Informácionalizmus

"Ha nem rendelkezel média-interface-szel, akkor nem is létezel" - napjaink társadalmát, társadalmait akár ezzel az egy mondattal jellemezhetjük. S hogy jobban megértsük az azt működtető mechanizmusokat, szakítanunk kell a - konzervatív, akadémiai világ szellemiségét hordozó - hagyományos szociológiai felfogással, módszerekkel. Merthogy az(ok) a kapitalista világ lejárt sémáihoz, az állam - piac - akadémia szisztémához igazodott / igazodtak, ahhoz az elváráshoz, hogy a felsőoktatási intézmények a rendszerbe tökéletesen illeszkedő, azt tökéletesen kiszolgáló munkaerőt képezzenek ki. Ebből a szemszögből nézve az újgazdaság körüli hozsannázás nem más, mint az Internet teljes félreértelmezése. A sokat emlegetett - inkább ócsárolt, mint dicsért - kaliforniai ideológia pedig nem több üres szólamoknál. Az "új szociológiának" egyrészt az információ-elméletből, másrészt a szociobiológiából kell kiindulnia. És el kell felejtenünk a posztmodern teóriákat is: az ezekben felvázolt, elemzett rendszerek olyan zárt struktúrák, melyekből senki nem menekülhet. Az elemzések pedig részterületekbe bonyolódnak / vesznek. A jövőben kevesebb specializáció, és több általánosítás, generalizáció igényeltetik.

A fejlődési séma

A három társadalmi rendszer (feudalizmus, kapitalizmus, informácionalizmus) közötti különbségeket Bard rendkívül plasztikusan vázolja fel. Az "út" a széttagolt, territoriális mini-egységekből a központ-igényen (és annak megvalósításán) keresztül magasabb szintű, globális mini-egységekig ível. A kommunikáció mindig döntő szerepet töltött be, s egy-egy adott kornak megvolt a preferált kommunikációs formája. A feudalizmus idején az írott médium, melyhez csak egy szűk, betűvető elit fért hozzá. Vezető szerepük a - kapitalizmus kezdetét jelentő - könyvnyomtatással zárult. Ezt a korszakot a tömegmédia különböző változatai (a könyvtől a televízióig) határozták meg. De már ennek is vége: jelenünket és jövőnket az interaktivitás uralja. Utóbbi állítást különös, elsőre meglepőnek, hihetetlennek tűnő adat is alátámasztja, mégpedig az, hogy az Egyesült Államokban a tévénézők száma 1983 óta fokozatosan, évről évre csökken. (A PC-k ez idő tájt hódították meg a háztartásokat...)

Alvin Toffler 1928-ban született amerikai szociológus, futurológus, Newt Gingrich republikánus képviselő tanácsadója. Főbb művei: Future Shock (Jövősokk, 1970 - feleségével, Heidi Tofflerrel közösen), The Third Wave (A harmadik hullám, 1980).

A feudalizmusban a név (a királyé, a földesúré), a kapitalizmusban a pénz, manapság az információ diktál. A hely-képzet is döntő változásokon ment keresztül. A falu csak egy szűk, helyi - és a többi falutól szinte hermetikusan elzárt - közösségi létformát tett lehetővé. A város elidegenített, de a túlzott lokális kötődésektől is megszabadított. Az újabb állomás: a - már McLuhan felvázolta - globális falu. Ezt a mindent átszövő, Sprawl-féle szerveződést a netokrácia irányítja: az információt ők termelik, ők birtokolják, ők manipulálják, ők teszik közzé. Méghozzá a fogyasztói proletariátusnak, a konzumtariátusnak. Az arisztokrácia-jobbágyság, tőkés-dolgozók párhuzam a napnál is világosabb. (A "netokrácia" kifejezés egyébként nem új-keletű; már 1993 óta használatos. Az angol "consumtariat" pedig a "consumer" és a "proletariat" szavak összevonása.) A társadalom "csúcsán" az uralkodó, majd az állam, mostanság viszont a kurátor áll. Ennek megfelelően a diktatúrát demokrácia, a demokráciát (az Egyesült Államokban régóta működőképes) plurarchia váltja. Hogy a demokrácia halódik, azt az olyan apróságnak tűnő tények is bizonyítják, hogy például egyetlen államnak, vagy politikai pártnak sincs izgalmas Web-lapja.

Hogyan alakul ki, mi formálja identitásunkat? Régebben egyszerű volt a válasz. A középkorban a vallások, azoknak is főként a monoteista fajtái. Aztán a grófságok, fejedelemségek nemzetállamokká szerveződtek. A polgárokat a nacionalizmus jelszavaival, közhelyeivel bódították, azok nevében küldték vágóhídra. Az első világháborúban még szent kötelességnek számított a hazáért meghalni. Ma viszont a fejlettebb világban nincs olyan bolond, aki életét és vérét áldozná a hazáért. Mi több, haza sincs már, "csak" (és végre valahára) elektronikus törzsiség. Személyiségünket ez a - populáris kultúrán, populáris tudományon, például a transzhumanizmuson nyugvó - digitális tribalizmus alakítja.

A monoteizmus fénykorában figyelő szemünket az ég felé fordítottuk, a földi létet csak az örökkévalósághoz vezető átmenetnek tekintettük. A reneszánsz és a felvilágosodás szakított e hagyománnyal - a fejlődés, a progresszió számított a kapitalista hit alfájának és omegájának. A legújabb kulcsszó viszont már nem a fejlődés, hanem a dinamizmus. Példának okáért egy progresszív környezet nem azonos egy dinamikus környezettel. A tudatot valaha a mítosz határozta meg. Később pedig a valóság. Viszont a tudományos-technológiai vívmányok hatására, a fejlődés a XX. század második felére azon stádiumba jutott, hogy egyre gyakrabban tesszük fel a következő kérdéseket: mi a valóság? Mi tulajdonképpen a világ? Aztán ráébredünk, hogy valóság nincs többé, csak hiperrealitás. A hiperrealitásbeli létezés alapfeltétele pedig a média-interface. Az átláthatóság, a transzparencia. A földrajz helyett topográfiában történő gondolkodás. A következő századok küzdelmei a netokratikus erők között várhatók, s az információ-szabadság (nyílt illetve zárt források) körül bonyolódnak majd.