felében magyar mérnökök és szakemberek utaztak Belső-Ázsiába, és a Mongóliára is kiterjesztett druzsba jegyében erőművet, üzemeket, vízelvezető rendszereket építettek. Az október 24-től mozikba kerülő – előtte 18-án a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon bemutatkozó – dokumentumfilm érdeme, hogy elérte még az utolsó szemtanúkat, akik felidézik azokat az időket, amikor vállt vállhoz vetve dolgozott mongol és magyar a szebb jövőért, és mongolok százai utaztak Magyarországra, hogy aztán kiművelt emberfőként a tudást hazavigyék.

A legbelsőbb Ázsia

Fotó: A legbelsőbb Ázsia / A legbelsőbb Ázsia

Magyarként mongol szemmel

Ennek a szebb jövőnek a romjait és máig működő hagyatékát láthatjuk most ebben a dokumentumfilmben: a mongol–magyar barátság megbonthatatlanságának bizonyítékát. Füredi Zoltán mongolistaként rá is erősít erre, amikor így fogalmaz: 

Azt szokták mondani, hogy az ember nem választhatja meg a rokonait. Nos én megválasztottam. A mongolok talán az utolsó igazi lovasnomádok. Harcosok, a sztyeppe fiai. Ugyanakkor végletesen romanikusak és vendégszeretők. Olyan ideák kapcsolódnak hozzájuk, amelyek számomra nagyon fontosak: a barátság és hűség, a kalandvágy, a szabadság és a természet szeretete. Én legalábbis ezt látom bennük. Szóval a szívemben egy kicsit mongol vagyok. A világot egyszerre nézem magyar és mongol szemmel.

Füredi Zoltánt filmjeiben főként a rítusok, az identitás és az ethosz kérdései foglalkoztatják, Mongóliában 1992 óta folytat kutatásokat, így vonzódása és bevonódása érthető. Ahogyan az a kitüntető figyelem is – nem beszélve a szeretetről –, ami a mongolokból szinte gyermeki rajongással és tisztelettel sugárzik.

Nem akármilyen bejelentést tett a BBC, a brit csatorna készen áll visszatérni a „Büszkeség és balítélet” világába, méghozzá egy új, Lizzy Bennet húgáról szóló drámasorozattal.

Fotó: port.hu

Az „A másik Bennet lány” címet viselő sorozat Janice Hadlow azonos című regénye alapján készül, és Mary Bennetre, Lizzy szerény és gyakran mellőzött középső testvérére összpontosít.

A tízrészes sorozatot a „Doctor Who” producere, a Bad Wolf fogja elkészíteni, míg a forgatókönyvért Sarah Quintrell lesz a felelős.

Csütörtökön kezdődik és október 20-áig tart a 13. Szemrevaló / Henswert Filmfesztivál. A Svájci Nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet közös filmhetén a budapesti Művész moziban tizenegy friss, német nyelvű alkotást vetítenek, amelyhez 6 közönségtalálkozó kapcsolódik. Több film is irodalmi vonatkozású, illetve női rendező alkotása.

Részlet az Egy egész élet című filmből

Fotó: Szemrevaló / Henswert Filmfesztivál

A filmes cégek a biztos profit és a stabil közönségépítés végett imádják a folytatásokat, hiszen olyan kasszasikerek születhetnek, mint a Deadpool & Rozsomák, amely nem csupán rekordot állított fel, de közelmúlt Marvel-filmjeinek legjövedelmezőbbje is lett. A Joker 2019-ben hatalmas durranás volt, szintén rekorder, ezért a Warner Bros. úgy döntött, folytatást csinál hozzá, annak ellenére, hogy eredetileg az alkotók egyrészes, önálló filmnek szánták. Az ötlet fordítva sült el.

A Joker: Kétszemélyes téboly 2024 leginkább várt filmjei közt szerepelt, azonban a koncepció kialakításánál Todd Phillips filmrendező és Scott Silver forgatókönyvíró húztak egy merészet: úgy döntöttek, véres musicalt gyártanak a történetből, ahol Joker karaktere találkozik jól ismert képregényes társával, Harley Quinnel. A Warner Bros. teret adott az alkotók korábbitól teljesen eltérő elképzelésének, mivel az első filmnél bevált az akkori, szintén rendhagyó koncepció. 

Jelenet a Joker 2-ből

Fotó: port.hu

A mostani film esetében azonban nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy azt a filmstúdió vezetői várták. Az első Joker, ami kevesebb mint 70 millió dollárból (25,5 milliárd forintból) készült, a reklámköltéseket nem számítva egymilliárd dolláros profitot termelt a gyártási költségeken felül, és még egy Oscar-díjat is hozott Joaquin Phoenixnek. A Warner érhetően vérszemet kapott, így berendeltek egy folytatást, de Phillips ragaszkodott az új megközelítéshez, hisz az első filmnek is megvolt a sajátos, művészi identitása. A filmcég belement, és meg is tolták a projektet mintegy 200 millió dollárral (73 milliárd forinttal). Ahhoz azonban, hogy a reklámköltésekkel együtt ne legyen veszteséges az alkotás, mintegy 400–500 milliós bevételre lenne szükség.

