A radír a logika legfőbb fegyvere

A hodályszerű konferenciateremben Red Bull-szag terjeng. Ez az egyetlen, ami arra emlékeztet, hogy az ezredforduló után járunk, nem pedig a hetvenes években, a világ egy nehezen behatárolható pontján.

Fehér terítővel borított asztalok sorakoznak egymás mögött, mindegyiknél egy rendezetlen frizurájú, pólós, farmeres vagy mackónadrágos figura ül. Fejüket félredöntik, ráhasalnak az előttük fekvő papírra, és körmölnek, mintha érettségiznének. A plüss-szőnyegen felvigyázók keringenek, egy megtermett, kopasz pedellus a pódiumról járatja a tekintetét a vizsgázókon.

Nem, szó sincs vizsgáról, ez az a rejtvényfejtő világbajnokság, amelynek előzményeiről már beszámoltunk, amikor a magyar csapat flitteres turnébuszával elindultunk a német nyugdíjasok sújtotta török tengerpartok felé.

A producerek előtt titok

A csapatkapitány elmondásából kezdetben világító táblák, szirénázó eredményjelzők és futurisztikus díszletek közt párbajozó IQ-jedikkel képzeltem magam elé az öt kontinens elmebajnokainak világversenyét. Ami nem bizonyít mást, mint hogy mekkora hatással vannak a világra a tévés producerek.

Ilyesmikre ugyanis nincs szükség ahhoz, hogy az ember bonyolult logikai feladványokat oldjon meg: számokat rakjon sorba, a torpedó szabályaira épülő grafikus problémákkal bíbelődjön, vagy kitalálja, hogyan kell egy bizonyos rendszer szerint átrakosgatni a gyufaszálakat.

A villogó LED-fal és a démoni játékvezető csak a reklámeladások miatt fontos, ilyenekkel azonban a rejtvényfejtők nem törődnek. Ahogy a háromnapos verseny alatt kiderült, a világ rejtvényfejtőit egy dolog érdekli. Hogy a nap bármely szakában rejtvényt fejthessenek. Csak úgy, minden felhajtás nélkül, egy fénymásolt feladatlapon.

A puritán hozzáállás kezdetben manírosnak tűnt, de aztán felvilágosítottak: az izgalmas rejtvényeknél a számítógépes háttér, a high tech csak hátrányt jelent. Mert léteznek ugyan jellemző feladattípusok, de a szervezők minden versenyhez teljesen új struktúrájú, új megközelítést igénylő feladatokat gyártanak. Amelyeket felesleges lenne leprogramozni, hiszen gyorsabb és rugalmasabb papírra kinyomtatni.

Radír

A rejtvényfejtéshez ezért múlt századi módon három dolog kell a szürkeállományon túl. Jó feladat, ceruza, és minden megoldások kulcsa, a bűvös alkímiai összetevő: a radír.

A kívülálló a terem csendes szöszmötölésében egy dologra figyelhet fel. A folyamatos radírozásra. Egy idegen bolygóról érkezett lény azt gondolhatná, az emberiség IQ-elitje lehajtott fejjel ezen a furcsa módon kommunikál egymással. Mindenkinél van radír, és halk roszogó hangja valami fura morzézésre enged következtetni.

Hogy nem erről van szó, számomra is csak este derült ki, amikor a négyfős csapat összegyűlt a lobbiban, az álbarokk székekben deliráló német nyugdíjasok közt, hogy megbeszélje: jók voltak a feladatok, de erős a mezőny.

Ketten, Osvalt László és Csizmazia Tamás nem is hajtanak éremre. A tavalyelőtti világbajnok, Madarassy Pál azonban feszültnek tűnik. „Nem voltam elég jó. Lemaradtam. Nem hiszem, hogy bekerülök.”

A csapatkapitány Horváth Zoltánra mutat, a csapat Zolikájára, aki kicsit távolabb ül, olyan arccal, mint aki menthetetlenül elsüllyedt az egyik bíborszínű fotelben. „Zolika esélyes a dobogóra. A tudása megvan, csak ne izgulja el.”

Zolika az én szemszögemből arra sem tűnt esélyesnek, hogy felkeljen a szék irdatlan párnái közül, amelyekkel nyilván a germán vendégek elkápráztatása végett szerelkezett fel a hotel. Valami kiülhetett az arcomra ebből a véleményemből, mert György megjegyezte: „Nagyon ügyes, és fiatal. Az ember harminc felett már lassul, én nem is indulok versenyeken a 36 évemmel. Zolika viszont a legjobb korban van. Most huszonhárom, és tizennégy éves kora óta versenyez. Több ilyen fiatal kellene. Minden más csapatban vannak fiatalok, csak nálunk nincs utánpótlás.”

