A cirkusz nem kereskedelmi televíziózás

A hagyományos cirkusz nem azon az úton jár, amelyiken a kereskedelmi televíziózás, és nagyon jól van ez így. A kereskedelmi tévék megtanulták azt, hogyan adják el a nagy semmit, a cirkuszosoknak azt kellett kitapasztalniuk, hogyan tudják eladni a valódi teljesítményt. Mert az már kevés, ha hasbalőnek valakit egy ágyúgolyóval.

Flitter alatt remegő izmok

Annyira elszokott már az ember attól, hogy valódi teljesítményeket lát, és nem azt, hogy óriási felhajtás után csak itt, csak most önök olyat látnak majd, amit még sohasem senkisem, íme a saját sztárunk hidrogénzett orrszőre.

A porondon is megpróbálják átverni az embert, de nagyon másként. Az elképesztő erőkifejtés, hihetetlen koncentráció, ügyesség és rengeteg gyakorlás ellenére a résztvevők a produkcióikat széles mosollyal úgy adják elő, mintha az a világ legkönnyebb dolga lenne, még viccelni is próbálnak közben, és csak egészen közelről láthatók a flitteres ruha alatt remegő izmok, vagy a nézők nélküli főpróbán a kötelező integetés helyett a percekig a térdére támaszkodó francia talajakrobata. Ő amúgy csak annyit csinált, hogy egy kézzel a levegőbe emelte a kézenálló társát, aztán csak tartotta, tartotta, miközben lefeküdt a hátára, átfordult a hasára, egy apró bukfenc, aztán fel is állt, úgy, hogy közben nem esett le a társa, de még csak nem is imbolygott, mint egy részeg biciklista, pedig volt, hogy a háta mögött támaszotta meg a társát, egyetlen kézzel.

A dobogós budapesti fesztivál

Hiába ugyanaz a cél, az elgondolkodtatás és világmegváltó mondanivaló nélküli puszta szórakoztatásban a minőségi cirkusz azért jobb a kereskedelmi tévénél, persze van is pár ezer éves előnye. És a 8. Nemzetközi Cirkuszfesztiválon egyszer sem jut az ember eszébe a kortárs képzőművészet állandó bélyege sem, hogy ezt akár én is meg tudom csinálni.

A szervezők szerint a kétévente megrendezett budapesti cirkuszfesztivál a világ legjobbjai között van és világszínvonalú produkciókat ígértek. Óvatosan fogadja az ember az ilyen kijelentéseket, amikor nálunk sikerül olyan fantasztikus koncerteket megszervezni, ahol a cirkuszjegyár három-négyszereséért felléptek olyanok, akik találkoztak már azokkal, akik egyszer látták Michael Jacksont. Itt viszont az előadás végén senki nem kérte vissza a pénzét, és unalmában nem kezdett a széke támláján egykezes egyensúlyozásba. Viszont az egyik bohóc ráadásként olyan moonwalkot nyomott, hogy a pontyarcú tényleg elkezdhet inkább Elton John életútjába elmélyedni.

Ez nem a Cirque du Soleil

A budapesti előadások nem rúgják fel a hagyományos cirkuszi kereteket, ez nem a Cirque du Soleil. A kanadai társulat gázsiját nem is lehetne visszahozni a Nagycirkusz teltházas előadásán sem. Nem véletlen, hogy amikor voltak, akkor az Arénában léptek fel, egy amúgy igen gyenge előadást adva.

A cirkuszfesztivál két különböző, háromórás előadásai többnyire klasszikus produkciók. De elképesztően magas színvonalon, és többnyire valamilyen eredeti ötletbe csomagolva, vagy csak simán életveszélyes helyzetben. Mert hiába tűnik halálosan unalmasnak, hogy felhúznak a kupolába egy karikát, rajta a Marina nevű ukrán akrobatával, amikor két emelet magasan csak a tarkóján támasztja meg magát, az azért karfaszorító.