„Divat” ma a transzgenerációs örökségről, a nemzedékeken átnyúló traumákról beszélni, és hála Istennek, hogy így van. Ám nem mindenkinek adatik meg, hogy a traumát művészi eszközökkel dolgozhassa fel: Baska József festőművész ezt az életművében megtette, és most megteszi lánya, Baska Barbara is, aki az édesapja történetéről forgatott kisfilmet Baska magyarul beszél címmel. A dokumentumfilmet szeptember végén három tengerentúli nagyvárosban, Washingtonban, New Yorkban és Torontóban is levetítették.

Egyetlen éjszaka alatt, szekérrel menekültek Baska Józsefék – két szülő és négy kisgyerek – Magyarországra, a Beneš-dekrétumokban rögzített kollektív bűnösség alapján ugyanis a Csehszlovákiában élő magyarokat és németeket a II. világháború után a Szudéta-vidékre telepítették volna. Az erdőt kellett elérniük, mert az már Magyarország, de előtte át kellett kelniük egy nyitott, havas mezőn, folyamatosan figyelve az őrökre. Nem tudták, hogy büdös magyarból lesznek még büdös tótok is, és évekig nyomorognak majd egy földes kis szobában.

A magyarkérdés vagonkérdés

– hangzik el Sztálin és Edvard Beneš moszkvai beszélgetése során, a magyar nemzetiségű állampolgárokat pedig ezután teljesen jogfosztottá teszik, üldözik, bántalmazzák, kényszermunkára ítélik, majd megindul a lakosságcsere. A rozsnyói Baska József 12 évesen éli át ezt a traumát: a szekér aztán meghatározó eleme lesz a művészetének.

Baska Magyarországon Munkácsy Mihály-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével kitüntetett érdemes művész lett, de még a művészi karriernél is többet tett: beilleszkedett, családot alapított, és átadta a gyerekeinek azt a tudást, hogyan kell talpra állni a legnehezebb körülmények között is.

A magyar filmipart sűrűn szokták ekézni, nem is teljesen alaptalanul, hiszen ahelyett, hogy tényleg modern történeteknek adna terepet, inkább közepes huszármesékkel és sárban dagonyázó Petőfikkel untatja a közönséget. Holott azért akadnak olyan zsánerfilmek – legalábbis a közelmúltban kaptunk pár ilyet –, amelyek kreatív ötletekkel tömött kortárs alkotások. Abból a fajtából, amire tényleg büszkék lehetünk.

Most a legnagyobb streamingszolgáltatók kínálatából szemezgetve keresgéltünk olyan napjainkban készült magyar filmeket, amelyeket nem érdemes elkerülni. Sőt, a tévé elé keveredve újranézésük sem árthat meg.

Magyarázat mindenre

Ahhoz képest, hogy Reisz Gábor olyan kiemelkedő coming-of-age filmeket adott ki a kezei közül, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek, a saját élményeiből táplálkozó író-rendező legutóbbi művét, a Magyarázat mindenre című filmet nem támogatta a Nemzeti Filmintézet, helyette a szlovák filmes alap állt be mögé, hogy biztosítsa a 2023-as produkció büdzséjét. A Magyarázat mindenre szinte biztosan azzal csapta ki a biztosítékot idehaza, hogy bátran beleáll az aktuálpolitikába, szembeállítja a fideszeseket és a liberálisokat, mégpedig egy Ábel nevű, éppen érettségire készülő középiskolás szemszögéből.

A Magyarázat mindenre egy picit abba is belemászik, mit jelent magyarnak lenni, mi is az a magyarság. Amikor Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) a töriérettségijére úgy megy, hogy kokárda van rajta, és a baloldali tanárát, Jakabot (Rusznák András) megvádolják vele, hogy megszégyenítette a gyereket, aki ezért adott elégtelen feleletet, egy konzervatív újságíró, Erika (Hatházi Rebeka) is belekeveredik az ügybe. Valahogy így válik egy hétköznapi bukásból médiaszenzáció, és Reisz Gábor amellett, hogy Ábel jobbos apja, György (Znamenák István) és a már említett töritanár közötti óriási veszekedéssel görbe tükröt mutat a magyar társadalomnak arról, hogy a politika által mennyire megmérgezett légkörben élünk. A direktor arra is rámutat, hogy a média olykor ízléstelenül és szenzációhajhász módon képes tálalni eseményeket, csak azért, hogy hergelje az embereket. Ez a film olyan dolgokat feszeget, mindenféle filter nélkül, amikben benne élünk, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválról elhozott díja is jelzésértékű, hogy fontos kortárs sztoriról van szó.

A Magyarázat mindenre a Cinego kínálatában látható először.

