Öt archetípus, akik házhoz szállíttatják az ételt, vagy nem

Másfél hete minden figyelem a terasznyitásra összpontosult. A napsütésben hunyorogva kóstolgattuk a szabadság első szeleteit. Aztán kiderült, hogy a teraszok kapacitása véges, bent pedig csak védettségi igazolvánnyal ülhetünk. Egy kis korlátozott ebédbejegyzés ugyan már lehet a naptárunkban, de az élmény még nem teljes.

Kedvenc éttermeink továbbra is gőzerővel próbálnak életben maradni, és koncentrálnak a házhoz szállításra (is). Vannak régi motorosok a piacon, akik mindig is ebből éltek, és új szereplők, akik a járványhelyzet miatt zöldfülűként próbálgatják szárnyaikat. Szállítanak a nagy futárcégek, valamint a tűzhely gyújtására váró szakácsok és felszolgálók is.

De ki a tipikus vendég, aki házhoz szállítást rendel? Íme öt archetípus. Más-más motiváció és elvárás. Megúszósak vagy tudatos választók? Vegyük végig!

• A bennfentes törzsvendég

Van az a típus, aki eleve sokat járt étterembe, ismeri a dörgést, bár szerintem országos méretekben ebből elég kevés van. Nézzük először őket! Úgy tűnik, mintha könnyű dolguk lenne, vannak kedvenc éttermeik, ismerik az étlapot, vannak kedvenc ételeik, nem kell mást tenniük, mint felhívni a helyet és rendelni. Igen ám, de ilyenkor hamar kiderül, hogy a megszokott ételeik közül alig néhány elérhető, vagy – ne adj′ isten – egy sem . Mert az étterem, igen helyesen, szűkített, csak szállításra alkalmas kínálattal operál, hiszen tudja, hogy a frissen sült kreációit nem tanácsos kitenni a szállítás viszontagságainak. Ekkor bizonyos fokig értelmét veszti a kedvenc étteremhez való hűség, hiszen éppen azok a fogások hiányoznak, amikért odajártunk. Ez esetben a bizalom, a szolidaritás érzése és a remény játszhat szerepet, hogy az amúgy a mi szájízünk szerint főző étterem egyéb ételei is érdemesek bizalmunkra. Az sem mindegy, hogy közvetlen szállításról van szó, vagy külsős cég végzi a feladatot. A külsős cég az egész procedúrát személytelenné alacsonyíthatja. Persze ha a kedvenc étterem egy kiszállítócégen keresztül is elérhető, akkor nemcsak egy étterem kínálatából választhatnak, hanem a többi ajánlatait is tanulmányozhatják. Vannak olyanok, akik egész egyszerűen, hiszen eddig is így tettek, odamennek az étterembe, legalább marad az illúzió, hogy a megszokott életüket élik, és maguk viszik el az ételt.

Ebben a kategóriában van még az, aki teljesen béna, nem akar dobozból enni, tálalni sincs kedve, neki ez nem csupán táplálkozás, hanem szociális aktus, ezért nem rendel, inkább éhezik, legalább lefogy. És azon veszi észre magát, hogy az a pénz, amit havonta kifizetett éttermi számlákra, most a zsebében maradt, és ebből megtudta, hogy, te jó szagú úristen, ennyit költött éttermekben, hát ez így nem mehet tovább, fogadkozik, és konditerembérletet venne, de az nincs, csak védettségi igazolvánnyal. Mi legyen a pénzzel? Ez az a típus, aki még arra is hajlandó, hogy megtanuljon főzni, online főzőtanfolyamok áldozatává válik, kimegy életében először a piacra, de megretten a sok maszkos embertől. A hentes átvágja, rágós húst sóz rá, ekkor az áldozat körbetelefonálja ismerőseit, hogy tanácsot kérjen a hús szakszerű elkészítéséhez, de amikor megtudja, hogy menthetetlenül átvágták, öngyilkosságot fontolgat, de aztán rájön, hogy elég, ha emigrál. Aztán felhívja egy sorstársa, aki ismer egy helyet, ahová bonyolult konspirációs előírásokat betartva be lehet ülni védettségi igazolvány nélkül is, és dobozok, cserepes virágok, felhalmozott székek diszkrét takarásában végre úgy lehet enni, mint régen, a normálisban. Most már van értelme az életnek.