Jó, az is igaz, hogy egy amerikai kötéltáncoslányt a sajtótájékoztatón úgy mutatták be, hogy sajnos szinte semmit nem tudunk róla, de kötéltáncos, el tudjuk képzelni. És tényleg, nagyon ügyes, spárgázik a kötélen, meg gyorsan tud ugrálni is rajta, akár hátrafelé is, de az égvilágon semmi különleges és feszültség sincs benne. Mert az is látszik, hogy míg régen szinte mindent biztosítókötéllel ment, ez mára kevés, tisztességes kupolaprodukció már arra játszik, hogy a nézők akár halált is láthatnak.

A venezuelai drótkötelesek a cirkusz kupolájában, tíz méter magasan bohóckodnak a suhanc utcagyerekek lazaságával, egyikük amúgy pár perccel korábban még tényleg a porondon volt, piros orral. Az amerikai kötéltáncos lány az egyik nehéz figuránál leesett, másfél méter magasságból a bokája sem ment ki, visszamászott, és folyatta. A venezuelaiak nem engedhetnek meg maguknak egy rossz lépést, mert nemhogy biztosítókötelük, de még hálójuk sincs, hogy megtartsa azt, aki hibázik.

A kolumbiai Duo Vanegas például egy halálkereket tolt be a porondra. Ez egy olyan szerkezet, ami a középső tengelyén forog, mindkét végén van két, mókuskerékre hasonlító kör, előbb ebben ugrálnak belül, aztán már a külső részen, nyolc méter magasan. Ennek ellenére náluk éreztem azt egy kicsit, hogy ebben több a show, mint a nehézség, de mielőtt eluralkodott volna rajtam az elégedetlenség, kimászott az egyik fiú a forgó szerkezet végébe, a magasban ugrott egy szaltót úgy, hogy több méteres zuhanás után az addigra a talajhoz közel lévő kerék tetején landolt újra. A halálkerék nem új dolog, a hatvanas években Amerikában már nagy divatja volt, tömeges elterjedésének a gátja, ahogy egy szakember fogalmazott, hogy nagy a mortalitása.

Attrakció, produkció, szenzáció

A fesztivál plakátarca az ukrán Goncsarov. Kinézetre mintha Tau bácsi elszúrt volna valamit a kalapkopogtatós trükknél, és véletlenül hét oroszlán közé varázsolta volna magát. A Kevin Spacey-re hasonlító ukrán remek előadó, kiválóan táncol, az pedig, amikor beledugja a fejét az oroszlán szájába, felvillant valamit a cirkusz mutatványos időszakából.

Ő már annyira könnyed, hogy éppen ez a produkció baja, egyszerűen nem tűnnek félelmetesnek az oroszlánok, amik csak akkor bődülnek fel és kapnak oda a mancsukkal, ha az ukrán előveszi a hergelőbotját és idegesítően feléjük piszkál vele. Kicsit olyan, mint Steve Krokodilvadász Irwin, aki békés állatokat zaklatott, hogy megmutassa, mennyire veszélyes helyzetben van éppen, sőt, még a csecsemőkorú gyerekét is bevitette az aligátorok közé. Az ukránnak ennél több esze van, mert bár az ő gyereke is felbukkan a show végén, de szigorúan már csak azután, hogy az utolsó oroszlán is elhagyta a terepet.

Végül úgy alakult, hogy háromszor láttam az elmúlt napokban, ahogyan az ukrán szétfeszíti az egyik oroszlán száját, és beledugja a fejét. Előbb nyilván a kellő izgalommal figyeltem, másodszor az járt a fejemben, hogy milyen lehet egy oroszlán lehelete, harmadszor meg az, hogy szegény oroszlánnak sem lehet könnyű, mert az ukrán a táncolás mellett kénytelen az összes kelléket, vaszsámolyt és nehéz cuccokat maga pakolni a ketreccé alakított porondon, ahová nem mer belépni más, így alaposan megizzadt fejet tol be a tekintélyes fogak közé. Úgy tűnik, az ukránnal baj csak akkor történhetne, ha esetleg egyszer Tamás Gáspár Miklóssal próbálkozna.