Már megint egy elsőfilmes rendező, aki kiforgat egy jól ismert zsánert magából. Nem kell túl sokat visszamennünk az időben, hogy valami hasonló bravúrra példát találjunk, Jane Schoenbrun az I Saw the TV Glow-val csavart egy nagyot a Twin Peaksen és a Twilight Zone-on, egy magabiztos mozdulattal tinis környezetbe ültetve őket. Most pedig a Netflixen október 4-én bemutatott Ami belül van csinál meg valami hasonlót, Greg Jardin újdonsága ugyanis egy testcserés film, amelyben a lehetőségeket egy nagyszámú szereplőgárdával a maximumra tekeri az alkotó, s egyszersmind olyan bátor fordulatokat is bedobál a történetbe, amelyeknek hála egészen kiszámíthatatlanná válik a végkimenetel.

Részlet az Ami belül van című filmből

Fotó: Netflix

Az Ami belül van című filmnek nem kell sok, hogy elkezdje pumpálni a feszültséget a nézőbe. Az elején egy fiatal párocskát ismerünk meg Shelby (Britanny O’Grady) és Cyrus (James Morosini) személyében, akik kihűlt kapcsolatukat igyekeznek egy picit feldobni. Mi lenne erre jobb módszer, mint egy kis szerepjáték, a lány parókát és dögös fehérneműt ölt, de nagy csalódására a fiújának az érdeklődését még ezzel sem tudja visszahozni. Mindketten függői ugyanis az online térnek, Shelby legnagyobb hobbija az Instagram-celebek irigylése, míg Cyrus valami egészen mást csinál, miközben alulöltözött nőket nézeget a közösségi médiában.

Nemcsak őket, hanem még jó pár régi barátot is meghív a kecójába Reuben (Devon Terrell) egy görbe hétvégére, elvégre az esküvője előtt muszáj még egy hatalmasat bulizni. Ide érkezik meg Nikki (Alycia Debnam-Carey), aki nyilván sikeres celebcsaj, de a hangulaton a hippi Maya (Nina Bloomgarden), a gazdag ficsúr Dennis (Gavin Leatherwood) és a mindig laza Brooke (Reina Hardesty) is próbálnak javítani. Nem indul a legzökkenőmentesebben a partizás, főleg, hogy betoppan az excentrikus feltaláló, Forbes (David W. Thompson) is a végére, ráadásul egy titokzatos aktatáskával a hóna alatt, és meginvitálja barátait egy kis játékra. Darabolás nem lesz, ez nem a legújabb Fűrész, és Jigsaw is elmarad, de őrületből így sem lesz hiány, annyit elárulok.

A Jokernek sosem terveztek folytatást. Ez tény és való, a 2019-ben bemutatott, a DC-képregények egyik legismertebb főgonoszán alapuló pszichológiai thriller azonban akkorát ment a mozikban  –60-70 milliós büdzséje ellenében 1 milliárd dollárnál is többet kaszálva –, hogy szinte lehetetlenné vált, hogy ne jöjjön hozzá egy második rész.

Az író-rendező, Todd Phillips fülét meglepő módon az őrült stand-upos bohócot alakító Joaquin Phoenix rágta a legjobban, aki folyton arról beszélt a készítőnek, hogy nem bírja elengedni Arthur Fleck karakterét, mindig róla és a világot jelentő deszkákról álmodik, ahol Batman nemezise táncol, énekel és kiéli magát. A főszereplő végül annyit rugózott a témán, hogy meggyőzte a direktort, a többi pedig már történelem. A Warner nyilván nem állt az útjukba, bolondok lettek volna, és a stúdió jóval több zsozsóval, 200 millió dollárral tolta meg az idehaza október 3-tól látható Joker: Kétszemélyes téboly szekerét, bízva abban, hogy Oscar bácsi újfent bekopog hozzájuk.

Részlet a Joker 2-ből

Fotó: Warner Bros

Egy dolog biztosnak tűnik, és ezt szögezzük le rögtön az elején: el volt rendelve, hogy bármilyen folytatás készül a Jokerhez, az ellentmondásos lesz. Amennyiben Todd Phillipsék egy tradicionálisabb második részre szavaznak, és rátámaszkodnak a legnagyobb gengszterfilmes klisékre, a bűn császárává megtéve Arthur Fleck figuráját, akkor is rengetegen húzták volna a szájukat. Azt kiáltva, hogy a Warner csak egy újabb rókabőrt próbál lehúzni a Joker sokak által imádott ezen iterációjáról. A leghelyesebb megoldásnak az tűnhetett tehát a rendező szemszögéből, hogy jó, adjuk át magunkat a teljes őrületnek, és csináljunk egy olyan Joker 2-t, amely az első percétől az utolsóig elszállt, senkinek nem próbál megfelelni, és pont a legvérmesebb DC-fanoknak mutat be egyet.

Nemrég egy interjúban megkérdezték Megan Foxtól, hogy mennyi időt és erőfeszítést igényelt új filmjére, a Subservience című thrillerre való felkészülés, mire az amerikai színésznő egy széles mosoly kíséretében csak annyit reagált, hogy semennyit. Merthogy Fox szerint az egész karrierje arról szólt, hogy azzal vádolta mindenki, úgy játszik, mint egy robot. Ezúttal pedig azt hozta a sors, hogy tényleg egy android bőrébe bújhatott, aki amennyire lelketlen, legalább annyira csábító is egyben.

