Miből lesz a magyar phó?

Az online magyarkaja-lázat mindenki másképp élte meg. Az egyszeri netező örült és feszítette a keblét a nemzeti büszkeség, hogy végre sikerünk van a világban, mint amikor az Attraction árnyékszínháza lett híres Angliában. A gasztronácik kihasználták az alkalmat arra, hogy egy jól irányzott tejiparihulladékozással belegázoljanak kilencmillió Túró Rudi-rajongó lelkébe. Az igazi finom lelkű gasztrosznobok körében meg beindult a menetrendszerű halálhörgés-siralom azon, hogy valaki egyáltalán le merte írni, hogy rántott sajt. Még Orbán Viktor Facebook-oldalát is megjárta a sztori, és azzal rögtön a hardcore Békemenet-mitológia részévé vált.

A következő logikus lépés - amit érthetetlen módon senki nem tett meg - természetesen annak megvizsgálása, hogy mi az a magyar kaja, aminek tényleg lenne esélye a világ meghódítására. És nem ám úgy, mint a goulash, hanem frissen-trendin, ahogyan az elmúlt pár évben előbb Amerikát, aztán az egész nyugati világot elárasztotta a phó Vietnamból, a ceviche Peruból vagy a kimchi Koreából. Tegyünk most félre minden kollektív kisebbségi komplexust: hát rosszabb a magyar kaja, mint a vietnami, a koreai, vagy a perui? Dehogy rosszabb. Csak meg kell találni azt, ami úgy igazán oda tudna csapni az asztalra Amerikában, és már jön is a világsiker. Nagyrészt a Buzzfeed posztjából szemezgetve, és pár év amerikai tartózkodás tapasztalataival felvértezve megpróbáljuk kitalálni, mi lehet az - szigorúan nem gasztrotudományos alapon, a Michelin-csillagok világa helyett a hétköznapok realitásából kiindulva.

Töltött káposzta

Savanyú káposzta, ráadásul megfőzve - ez így túl sok az átlagamerikainak. Egyszer csináltunk egy nagy fazékkal egy karácsonyi összejövetelre, udvariasan kiették belőle a húsgombócokat, és ennyi. Talán a kimchi sikere meghozhatja a bátorságot hozzá, bár az csak ránézésre hasonló, de nem káposzta, hanem kínai kel, és nem savanyú, hanem csípős. Viszont még a töltött káposztánál is kevésbé bizalomgerjesztően néz ki, aztán mégis divatot csinált a koreai kajából.

Sikerpotenciál: 2/10

Lángos

A lángost meglepően könnyű definiálni egy amerikainak: olyan, mint az indiai naan-kenyér fokhagymás verziója, csak könnyebb és levegősebb a tésztája. Plusz tejföl, plusz reszelt sajt. Igazság szerint még erre sincs szükség, az illat megteszi a hatását. Csak egy baj van vele: egyszerűen túl ütős az amerikai gyomornak. Bárkivel kóstoltattuk meg, az eredmény mindig ugyanaz volt, az alany szó szerint betegre zabálta magát vele, és soha többet nem kért belőle. Olaj nélkül meg ugye mégsem az igazi.

Sikerpotenciál: 6/10

Rakott krumpli

Akárhányszor kóstoltattuk meg amerikaiakkal, a reakció mindig ugyanaz volt: a döbbenet, hogy egy kaja ennyire egyszerű, ennyire jó, és ennyire nem jutott még eszébe senkinek az óceán túlsó partján. Külön előny, hogy bár másképp készül, ránézésre hasonlít az amerikai casserole-okra, tehát nem kell leküzdeni a töltött káposzta “úristen, hát hogy néz ez ki” akadályát sem. Extra bónusz, hogy míg itthon a krumpli egyensárga, Amerikában bárhol lehet kapni színes változatokat, kéket, pirosat, akár feketét is (nem a héja, a belseje!), amitől aztán egészen bizarrul tud kinézni a jó öreg rakott krumpli.