• A pragmatikus, aki régen is rendelt 

Fensőbbséges mosollyal a szája sarkában böngészik az online térben, ismeri a műfajt, minden kiszállítót, nem zavarja a bővülés, ragaszkodik a már kipróbált szállítókhoz, és az éttermi kínálat bővülése sem izgatja – egy ideig. Nem ínyenckedik, hanem táplálkozik, kalóriát visz be szervezetébe, méghozzá a lehetséges legjobb áron. Igazolva látja, hogy korábbi életmódja, miszerint nem érdemes időt és pénzt vesztegetni az éttermi étkezésre, ahol különben is becsapnák, az adagok kicsik egy zsák pénzért, és mogorva pincérekkel kell hadba szállni. Bárhol lehet, akár egy tó partján is, pecabottal a kézben, jön a futár, és meghozza a „bolonyai” spagettit, és neki senki ne mondja, hogy tésztát nem lehet szállítani, mert ugye hogy lehet, hát itt van előtte, és csak azért, mert egy masszába összeállt a tészta, attól még simán meg lehet enni, lényeg, hogy egy adag két embernek is elég.

De aztán egy szép napon elé kerül egy sznob étterem, hú, de kacifántos az étlapja, Wikipédia nélkül megfejthetetlen, és kiderül, hogy szállítanak is, hát egy élete, egy halála, kipróbálja, amúgy a lábát be nem tenné oda, két lóval se tudnák berángatni, de így, hogy mozdulni sem kell, végre kipróbálhatja, amiről annyit írtak-beszéltek, azokat a gumis csillagokat. Meg is jönnek a díszes dobozok, használati utasítással, nem mindegy a sorrend, sok-sok különböző méretű doboz, és a tálalásra vonatkozó tanácsok. Minden igyekezetével azon van, hogy az előírások szerint járjon el, csodálkozik, hogy nem jön az ihletett pillanat, amiről úgy gondolja, hogy egy étteremben át kéne élnie, amikor az étkezés, mert így mondják, az ételek már nem a zsigeri evésről szólnak, hanem az ember egy kivételes összjáték résztvevőjeként érezheti magát, amiért egyáltalán érdemes étterembe járni. Ez lenne az, kérdezi magától emberünk, és igazolva látja korábbi álláspontját: ez csak úri huncutság, nem érdemes bedőlni neki, marad a dobozos rendelésnél.

De kivételesen legyünk optimisták, és képzeljük el azt a kimenetelt, hogy emberünk egy ilyen próbálkozás után megvilágosodik, és innentől kezdve elkötelezett hívéül szegődik a magasröptű gasztronómiának, eladja először az autóját, majd egyéb ingóságait. A barátnőjétől, mielőtt végleg elhagyná, visszakéri az eljegyzési gyűrűt, azt is eladja, majd lakását is, hogy bejárhassa a világ legjobb és legdrágább éttermeit. További fokozhatatlan perverzió, amikor az ilyen megtért páciens hirtelen ötlettől vezérelve gasztroblogot indít. Ez a vég kezdete. 