Azért a legvégén az oroszlánok nem jönnek ki a többi artistával meghajolni és többen bizalmatlanul szemlélték azt a vékonyka hálót, ami elválasztotta az első sort az állatoktól. Pedig az már-már méltatlan az állatok királyának hívott sörényesektől, hogy a hátsó lábukra ülve kiegyenesednek, tapsolnak és elbambulnak vagy összebújnak.

Állatos számoknál az mindig kérdés, hogy akkor kell-e sajnálni az állatokat és mennyi verés lehet egy produkció mögött. Hogy az ukrán verte-e az oroszlánokat, azt nem tudom, azért hét állattal egyszerre elég esélytelen lenne. Nem is pattogtat végig ostort, és sokkal többet tanított meg nekik a kézmozdulatokkal és szemvillantással irányító Goncsarov, mint a szintén Budapesten fellépő lett idomárnő az állítólag idomíthatatlan macskáknak.

Csivava vs. macska

Nekem soha nem volt macskám, így bemondásra elhiszem, hogy egyszerűen lepereg róluk bármifajta edukáció, ez a műsorból is kiderült. A lett lány minden megtesz, amit csak lehet, különböző lehetetlen pózokba csavarja magát, hogy megsétáltassa a testén a macskát, itt tényleg úgy néz ki, hogy az ember szenved igazán, semmiképpen nem az állat, amit spárgázás közben is folyamatosan etet az idomár, nehogy elunva a cirkuszt kimenjen a porondról. Mert állítólag itt tényleg az a valami, hogy a macska ott marad végig. Az meg aztán különösen megalázó volt az artista macskára nézve, amikor előkerült egy csivava, és előbb átugrálta, majd lejátszotta a színpadról a macskát.

Más állatszám nincs, csak egy törpeember bukkan fel gorillajelmezben és bolondozik a konferansziéval, miközben ácsolnak a porondon, ez nagyjából a legkínosabb jelenet amúgy az egész este alatt, de alig pár perc az egész.

A kínaiak bukása

Szombaton este többször előfordult, hogy a (szigorúan szakmai és nem celebekből álló) nemzetközi zsűri felállva, tapsolva ünnepelt egy-egy produkciót, pedig olyan rutinos emberek alkották, hogy az asztal fele egy klasszikus szovjet központi bizottságra emlékeztetett. Ez a fesztivál verseny, de piac is, itt adhatják el magukat cirkuszoknak a fellépők, ezért is van bőséges merítés a produkciókból. Egy ilyen rendezvénynek megvan az a veszélye, hogy túlságosan szakmai lesz. A főpróbán, ahol a cirkusz igazgatóját arról faggattuk, hogy szerinte mik lesznek a legerősebb attrakciói a fesztiválnak, említett párat, de megjegyezte azt is, hogy ő például tudja, hogy vannak olyan mozdulatok, amikben 3-4 évnyi munka van.

Aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert kiderült, hogy a DVD-ről kiválasztott kínaiak olyan összeállítást készítettek magukról, amilyenekkel magyar futballistákat próbálnak eladni nyugati kluboknál, és a vége is ugyanaz lett: a kínaiak kikerültek a műsorból. Egykerekűvel próbálkoztak (egy kerékre szerelt pedál, se kormány, se ülés), és valóban megalázó lett volna a fellépésük, mert ugyanebből volt egy hibátlan orosz páros produkció szombaton este, ahol a James Bondos félmosolyú zsonglőr az egyik kerékről ugrált át egy másik szabadon kacsázóra, hol úgy, hogy utolérte, hol úgy, hogy szemből jött, miközben hét nagy labdát dobált a levegőbe.