Fotó: Subservience

A Subservience, melynek világpremierjét egyszerre tartották Budapesten és New Yorkban, egy Nick (Michele Morrone) nevű megviselt családapa körül forog, aki egy napon kis híján elveszíti feleségét. Maggie (Madeline Zima) végül „csak” kórházban köt ki, de súlyos állapotban, a férfinak így a gyereknevelés mellett a háztartásvezetés minden terhe is a nyakába szakad. Sebaj, egy olyan világban járunk, ahol már rendelkezésre állnak az emberszabású gépek. Nick be is vásárol egy expón, hazaviszi afféle bejárónőnek a Megan Fox által játszott, Instagram-modellekre hajazó külsővel felvértezett Alice-t. A Terminátor óta tudjuk, hogy az ehhez hasonló tanmesékben a robotokkal való barátkozás nem szokott jól elsülni, így ennek megfelelően tör ki az agresszió a szintetikus cselédlányból is. Már persze csak azután, hogy Alice egy kicsit összegyűri a lepedőt a ház urával.

A legkönnyebben úgy lehetne körülírni a Subservience-t, hogy ez a M3GAN 18+-osra szabott változata, amelyben a rendező, S. K. Dale rendesen kihasználja Megan Fox felturbózott testi adottságait, a színésznőt folyamatosan rövid szoknyában, máskor Az ötödik elem által inspirált alig ruhában mutogatják, ráerősítve, hogy ez bizony egy erotikus thriller. Amiből lehetett volna akár kultklasszikus is? Igen, ha kevésbé kiszámítható a történet, ha thriller lévén kerül némi feszültség is a végeredménybe. Tény és való, hogy Fox úgy játszik, mintha rá szabták volna ezt a szerepet, de hiába a Transformers egykori szépségének minden erőfeszítése, közte és Michele Morrone Nickje között csak nagy ritkán, két három jelenetben fedezhető fel bármiféle kémia.

Vajon meddig lehet eljutni egy csirke hatalmával? Van, aki csak egy barlangnyi ember felett uralkodik, mások talán világuralomra törnének. Hogy mik a határok, azt biztosan mi sem tudjuk, de a Zenit című rendhagyó mozis alkotás érdekes képet ad a hatalomról, a közösségről, a természetességről és természetfelettiről.

Jó, jó, a csirke metafora, legalábbis annak tűnik, főleg mert varázstyúkról van szó. A kiválasztott gazdát különleges levitációs képességgel ruházza fel, de ezt az erőt nem birtokolhatja akárki. Egy földalatti börtön egykori lakója, szökevénye mégis képessé vált rá, ami hirtelen a szökevénytársakból formált közösség urává tette. Sikerült neki anélkül, hogy egy árva szót kellett volna szólnia.

Melyik filmről van szó? Kristóf György Zenit című alkotásáról, ami egy különleges, verbális kommunikáció nélküli film, ahol a testbeszéd, a mozgás- és táncelemek révén lépnek kapcsolatba a szereplők.

Mindennek ellenére a végeredmény nem klasszikus táncfilm, hanem egy valós történeti ívre épülő mozis alkotás, ami a mozgásszínház és a disztópikus filmek világát ötvözi, miközben erőteljes alakítások és érdekes látványvilág fogadja a nézőt. A sztori olyan kérdéseket feszeget, amelyek épp annyira mindennapiak, mint amennyire filozofikusak. Előjön a vágyott célért hozott áldozat, a jobb élet reményének árnyoldala, a hatalom mibenléte és a közösség ereje is. 

Sokat lehetne vitatkozni arról, hogy vannak-e még Hollywoodban igazi húzónevek, akik bevonzzák a mozikba a nézőket, vagy a jelenség kihalóban van. Tény, hogy a nagy öregek, mint Brad Pitt és George Clooney simán besorolhatók „az utolsó akciósztár” kategóriába, az Apple mégsem bízott annyira új filmjében, a Két magányos farkasban (Wolfs), hogy vászonra küldje azt.

A döntés egyrészt érthető, mert az almás cég befürdött már olyan címekkel, mint a Megfojtott virágok, amely 200 millió dolláros büdzséje ellenében világszerte csak 157-et hozott vissza a mozikban, és hasonlóképpen bukta volt az Argylle, a Napóleon és a frissen bemutatott Vigyél a holdra is. De tényleg ott tartunk, hogy egy Brad Pitt és George Clooney nem elegendők ahhoz, hogy tóduljanak az emberek arra, amit közösen csináltak? Úgy, hogy az Ocean’s-trilógiában nagyszerűen működtek ők ketten?