• A dolgozó ember

Vannak a dolgozók, akik nap mint nap bejárnak munkahelyükre, az üvegpalotába, ahol egyterű irodákban monoton munkájukat végzik, és csak a lift hangos csilingelése ébreszti rá őket, hogy eljött a várva várt ebédidő. Ez általában már a déli harangszó előtt bekövetkezik, ezt helyettesíti a lift. Mindenki maszkot ölt, levándorol a menzára, az üzemire, aminek kivételes engedélye van arra, hogy közösségi étkezőhelyként funkcionálhasson járvány idején is. Vannak, akik az emeleti konyhákban az otthonról hozott ételes dobozaik tartalmát mikrózzák. De ugyanitt fogyasztják el szerény ebédjüket azok, akik az ilyen vagy olyan táltól, nem Blumenthaltól (bocs), rendelik ételeiket. Mindazoknak, akik a munkahelyükön kénytelenek étkezni, ezzel is fenntartva munkaképességüket, nincs ebben semmi vicces. A legnehezebb számukra, hogy változatos összeállítású, ár-érték arányban elfogadható és nehezen megunható ételkínálatból választhassanak. A menzán étkezőknek pedig ott van a közösségi élmény, hogy habár óvatos elkülönültségben ehetnek, nincsenek egyedül. A másik nem elhanyagolható szempont, hogy a máskor kurtának tűnő, félórás ebédidő most, mivel nincs lehetőség elcsatangolni a környező éttermekbe, kifőzdékbe, bőven elég; javult a munkamorál. 

• Az egészségvadász   

Ők azok, akik – ha jártak is étterembe – mindentől mentes ételeket rendeltek, amivel a világból kergették ki az éttermi személyzetet. Danny DeVito koleszterinmentes rántottája, ami csak a tojásfehérje felhasználásával készült, semmi ahhoz képes, amit a Szendi-követők fegyveres hada követel egy étteremben. Ha egy ilyen csapat, ne adj′ isten, egyszerre megszáll egy éttermet, ott kő kövön nem marad, a tulajdonos harakirit követ el, vagy megtanulja a mentes étkeztetést, és ehhez nem árt, ha a feng shui rejtelmeit is tanulmányozza. Ők most tobzódhatnak, hiszen gombamód elszaporodtak a biztos fogyást, okosodást és az élet minden fontos dilemmájára választ adó étkeztetést kínáló vállalkozások, mindentől mentesek, cserébe biztos megváltást ígérnek. A világot aktuálisan megszálló, boldogító gyógymódok reménnyel kereskedő sarlatánjai dobozokba zárják a megoldással kecsegtető ételsort. Nekik egyelőre nem fontos az én is ott vagyok, te is ott vagy, láttalak, hogy ott voltál, és te is láttad, hogy én ott voltam életérzés, ezt most jegelték a járvány végéig, hogy aztán újult erővel és egészséges énjük teljes tudatában megszállhassák az éttermeket. Isten kegyelmezzen mindnyájunknak!

• Az ember, aki csodálkozik 

Ők azok, és ők vannak többen, akik nem járnak étterembe, nem azért, mert nem szeretnének, bár ez is benne van, hanem mert megszokták, hogy az étterem csak kivételes alkalmakkor vehető igénybe, és ez nem is feltétlenül pénz, hanem inkább szokás kérdése. Nem múlatjuk hiába az időt, a pénzt se szórjuk, de ha egyszer sor kerül rá, akkor hadd szóljon, legyen emlékezetes, jegyezze meg az étterem személyzete is, és nekünk is maradandó élményt okozzon. Ez az érzés nem fér be a dobozba. Ők azt mondják, minek ez a nagy cirkusz, a felhajtás, gyertek velem a piacra, és magyarázzátok meg, hogy miért kerül többe a zöldség, mint a hús. Ma egy sima vasárnapi családi ebéd kerül annyiba, mint régen egy ünnepi, ki ha én nem típusú, cigányzenével kísért, a teljes rokonságot felvonultató éttermi kihágás. Ők azok, akik jóindulatúan csodálkoznak, hogy az ő panaszaikkal még annyit sem törődnek, pedig ők vannak többen, mint a vendéglátás szomorú állapotával.

A szerző gasztroesztéta. Ez a véleménycikk nem feltétlenül tükrözi az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.