Olasz pornó

Az olasz pornóipar Rocco, Angelica Bella, Simona Valli, Erika Bella és Deborah Wells munkássága révén a kilencvenes évekre érte el csúcspontját. A sikerekben természetesen része volt az olyan nagyágyúknak, mint a hetvenes-nyolcvanas évekből máig ívelő, politikával, meg egyéb (alighanem - jobb híján - a performance artba sorolható, különösen Jeff Koons oldalán megvalósított) művészi aktivitással rendelkező Staller Ilonának, azaz a Cicciolinának.

Angelica Bella

Negédes báj, a giccshatáron történő állandó (sikeres, de még sűrűbben sikertelen) egyensúlyozás - leginkább talán ezekkel a szavakkal jellemezhetnénk munkásságát. Tavaly ősszel - a világbékéért cserébe - még Szaddamnak is felajánlotta magát.

Az olasz pornó aranykora

Fura, de a korábban is jeles olasz pornó a kilencvenes évekre szökött valódi virágzásba, az ország az évtized első éveiben vált Európa (talán) vezető XXX-nagyhatalmává. Többek közt az 1999-ben (hatvankét évesen) elhunyt Joe D'Amato-nak köszönhetően, aki horrorról és b-movie-ról váltott pornóra. Ő rendezte az 1930-as évek itáliai bordélyházaiba kalauzoló Paprikát, a partnereit az anális szex gyönyöreibe vezető Erika Bellával a címszerepben. Az örömlány végül beleszeret egy, a hátsó kapujába már ugyancsak bejáratos kliensébe, majd - orgiaszerű fináléként - az egyik vendég az összes lányt ily módon elégíti ki. Pályatársai (Max Hardcore, vagy Rocco) régi vágású direktorként emlékeznek rá.

Ciccilolina

Az 1994-ben korán elhunyt, genovai katolikus középosztálybeli családból származó, tizennyolc évesen kezdő Moana Pozzi szintén sokat tett az olasz pornó népszerűsítéséért. A Cicciolinához hasonlóan, viszont kevesebb eredménnyel, ő is kacérkodott a politikával. Akadt olyan periódusa, amikor szinte lehetetlen volt Itáliában anélkül tévézni éjszaka, hogy ne tűnt volna fel valahol a ruhátlan Moana. Sokan tartották túl professzionálisnak, túl hidegnek. Ám amikor meghalt, egy egész ország gyászolta.

Joe D'Amato több filmjében szerepelt a szintén szexszimbólum Selen, a méretes keblű, és még a szakmán belül is hatalmas étvágyáról, túlfűtöttségéről ismert szőke szépség. Mintha a kezdetek óta jelen lenne, s mintha mit sem öregedett volna közben.

Luana Borgia

Eva Orlowsky, Luana Borgia, Jessica Rizzo, az olasz és a francia hardcore-ban egyaránt tündöklő Draghixa, Barbarella, Francesco Malcolm, a Rocco-barát és hatalmas méretekkel bíró Roberto Malone, a rendező Luca Damiano, vagy Mario Salieri - főként ők és a már említettek jelképezték a dicsőséges korai kilencvenes éveket, azt a periódust, amikor fogalommá-etalonná lett az olasz pornó.

Megannyi kérdés

Új hullám? Más típusú mozik? S mitől annyira sikeresek? A tipikus, hamisítatlan, időnként vaskos, ám mindig egyedi helyi humortól, színektől, tónusoktól? Egy-egy, az olasz történelem izgalmasabb periódusaiba, különösen a harmincas évekbe, a Mussolini-időkbe előszeretettel visszakalauzoló mesétől? Az egyszerre fülledt és kendőzetlen erotikától? Hogy néha még a pornóban is színészkednek, hogy ott is sikerül túljátszani magukat? A helyenként blőd, de csak itáliai darabokra jellemző sztoriktól? A professzionalizmus mögött megbújó, de azért gyakran előtörő, abszolút természetes disznólkodásoktól? Katolikus hagyomány és pajzánkodás együttes jelenlététől?

A kérdéseket megint a végtelenig sorolhatnánk. Valószínűleg ezek így, együtt adják az olasz pornó eredetiségét, sikerét.

Epilógus: a kilencvenes évek második felében folytatódott, s napjainkban is tart még a dicsőséghullám. Egyrészt, belassultak a mozgások, másrészt, csillagocskák jönnek és mennek, beállt a hamisítatlan nagyüzemi termelés. Nagyüzemi termelés, eredeti színekkel, arcokkal, forró délszaki pompával.