Részlet a Két magányos farkas című filmből

Fotó: Apple TV

A szeptember 26-a óta az Apple TV+-on elérhető Két magányos farkas sztorija New Yorkban indít, egy hotelszobában, ahol egy Margaret nevű nő (Amy Ryan) éppen kétségbeesve sikongat, mert az általa felszedett fiatal prostituált ezen a görbe estén véletlenül úgy esett az ágyról a földre, hogy aztán nem is kelt fel onnan. Mint kiderül, Margaret nem akárki, hanem egy nagy tiszteletben álló államügyész, akire sokan felnéznek. Neki tehát nem fér bele egy magánéleti botrány, amiben fizetett szex és egy hulla is főszereplő. Mit lehet tenni, a nő telefonál, és kisvártatva megérkezik az ehhez hasonló ügyekre szakosodott takarító, méghozzá George Clooney alakításában. Majd eltelik pár perc, kopognak, és befut egy mattra ugyanúgy feketébe öltözött és gumikesztyűt viselő, Brad Pitt-féle második számú takarító is.

Itt jön a nagy kérdés, most mi legyen? Amint a film címe is mutatja, magányos farkasokról van szó, mindkét fickó ahhoz van szokva, hogy egyedül dolgozik, a hátuk közepére sem kívánják a szakmai segítséget. Jon Watts akcióvígjátékának nyilván az a nagy csavarja, hogy ők ketten kénytelenek összefogni, és az egyre bonyolultabb ügyet megoldani. Merthogy nemcsak egy egészen élőnek bizonyuló hullájuk van, hanem egy csomó drog is a nyakukba szakad, és így kell a többismeretlenes egyenletet megoldaniuk, mielőtt valaki őket takarítja el.

Stíluszavar, gyönyörű látvány, erős színészi pillanatok, elszórt közhelyek, nyomasztó atmoszféra – ezt mind, mind megkapjuk Halle Berry legújabb filmjében. A Ne oldozz el! című alkotás már a mozikban pörög, a vetítésre pedig nagy reményekkel ültünk be. Ezeket részben beváltotta az alkotás, részben nem.

Hazugság lenne, ha azt mondanánk, csalódtunk, mivel az elmúlt években gyakori tendencia, hogy A kategóriás színészeket friss horrorokba hívnak, de ez rendesen felkészített bennünket a váratlanra. Sandra Bullock 2018-as Madarak a dobozban filmje vagy Nicolas Cage idei Longlegs című alkotása az erősebb vonalat képviselik, míg Russell Crowe egymásra halmozott ördögűzései (A pápa ördögűzője, Ördögűzés) már kevésbé. 

Épp ezért csupán Halle Berry színészi játékában bíztunk, minden mást pedig a véletlenre hagytunk, reménykedve, hogy a Ne oldozz el! (Never Let Go) című film inkább az első csoportba tartozik. Vegyes érzések vannak bennünk a vetítés után, hiszen akadtak farkashibák, de ezektől abszolút nem válik nézhetetlenné a film – csak jelentősen rontanak a végeredményen.

Egy meggyötört író, egy baljóslatú kisváros és a háttérben settenkedő, vérszomjas szörnyeteg, amely a főszereplőre vadászik. Stephen King, a horrorirodalom mestere sok évtizedre nyúló karrierje során ezt a három motívumot csűrte-csavarta a végtelenségig, olyan remek, klasszikusnak számító olvasmányokat is kihozott ebből az egyszerűnek tűnő, de nagyon is komoly mélységekre lemerülő receptből, mint A ragyogás, az Az és a Tortúra. Na és persze a Borzalmak városát se felejtsük el, King 1975-ben megjelent vámpíros regényét, amelynek új feldolgozását 2022 óta rejtegette a Warner Bros, és jó ideig azt sem lehetett tudni, hogy egyáltalán bemutatják-e.

A huzavonának nemrég ért vége, amikor kiderült, hogy október 3-án érkezik az új Borzalmak városa-film a Maxra, amelynek igazából simán lehetett volna helye a nagyvásznon is. Már ha abból indulunk ki, hogy mennyire hátborzongató és élvezetes lett a végeredmény.

Fotó: Justin Lubin / Max

A Borzalmak városa története Ben Mears (Lewis Pullman), egy sikeres regényíró körül forog, aki inspiráció után kutatva tér vissza Jerusalem’s Lotba, ám ahelyett, hogy serényen az írógépet kezdené el ütögetni, arra kénytelen ráeszmélni, hogy az amerikai kisvárosba nem sokkal őelőtte a gonosz is betette a lábát, egy ősöreg vámpír, Barlow (Alexander Ward) és segítője, Straker (Pilou Asbaek) személyében.

Akárcsak az alapul szolgáló regény, a Borzalmak városa új változata is a lassú építkezésre szavaz, a gonosz sokáig csak a háttérben bujkál, Ben és társai pedig csak szépen lassan eszmélnek rá, hogy mekkora slamasztikában vannak. Igaz, azon a ponton már elég egyértelműen beüt a krach, amikor az író azt veszi észre, Jerusalem’s Lotból szinte eltűnt a lakosság, mindenkit orvul átváltoztattak, és még a templom sem nyújt menedéket a vérszívók hada elől.

