Nekünk túlélőtúra, a tibetieknek korzózás

Mivel töltik az idejüket az emberek ott, ahol fél évig tart a tél, kint mínusz 40 fok van, bent viszont nincs áram, folyóvíz, sőt wifi sem. A helyzetet még elképzelhetetlenebbé teszi, hogy ezenk az emberek egy olyan faluban élnek, ahová nyáron is csak dzsippel lehet eljutni, télen pedig gyalog, egy befagyott folyó jegén, 3-4 napos gyaloglással. Mindez ráadásul egy Borsodnál is távolibb helyen van, a Himalája közepén.

A fenti egyszerű, de egy nagy sávszélességű helyről mégis nehezen megválaszolható kérdés indított el az indiai Himalájában fekvő Nyugat-Tibetbe, annak a falunak az irányába, amiről három éve már tudósítottunk. 2008 nyarán egy hűtőszekrény méretű, 60 kilós elektrokinetikus műalkotást vonszoltam keresztül Indián, hogy hol kafkai, hol Indiana Jones-os kalandok után elhelyezzük egy 600 éves tibeti erődben.

Ez az erőd volt egyébként téli expedíciónk másik résztvevőjének célja. Irimiás Balázs vezeti ugyanis azt a fiatal magyar építészekből és önkéntesekből álló csoportot, amely az évszázadok alatt romlásnak indult erőd felújításán dolgozik. Bár a négyszintes erőd több ezer kilométerre fekszik a Kárpát medencétől, és hosszú ideje lakatlan, mégis a magyar kalandturisták egyik búcsújáró helyévé vált, köszönhetően annak, hogy 1823 és 1824 között ott dolgozott tibeti-angol szótárán a legendássá vált tudós és utazó, Kőrösi Csoma Sándor.

A civil szerveződés munkájának köszönhetően a 3800 méteres magasságban fekvő épület állapota sokat javult az utóbbi években, de az ingatlan tulajdonosa, a zanglai király állította: a komisz himalájai tél minden alkalommal kicsit visszabontja azt, amit a magyarok nyáron építettek. Mivel azonban a helyieknek nem a németes egzaktságú helyzetismertetés a legjellemzőbb tulajdonságuk, Irimiás Balázs meg akarta vizsgálni, valójában milyen behatásoknak kell ellenállnia az egykori palotának.

Mínusz harminc fok

Az építészeti és antropológiai célok ellenére mégsem diktafonokkal, mérőszalagokkal és vízszintezőkkel szerelkeztünk fel. Csomagjaink hágóvasaknak, jégcsákányoknak, köteleknek és a magashegyi ruházatnak köszönhetően lépték át a repülőtéri súlyhatárt. Célunkat, Zangla falucskát télen ugyanis csak gyalog lehet megközelíteni. A dzsipek, amik nyáron átverekszik magukat a magas hágókon, ebben az évszakban a térség fővárosát, Lehet is alig tudják elhagyni. A hágókat magas hó borítja, az utat nem lehet megtisztítani a rendszeres földcsuszamlásoktól és kőhullásoktól. Ami a helyieket egyáltalán nem zavarja, télen ugyanis évszázadok óta a befagyott Zanszkár folyó jegén közlekednek.

Míg a völgyek során át futó út közel 500 kilométeres, a hegyeken átvágó folyón alig 100 kilométert kell megtenni. Igaz az út olyan, mint valami óriáscsúszda, és nemcsak azért, mert csúszik, hanem mert ha az ember egyszer elindult, akkor már csak a végén van kiszállás. A folyó magas sziklafalak közt kanyarog, kimenekülni nem lehet, és ha ki is másznánk, nincs hova, körben a Himalája vonulatai várnának csak.

A hőmérséklet mínusz 20-30 fokig is csökkenhet, az éjszakákat is a folyó jegén kell tölteni, és mindeközben csak azokra a tartalékokra számíthatunk, amiket magunkkal viszünk. A nyilvánvalóan csak high tech felszerelésekkel túlélhető körülmények ellenére a helyiek már évszázadokkal a Gore tex, az iglusátor és a benzinfőző feltalálása előtt a folyó jegén közlekedtek telente. Csapatunk harmadik tagja, Gulyás Tibor operatőr azért csatlakozott, hogy elkészítse a fenti filmet az útvonalról, amit az őslakók csedarnak hívnak.

Amit raknak nyáron, leomlik télen?

Filmesünket az is motiválta, hogy úgy hallottuk: a civilizáció előretörése miatt eltűnhet ez a tradicionális útvonal. A folyó fölötti sziklafalakba már vájják az utat, amely ha elkészül, feleslegessé teszi a jégtúrát. A hegység lakói dzsippel, vagy ha nagy a hó, gyalog is kijuthatnak majd az elzárt völgyekből. Igaz, arról megoszlanak a vélemények, hogy az utat 2-3, vagy inkább 20-30 év alatt fejezik be. Céldátummal valószínűleg a tervezők sem rendelkeznek, ami érthető, hiszen a himalájai útépítés nehézségei még az euró magyarországi bevezetésénél is beláthatatlanabbak.

Utunk első részében a félelem, a felszabadultság és az elbizonytalanodás közt bolyongva baktatunk a helyig, ahonnan úgy tűnik, nem lehet tovább menni.

Nézze meg a holnap megjelenő második részt, hogy megtudja, végül milyen megoldást találtunk.

Ha további történetek és kalandok érdeklik, kíváncsi Lacok és Szonam életére, vagy öltözködési tanácsokra van szüksége, kattitnson az úton írt blogunkra.