A búsongást hamarosan elnyomja a feszültség. A szervezők este tizenegyre ígérték a kétnapos selejtező eredményét. A lobbi megtelt rejtvényeik fölé hajoló, borzas frizurájú férfiakkal és néhány nővel. Igyekszem megállapítani a nemek arányát, de megzavar, hogy Pál bejelenti, nem jutott be, és a magyarok csapatban is kiestek. Zoltán viszont a tizenegyedik. Indulhat a döntőben.

Izgalom a plüss-szőnyegen

A versenyre addig jellemző precizitás úgy esik szét a szombati döntőre, mintha váratlanul a Pécs 2010 szervezői vették volna kezükbe az irányítást. A csapatversenyek később kezdődnek, az egyéni fordulók is csúsznak, reggel fél tízről délre, aztán fél kettőre, végül délután ötre.

Zolikát egy pálma árnyékában látom, amint eloson két teljes sminkben napozó orosz turistanő mellett. „Milyen feladatra számítasz?”

„Valószínűleg lesz egy olyan, amiben az ábra alapján nekem kell kitalálnom, hogy mi a feladat, és utána megoldani.”

„Izgulsz?”

„Nem” – mondja falfehéren.

A verseny csak annyiban különbözik a selejtezőktől, hogy hatos csoportokban zajlik. A legjobb 30 percet kap a megoldásra, a többiek az elért eredmények arányában egyre kevesebbet. Zolikának 27 perc áll a rendelkezésére.

A feladatokat nem látni a felállított széksorokról, csak a kivetítőn pergő óra jelzi, hogy mégis történik valami, és nem valami nagy váróteremben várakozunk a vonatra. A közönség közben rejtvényt fejt vagy a laptopjain pötyög.

A magyar versenyző továbbjut a következő körbe, majd újabb rejtvényfejtés után nem kerül be a legjobb négy közé. „A világbajnoki ötödik hely sem rossz. Több versenyrutinnal legközelebb még jobb lehet” – mondja György, miközben Zolika arcát paskolgatja.

Káosz a döntőben

A döntőről mindenki úgy nyilatkozik, mintha már lezajlott volna. „A hatszoros világbajnok, a német Ulrich Voigt nyeri a versenyt” – mondják bennfentesek. "Sakkozó, de abban nem olyan sikeres, mint a rejtvényfejtésben. Pedig harmincon felül van, már húzogatják a bajszát, de még mindig nehéz megverni” – suttogják a fülembe, majd kiderül, a bajuszhúzogatás nem feltétlenül csak metafora.

Voigt hosszú, ritkás bajuszával és szakállával úgy néz ki, mint egy orosz csodadoktor, aki később átigazolt egy nu metal együttesbe basszusgitárosnak. Nem mosolyog, a startra megkezdi a radírozást, és folytatja addig, míg a zsűri vissza nem dobja az első beadott feladatát.

A közönség felnéz a rejtvényeiből, halk morgás fut végig a termen. Voigt nézi a papírját, számol, csóválja a fejét, aztán az idő szorításában félrerakja, és egy másikat kezd el. „Ilyen nem volt még, nem tudja megoldani” – hallom.

Aztán néhány rendező jelenik meg az asztala körül, sutyorognak. Voight a plafonra néz, mint akinek szóltak, hogy a koncert előtt feloszlott a zenekar, és mindenki szólókarrierbe kezd. Aztán hirtelen fölpattan és kirohan a teremből. A dörrenő ajtócsapódásra csönd lesz, majd kitör a zsivaj.

A feladat ellenőrzőoldala rossz volt, a versenyző jó megoldást adott be. Pánik. A nézők felugrálnak, a versenyzők dermedten ülnek, lovak vágtáznak riadtan a széksorok közt. Mit lehet tenni? A válságtanácskozásról kiszivárog, hogy mivel nyolc óra is elmúlt, másnapra halasztják a döntőt. Végül mégis úgy döntenek, pótfeladatokkal aznap befejezik a versenyt.

A felajzott hangulat után furcsán hat a verseny már szokásos, szöszmötölős hangulata. Egy ideig fej fej mellett halad Voigt és a szlovák versenyző. Aztán a német leáll, és úgy mered a papírjára, mint aki rájött, mégis csontkovácsként kellene dolgoznia.

„Nézd, a Hudak hogy körmöl. Meg fogja nyerni” – suttogja a fülembe György. Aztán Voigt hirtelen leír valamit, beadja, elfogadják, nyer. Hetedszerre is ő lett a világbajnok. (A második Peter Hudák, Szlovákia, harmadik Mehmet Murat Sevim, Törökország, negyedik Hideaki Jo, Japán.)

„Ezzel az eredménnyel már lehet kezdeni valamit” – mondom elismerően. A magyar csapat bólogat, hogy igen, ez történelmi győzelem. Aztán megjegyzik: „De pénz nem jár. Nem pénzes sport. Ez csak nekünk fontos.”

„Lejöttök a partra?” – kérdem aztán, de Zolika a papírjára mutat: ő még kitölti a versenyfeladatokat, mert úgy tűnik, szép rejtvényekről van szó.