Modern korunk egyik rákfenéje, hogy a közösségi média átvette az uralmat az életünk felett, mindenki tökéletes Instagram-posztokban mutogatja legutóbbi nyaralását, legújabb autóját, házát, férjét, feleségét, gyerekét. Ezt a csillogást pedig olyan filterekkel szépítik tovább, amelyek az online térben szinte új arcot faragnak a delikvenseknek. Aztán amikor az önképrombolás eléri a csúcsát, a gazdagabbak plasztikáztatnak, jön a mellnagyobbítás, a zsírleszívás, és még lehet sorolni. Ebbe a kamu modern ember képébe igyekszik páros lábbal belerúgni a Netflix új sci-fije, a Csúfok (Uglies). A szeptember 13-án bemutatott film minden jó szándéka ellenére is elköveti a hibát, hogy saját magából csinál viccet.

A Csúfok kiindulópontja rendben van, a jövőben járunk, egy olyan világban, ahol a Szépek uralkodnak. Minden ember, amikor betölti a 16. életévét, plasztikai beavatkozások során esik át, hogy elérje saját maga legtökéletesebb verzióját, két lábon járó Insta-filterré válva. Hogy miért van erre szükség? A film tudósai szerint csak így csillapítható a társadalmi rétegek közti feszültség, ha mindenki gyönyörűvé és üresfejűvé válik.

Fotó: Netflix

Hősnőnk, egy Tally nevű leányzó, akit már nem sok választ el attól, hogy a Szépek kasztjához csatlakozhasson. Az nem teljesen világos, hogy a tinédzser mégis miért epekedik ennyire a beavatkozás után, elvégre a karakter eljátszására azt a Joey Kinget kérték fel, akire ránézve az utolsó utáni gondolatunk lenne, hogy csúnya. Ehhez képest Tally már az első percekben ostorozza magát saját tökéletlensége miatt, és csak felhorkanni tudunk, amikor elhangzik a főszereplő gúnyneve, a Bandzsa.

Röhej, és pont a nézőközönségre, a tinédzserekre van rossz hatással, ha azt látják, hogy egy Joey Kinghez hasonló színésznő is rondának van bélyegezve egy ilyen filmben. Nem elég, hogy a fiatalokra ömlik a szépségipar, a reklámipar oldaláról a nyomás és a rettenetesen magas elvárások, még itt van ez a borzalmas sci-fi is, hogy rontson a helyzeten. Talán mondanunk sem kell, hogy a szereplőgárda maradéka is az átlagemberhez képest bőven szebb emberekből áll, akik Joey King mögé beállva ostorozzák magukat a külsejük miatt.

Persze lehet azt mondani, hogy Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiájának befejező része keserű humorú alkotás, de inkább nagyon-nagyon szomorú. Szinte illúzió sem marad. A talányos című, fekete-fehér Egy százalék indiánt 2024. október 10-től vetítik a magyar mozik – az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap sikere után ennek a filmnek a sötét tónusai talán kevesebb embert szólítanak majd meg, de jó, hogy elkészült.

Ennél fullasztóbb, klausztrofób filmet keveset látni. Az Egy százalék indiánnak már a színházi változata is nagyon szűk helyen játszódott – ennyiben nem különbözik a szintén lakásszínházi Ernelláék Farkaséknál és Kálmán-nap című előadásoktól –, de a film minden apró momentumot már-már kényelmetlenül közel hoz.

Részlet az Egy százalék indián című filmből

Fotó: Budapest Film Zrt

A lakásszínházban néhány méterre ültünk a hatalmas ebédlőasztaltól, láttuk a terítő textúráját, az asztalon lévő, apróságokkal teli tálat, a szotyolamagokat is, a szereplők mellettünk jöttek-mentek, a kamera viszont bemászik az értékes limlomok közé, a kávés pohárba, így Bántó Csaba operatőr jóvoltából látjuk a szereplők babráló kezét, ruhájuk anyagát, arcuk minden rezdülését. Sőt, a hangok is nagyon közel jönnek, ahogy roppan a napraforgómag, szisszen a szóda, készül a házilag sodort cigaretta.

Még be sem mutatták a Gladiátor második részét, Ridley Scott egy friss interjúban már arról beszélt, hogy miről szól majd a harmadik film. Persze ehhez előbb a másodiknak kell bizonyítania a kasszáknál, de egyelőre pozitívak a visszhangok az alkotás kapcsán, így kellő nyereség mellett ezzel a rendezői lelkesedéssel nagy esély van rá, hogy a stúdió zöld utat ad egy harmadik résznek.

A francia Permiere magazinnak mesélt terveiről a rendező, amit a Variety szemlézett. Az interjúban számos dologról beszélt az alkotó, többek közt arról, hogy élete legkomolyabb akciójelentét készítette a Gladiátor 2-höz, a valaha volt egyik legjobb munkája, amelyben előszeretettel alkalmazott számos technológiai újítást, köztük néhány mesterségesintelligencia-vívmánnyal – így született többek közt az orrszarvún lovaglós jelent is.