A kínaiaknak volt egy másik számuk is, ott lasszót pörgettek, és abba ugráltak bele szaltókkal, hát végül ez sem volt már a fő előadásnak számító szombati programban, átkerült vasárnapra. Ebből orosz verzió nem volt, helyette hoztak egy olyan hamisítatlan produkciót, ami tényleg elképzelhetetlen más nemzettől. Már önmagában az a része, hogy két szembeállított, folyamatosan mozgó hintából ide-oda röpködnek a kupolába kilőtt artisták, hogy triplaszaltók után landoljanak a széles deszkányi másik hintán, hagyományosan orosz produkció. De hogy mindehhez megjelenik a porondon a csoport szakállas vezetője, aki ott vezényli a produkciót, körbevéve magát hat Sznyegurcskának öltözött lánnyal, na az tényleg utánzohatatlan. A lányoknak annyi dolguk sem volt a porondon, mint az R-GO-ban a gidáknak, viszont pompásan néztek ki, hétéves tesztnézőnk le sem tudta róluk venni a szemét, nem törödőve azzal sem, amikor a két hintából egyszerre ugrott ki két fiú, egymással szemben, szaltóztak és megérkeztek a másik helyére. Az attrakció annyira veszélyes, hogy az oroszok a főpróbán nem is csinálták meg, nehogy megsérüljön valaki. Amúgy három hintát használnak, de az nem fért el a moszkvai cirkusznál két méternél kisebb átmérőjű budapesti porondon.

Egy erős kínai produkció nyilván jót tett volna a fesztiválnak, volt is már több ilyen korábban, de ahogyan az állatszámoknál, legalább itt sem jut az ember eszébe, hogy vajon mivel érhetik el, hogy egy helyes gyerek a hátra nyújtott és ott karikába rendezett lábával tudja megfésülni a frufruját. Egymillió artistából válogathatnak, módszereik olykor kegyetlenek, de hatásosak. Most verseny nélkül adták meg magukat az oroszoknak.

Nincs félbevágott ember sem

Nemcsak kínaiak nem voltak végül, hanem bűvész sem. Nekem nem nagyon hiányoztak a kártyatrükkök, ráadásul volt egy olasz komikus, Dustin Nicolodi, aki zseniális illuzionista tréfát adott elő, olyan sok szót megtanulva magyarul, hogy Fekete Pákó nem is értette volna. És bármilyen meglepő, nemcsak az ő komikusszáma volt jó, hanem majdnem mindegyik másik is. Az, hogy bohóc vicces is lehet, azért nem mindennapi. A tökéletes börleszkfilmérzést hozó Wacko professzor nem tudom, hogyan ússza meg feltűnő külsérelmi nyom nélkül, hogy egy trambulinon lendületet véve szép fejessel megérkezik a gumiasztal és a vaskeret közti részbe, oda, ahová tervezte. A kötelező tökönverős viccekről most nem ejtve szót.

Henry, a bohócok hercege azokkal a patronokkal játszik, amiket ezerszer eldurrantottak már, tésztadobálás és nézőszívatás, mégis működik, mint egy karácsonyi Bud Spencer-film. Messze nem arról van már szó, hogy két felszerelés felállítása között el kell tölteni az időt, önálló produkciók ezek, és Henry az, aki egy kicsit később drótkötélen ugrál tíz méter magasan.

Gurtnival a levegőben

Vannak magyar fellépők is, a hullahoppos lány, Kiss Kata nekem kevésnek tűnik, ilyenből sok jobb és eredetibb is látható volt már, a Quinterion ugrócsoport fiatalokból áll, nagyon szerette őket a közönség, meg is érdemelték, a gurtnival a levegőben erőelemeket bemutató pár pedig látványos dolgokat csinál, különösen a törékeny lány imponáló, ahogyan egy kézzel tartja látszatra 90 kilós partnerét, de olyan borzalmas a zenéjük, a maszkuk és az öltözetük, hogy az alól nehéz szabadulni.

Végül egy jótanács, egy kiszivárgott műhelytitok alapján. A budapesti cirkuszfesztivál hagyományosan két műsorral fut, az A megy csütörtökön és vasárnap, a B pedig pénteken és szombaton. Ha két év múlva úgy alakul, hogy csak az egyikre tudnak elmenni, akkor a B-t válasszák, az ugyanis mindig erősebb. De azért az A-nál sem fogja senki visszakövetelni a jegy árát. Aki pedig bejut a hétfői gálaműsorra, az a szerencse fia.