"Nem! Szeretem! A! Bort!", mondta a múmiaszerű, óriásklipszes néni olyan metsző hangon, mintha a pult túloldalán álló riadt fiatalember azt kérdezte volna, elnáspángolhatja-e a Political Capital "Hogyan kreáljunk hamis pornós múltat Habsburg Györgynek a lakótelepi szavazók megnyerése érdekében?" című tanulmányával. Az elemi felháborodás némileg meghökkentett, hiszen a borfesztiválon voltunk, a budai várpalota belső udvarán. Jobbra néztem: borok. Balra néztem: borok. Előrenéztem: a délután fél hármas időponthoz képest szépen kipirult Aczél Endre. Mégis szolidaritást érztem a nénivel, ugyanis én sem inni jöttem, hanem enni.
A borosok szeretnek gasztronómiáról beszélni, nyilván azért, mert némi szilárd kötőanyag nélkül furtonfurt elájulnának a kifinomult kóstolgatás közben. Most azért motoroztam fel a Várba, a Művelt Alkoholista blog két szerzőjének noszogatására, hogy a helyszínen ellenőrizzem, csak dumálás folyik, vagy tényleg kifinomult ennivalókat kap az ember a legrégebbi budapesti borfesztiválon. A terv egyszerű volt: kis adagokban annyit zabálni, amennyi belénk fér, és közben folyamatosan analizálni és szintetizálni. Szémann fotóssal azt is terveztük, hogy összehasonlítjuk a magyar és a külföldi kínálatot.
Szardellától vetrecéig
Bemelegítésnek bedobtunk pár tapast a Fény utcai piac sajtboltjának standjánál. A klasszikus savanykás szardellafilé, az olajbogyómix és az olajban eltett gomba mind kellemes-semleges, előre elkészítve importált előétel volt, apró adagokban, plasztik kupicában szervírozva.
Az igazi tesztevést a legnagyobb, az Oroszlános udvarban álló - ide nyílik a könyvtár bejárata - Mangal Ica nevű megakajáldában kezdtük. A hátborzongató szóviccen már egyáltalán nem akadtam fenn, a szóviccelés a magyar vendéglátásnak a margarinrózsához hasonlóan undorító, de kihagyhatatlan eleme. A Mangal Ica két dologgal vétette magát észre.
1.) Magyaroktól egészen meghökkentő módon kifejezetten ízléses a bódé dizájnja.
2.) Itt ettem életem legborzalmasabb savanyított gyögyhagymáját. Az ember azt hinné, hogy egy gyöngyhagymán nincs mit elrontani: hagymafejek, kis só, kis édesség, kis savanyúság, és már kész is van. Mangal Ica gyöngyhagymája is bizonyítja, hogy a gasztronómiában a kis dolgokon lehet nagyot bukni, no meg nagyot nyerni is. A hagymájuk olyan, mintha apró, kemény citromokba harapnánk bele. Nincs más íz jelen, csak a savanyú. de az olyan savanyú, mint a BKV-s, akitől elvették a végkielégítését.
Aki nem eszik a vájdlinggal, az nem jó hazafi
A főételek legnagyobb hibája a méretük. A magyar borfesztivál-szervezők titokzatos okból meg vannak győződve róla, hogy a magyar embernek ilyen eseményen tántorgósra kell zabálnia magát velős pacallal töltött sertésfejjel, hogy a végén a szája sarkából a hűló zsír lassan csepegjen le a kezében tartott töki pomposra. (Aki tobzódott már részegen magyar rockfesztiválon, nyilván ismeri ezt a bizarr nevű ételt, ami nagyjából a pizza kiskunsági unokatesója, kenyértészta alapon, a létező legkeményebb feltétekkel. Természetesen itt is jelen voltak az élelmes töki vállalkozók.)
Tavaly egynapos villámúton jártam Londonban, a Taste of London nevű gasztronómiai fesztiválon. Ott eszükbe sem jutott, hogy a kifinomult életélvezést hobbijának tekintő közönség mennyiségre annyit akarna enni, hogy kigúvadjon a szeme. Jelen volt London körülbelül harminc igen jó étterme, mindegyik egy előételt, egy főfogást és egy desszertet kínált, kisebb tapas méretű adagokban. A jelen lévő sonkások, szarvasgombások és egyéb élelmiszertermelők is tartották magukat a kis méretekhez. A fesztiválozók így pár óra alatt úgy tudtak belekóstolni akár egy tucatnyi étterem plusz izgalmas farmok hangulatába, hogy mindeközben vidáman mászkáltak, beszélgettek, és meg-megálltak belehallgatni a három színpadon egymást váltva főző mesterséfek előadásaiba. Ha magyarok a szervezők, talicskán kellett volna elvinni a gyanútlan brit közönséget.
Bomba, bomba, zsírbomba
A budai borfesztivált világszinten is csodás környezetben, a vár udvarain és teraszain rendezik, a hangulat azt sugallja, hogy itt a legjobbat kapjuk, amit Magyarország nyújtani tud. Ehhez képest a gasztonómiai felhozatal, mondjuk úgy, esetleges. Ételfronton a trend az elfelejtett magyar népi ételek vegyítése a brutális zsírbombákkal, plusz némi külföldi ezmegaz.