Egy romantikus film arra való, hogy elhitesse velünk, a lélek akkor is társra talál, ha már minden egész eltörött. Amikor mindenről, amit látunk, és mindenkivel, akivel összefutunk, azt gondoljuk, csupán életünk díszlete. Járdán kockakő, fotel a szobában, hang a villamoson, szellő a dombtetőn. Nem fontos. Nem számít. Minden csak úgy van, az élet apadó patak, minden hónap pergő homokszem. De aztán...

Erre az élményre, főleg a „de aztán”-ra épít a Kapj el, ha zuhanok című romantikus film – inkább több, mint kevesebb sikerrel. Nincs vele gond, szerethető, nézhető, minden megvan benne, amitől végül is romantikus. Mégsem egész. 

Kapj el, ha zuhanok

Fotó: Netflix / Netflix

Talán azért, mert hiányos. Dramaturgiában és történetvezetésben. Talán mert nem mer túllépni számos romantikus klisén: magányos férfi, kiégett múlt, mediterrán sziget, régi szerelem, új esély. De ne fanyalogjunk, elvégre mi másért készülnének az ilyen filmek, ha nem a klisék miatt – valamint azért, hogy azt üzenjék, hogy a lélek akkor is társra talál, ha már minden egész eltörött.

Csak hagyni kell az időt dolgozni. Mert régi mondás, talán igaz is, hogy nincsen olyan dolog, amit az idő ki nem forog...

Harry Connick Jr. mint kiégett rocksztár

Az azonban nagyon nem mindegy, hogy egy film hogyan ágyaz meg a romantikának. Mert az addig rendben van, ha a forgatókönyvíró-rendező (Stelana Kliris) egy olyan történetet akar elénk hozni, amelyben Harry Connick Jr. egy olyan kiégett rocksztárt alakít (John), aki visszamenekül egy olyan szigetre (Ciprus), ahol egykor talán boldognak érezte magát, és megpróbál új életet kezdeni. Ám ebben a földi paradicsomban leginkább a múlt jön vele szembe.

Johnon ráadásul nem érezni, hogy annyira kiégett volna. Persze, Harry Connick Jr. (P.S. I love you; Miért éppen Minnesota?) hozza a lelke mélyén szomorú, rezignált karaktert, csak éppen a kiégés okairól nem tudunk meg sokat.

De ugyanúgy el kell fogadnunk azt is, hogy Johnnak múltja van a szigeten, ráadásul olyan, ami elől nem tud menekülni. Ezért is ért volna meg néhány gondolatot, filmkockát ennek kibontása, úgy talán azt is jobban értenénk, hogy John miért éppen Ciprus szigetén vágyik arra, hogy meggyógyítsa kiégett lelkét.

Ennek magyarázata ezt az írást spoilerveszélybe sodorná, de aki a filmet látja, az úgyis megkapja majd szavakban, pillantásokban – miközben a szív dolgai jól viselik, sőt kifejezetten szeretik, ha látjuk is mindazt, ami Johnt a lelke mélyén, még ha tudatalattiban is, de a múltjának boldogabb napjaiba vissszahúzza.

Ritkán jövök ki úgy sajtóvetítésről, hogy az a kérdés forog a fejemben, vajon mi a francot láttam éppen. Márpedig Francis Ford Coppola új sci-fijével, a magyar mozikba szeptember 26-án érkező Megalopolisszal pontosan így jártam. Mégis, mi akart ez lenni? Egy félresikerült és túlontúl hosszú tisztelgés az 1927-es Metropolis előtt? Tanmese arról, hogy egyszer minden birodalom elbukik, és a fejlődés csak önmagunk extrém módokon való megújításával érhető el? Jóslat arról, hogy Amerika úgy fog járni, mint a Római Birodalom, és saját hamvába vész?

Részlet a Megalopolisz című filmből

Fotó: lionsgate

Nagyon nehéz kitalálni, mire gondolhatott a költő. Holott a veterán, A Keresztapa-filmekkel és az Apokalipszis mosttal is megismételhetetlent alkotó Coppolának már 1977-ben szöget ütött a fejébe az ötlet, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1983 óta dolgozott is rajta. Csiszolgatta a szkriptet, majd 2001-ben már olvasópróbát is tartott a főszerepekre kinézett színészekkel, azonban a szeptember 11-ei merényleteknek a valósággal mutatott hasonlósága miatt még pár évtizedre visszalökték az íróasztal egyik polcába a Megalopoliszt.

Így képtelenség

Talán ott is kellett volna maradnia a filmnek, a készítő azonban képtelen volt elengedni ezt a projektjét. Még a kaliforniai borászatát is eladta, és 120 millió dollárt a nagyívű sci-fibe ölve – „kerül, amibe kerül!” felkiáltással – végül saját zsebből össze is hozta ezt a valamit.

Nemcsak a hosszú készítési folyamat, hanem maga a forgatás sem nélkülözte a botrányokat. A 85 éves író-rendező alulöltözött táncosnőket, statisztákat fogdosott és csókolgatott, elmondása szerint azért, hogy hangulatba hozza és motiválja őket, emellett a munkálatok alatt folyamatosan füvet szívott, és olykor a stábot is otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat.

Ennyire botrányos körülmények között egyszerűen képtelenség értelmes filmet forgatni, és ez még egy akkora koponyának sem sikerült, mint Francis Ford Coppola.

Félelmetes belegondolni, hogy lassan négy év telt el azóta, hogy a WandaVízió első évadát a Disney+-on bemutatták. A Marvel Studiosnak azóta voltak nagyon csúnya mellényúlásai (She-Hulk, Sólyomszem, Mrs. Marvel, A Sólyom és a Tél Katonája, Titkos invázió stb.), mégis a közmegegyezés szerint a boszorkányos-robotos dramedyvel és az old school időutazós Lokival zseniális sorozatokat alkottak, és ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni. A WandaVízió sztorija ugyebár arról szól, hogy a szerelmét vesztett Wanda Maximoff (Elizabeth Olsen) képtelen beletörődni az android szuperhős, Vízió (Paul Bettany) halálába, emiatt egy Westview nevű idilli kisvárosba vonul el, ahol újraalkotja férjét, és ha már itt tart, két gyereket is képzeleg maguknak, létrehozva a tökéletes családot.

Fotó: Chuck Zlotnick / Disney+

A WandaVízió nagy bravúrja, hogy a sorozat megidézi a különböző korszakok szitkomjait, de amint haladnak előre az epizódok, úgy kezdenek lehullani a színfalak. Elkezd ugyanis kiderülni a turpisság: Wanda elrabolta a város lakóit, akiket akaratuk és tudtuk ellenére tart fogságban, és innen kezd el kirajzolódni a Skarlát Boszorkány sziluettje, aki ezen a néven először a szériában bukkan fel. Perpatvarból azért nincs hiány, megjelenik a S.W.O.R.D. nevű kormányszervezet, hogy rendet tegyen, illetve az is kiderül a kilenc rész alatt, hogy Westview szomszédsága sem ma született bárányokból áll. Egyikük épp Wandáék mellett lakik, „Agnes”, salemi leánykori nevén Agatha Harkness, aki vágyik a főszereplő erejére, el is csaklizná azt minden áron. Persze egy hatalmas összetűzést követően éppen Agatha az, aki elveszti varázsát, és továbbra is fogságban marad.

Itt veszi fel a fonalat a Disney+ új, szeptember 18-án bemutatott sorozata, a Mindvégig Agatha, amely hiába hogy a WandaVízió spin-offja, simán második évadnak lehetne tekinteni. Nemcsak azért, mert a minősége egészen megközelíti az anyasorozatét, hanem annak okán is, hogy a történet nagyjából onnan folytatódik, ahol a WandaVíziónál abbamaradt.

Ryan Murphy mindig is az a sorozatkészítő volt, aki bátran osztotta a sokkoló pofonokat a nézőknek. Hiába volt összességében könnyedebb, a tiniszériák zsánerén belül már a Glee is megelőzte a korát, és feszegette a határokat, az Amerikai Horror Storyról nem beszélve, a szellemházas és az őrültek házában játszódó évadok beírták magukat a kis képernyős horrortörténelembe. Aki látta, ez utóbbi állítással talán nem is fog vitatkozni. Murphy azóta sem állt le, hozza a kiborítóbbnál kiborítóbb címeket, sorolhatnám napestig: Ratched, Pose és a többi... a showrunner azonban az eddigi fényes karrierjében az i-re akkor tette fel igazán azt a pontot, amikor kiadta a kezei közül a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztorit még 2022-ben, ezzel pedig új magasságokba emelte az amúgy is népszerűnek számító, true crime alapokra felhúzott sorozatok válfaját.

Fotó: Netflix Media Center

A Dahmert két dolog vitte el a hátán, és csinált belőle hatalmas szenzációt. Egyrészt az, hogy Ryan Murphy egy olyan színészt, Even Peterst választotta ki főszereplőnek, akivel már az AHS kapcsán hosszú ideje együttműködtek, és jól ismerték a másikat. Másrészt a cselekmény telitalálatnak bizonyult, a meleg férfiakra vadászó, azokat elkábító és másvilágra küldő meleg sorozatgyilkos sztorija odaszögezte a tévéhez a nagyközönséget. Sőt, a Dahmert szakmai körökben is elismerték, a Golden Globe-on például négy kategóriában jelölték, ezek közül Peters férfi főszereplőként egyet el is hozott. Megérdemelten, mert hátborzongató volt, amit a Palpatine-szemű őrült bőrébe bújva a színész művelt.

Egy évados csodának tűnt a Dahmer, a fogadtatás és nyilván a nézettség miatt azonban a Netflix az alkotókkal közösen úgy döntött, franchise-t húznak fel belőle, Szörnyeteg címmel. Ennek lett a kvázi második évada a Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori, amely szeptember 19-én mutatkozott be az online videótáron, és aki azt hitte, hogy a vérfagyasztást és a nézők kiborítását tekintve Murphyéknek a Dahmer után nem maradt már puskaporuk, nos, az tévedett.