Visszatérve Icához, ettünk érdekes ízeket felvillantó, összességében mégis unalmas szőlőcsősz vacsoráját (apróra vágott tarja kakukkfüves-mustos-tejszínes-mogyoróhagymás mártásban), túlfőtt, halványan ízesített juhtúrós galuskát, és kellemes meglepetést okozó savanyú vetrecét. Az alkotó itt képes volt lehasadni a pörkölt-tokány vonalról, és az érdekes fűszerezés ellenére hagyta érvényesülni az alapanyag ízét.
Tanuld meg szeretni a falábat!
A gyomrunkat ért bombázás után valami sokkal kifinomultabbra vágytunk, így átmentünk a szarvasgombás standhoz. Itt a feldolgozott szarvasgombatermékek mellett árultak friss hazait és szintén friss hazai erdei gombát is. A kóstolófalatok szerencsére egy-három harapásnyiak voltak, ahogy ennek mindenhol lennie kellett volna. Meglepett, hogy az egész fesztiválon - mármint ételvonalon - semmi nyoma nem volt a termőterület kultuszának, ami a XXI. század uralkodó hangulata az élvezetből evők szubkultúrájában. A szarvasgombás például nem tudta vagy nem akarta elárulni, az ország melyik területéről származnak a gombák. Cserébe ügyesen összeállított kóstolókat kínált, a szarvasgomba aromáját szabadon kibontó vajas kenyértől a juhsajton át a csokis-mézes desszertekig. A legintenzívebb élményt a vajas kenyér jelentette ("csendben elkorhadt falábra húzott tornacipő", jegyeztem föl csámcsogás közben), a legfinomabb a 3 évig érlelt olasz juhsajt volt, a legmeglepőbb a pompás feketecsokis-szarvasgombás desszert. A szarvasgomba olyan étel, vagy inkább fűszer, amit meg kell tanulni szeretni, amire ezen a standon abszolúte adott a lehetőség.
Nyert a prósza
A szarvasgombától megkótyagosodva mászkáltunk egy kicsit véletlenszerűen, hogy a keszthelyi Bacchus étterem bódéjánál belebotoljunk az evőtúra messze legjobb fogásába, a könnyű, vidám, tiszta ízű, aludttejes-szilvalekváros kukoricaprószába. Ez egyfajta sütőbe simogatva megsütött puliszka, ami már látványnak is üdítő volt a rengeteg hurka és kolbász után. Főfogást nem ettünk a Bacchusnál, elképzelhető, hogy ide érdemes benézni, ha már nagyon kezd emberkedni a sok küvé a gyomrunkban. Kukoricafanatikusként fogtuk magunkat, és átvándoltunk a fesztivál túlsó-alsó végébe, a Székelykapu erdélyi étterem bódéjához egy kis puliszkázásra. Háromféle sajttal, túróval, tejföllel és füstölt szalonnával rétegezték a puliszkát, ami nem zaklatott föl túlzottan, de hozta a kötelezőt. Tekintve, hogy ha nem munkáról lett volna szó, ennél a fázisnál már rég elájultam volna, ez nem is volt rossz eredmény.
Spanyolos hajrá
A végére tartogattuk a fesztivál spanyol vendégét, mármint azt a magyar standot, ahol a díszvendég Freixnet csoport pezsgőihez elvileg smakkoló falatokat kínált a Picanter delikát és sonkabár. Miután a retinánkról eltűnt az utolsó sült csülök, löttyedt hurka és túl piros kolbász rémképe is, megráztuk a fejünket, körülnéztünk, majd elkezdtünk teszttáplálkozni. A Picanternél rokonszenves módon helyben sütötték a bagettet, ennek megfelelően náluk voltak a messze leggusztusosabb szendvicsek, a klasszikus serrano sonka, manchego sajt vonalon. Megkóstoltuk a helyben készült gazpachót, ami szokatlanul paradicsomos volt, viszont üde, kellemesen zöldfűszerezett és pezsdítő, ettünk vegyes sonka-sajt tálat korrekt serranóval, jól összeállítva, aztán szomorkodtunk egy sort, hogy az ígéretes madridi pacal és a paella csak késő délutánra fog elkészülni. Majd utolsó erőnkkel távoztunk a Dísz tér felé. Közben persze őrülten szintetizáltunk.
Íme az eredmény: a várbéli borfesztivál gasztronómiai része összességében túl jelentéktelen az egészhez képest, és zavaróan hasonlít mondjuk a Sziget ételkínálatához, ami egy kifinomult és ínyenc eseménytől meglepő. A hozzánk hasonló lelkes mazsolázó szerencsére azért talál pár izgalmas falatot, de nem érezni, hogy lenne bármiféle átgondoltabb elképzelés a fölvonultatott ételek mögött. Világos, hogy ez nem egy általános gasztronómiai fesztivál, hanem egy boros esemény, de ha már adnak enni pár helyen, radikálisan szakíthatnának a "borozok, oszt jól bezabálok" koncepciójával.
Ha a szervezők feltennének pár kérdést maguknak, a mostaninál is sokkal jobb eseményt csinálhatnának. A jó kérdésfeltevést például attól az elegánsan öltözött úri nénikétől is megtanulhatnák, aki a főbejáratnál sodródott el mellettünk, miközben éppen azt mondta a jól szabott zakót hordó bácsikának, hogy: "Seggfej vagy te! Voltál te Afrikában?"