Sikerpotenciál: 9/10

Palacsinta

Mit tudnak az amerikaiak a palacsintáról? Van ugye a pancake, amit a maga vastag, szivacsos tésztájával, és a ráöntött, émelyítően édes szószokkal együtt is imádnak, és van a francia crépes, ami vékony tésztás, de nem feltekerik, hanem megpakolják töltelékkel, félbehajtják, és késsel-villával eszik. Talán nem is kell külön ecsetelni, micsoda gigászi piaci rés nyílik a kettő között a jó magyar palacsinta számára, ami a műfaj gyorséttermi, utcán, kézből ehető slágere lehetne. Ráadásul a louisianai jambalaya óta nem volt ilyen király egzotikus neve semmilyen kajának. Csak a töltelékkel kell vigyázni: a csokis vonal tuti siker, a lekváros határeset, a túrósat viszont csak gyanakodva méregetnék az amerikaiak. Palacsintasütőt minden utcai hotdogos bódé mellé!

Sikerpotenciál: 10/10

Zúzapörkölt

Belsőség = nem nyerő. Az átlagamerikai számára a belsőség nem étel, a zúza, máj, szív, vese már beszerzés szintjén komoly kihívás (mexikói boltokban érdemes próbálkozni). A májat, leginkább a libamájat még csak-csak el lehet adni sznobkajának, de a zúza esélytelen. Talán a New Orleans-i gumbo az egyetlen, amiben felhasználják, bár abba belefőznek mindent, ami nem szalad elég gyorsan.

Sikerpotenciál: 1/10

Halászlé

Hal + leves, ez a kombináció meglepően nem jön be az amerikaiaknak, pedig halevésben kicsit előrébb járnak, mint mi. Ez nehezen érthető, elvégre a clam chowdert (sűrű, tejszínes kagylóleves) meg imádják. Az ellenszenvet a vicces szintig lehet fokozni, ha eláruljuk, mi az a haltej, amit az ikra mellett szoktak belerakni; és innen már csak egy lépés megemlíteni a sült vért, mint a tradicionális disznótorok reggeli menüje, és végleg el vagyunk könyvelve vadembernek. Esetleg meg lehet próbálni a hagyományos édesvízi helyett tengeri halból: mi csináltunk egyszer tonhalból, és sokkal jobb lett, mint amennyire szentségtörés már maga az ötlet is.

Sikerpotenciál: 3/10

Téliszalámi

Tuti siker! Felvágott-szalámi vonalon az amerikaiak sehol nincsenek a sonkát és pár meglepően bátor kolbászvariációt (ananászos! almás-csirkés! whiskys!) leszámítva. Pár szelet téliszalámival tetszőleges amerikait percek alatt reménytelen függővé lehet változtatni, nem véletlen hogy a nyugati part egyetlen hivatalos beszerzési pontján 47 dollár plusz áfát kérnek egy rúdért. A sima boltokban kapható olasz szalámikat már-már megalázóan veri a jó öreg téli, bár arról biztos nehéz lenne lebeszélni az amerikaiakat, hogy a(z egyébként csodálatos) szendvicskészítési hagyományaikat követve 20-30 dekát pakoljanak belőle egyetlen szendvicsbe.

Sikerpotenciál: 10/10

Túró Rudi

Hiába övezi itthon valóságos vallásos imádat az eredetileg a szovjet glazirovannij szirok honosításával a hatvanas években kifejlesztett édességet, hiába szenved elvonási tünetektől minden külföldön élő magyar, a szomorú helyzet az, hogy Amerikában sosem lesz belőle siker. A túró miatt. A túrót az amerikaiak kicsit másképp ismerik mint mi, cottage cheese néven, ami a mi a száraz, morzsálódó túrónkhoz képest olyan, mintha felütötték volna egy doboz tejföllel. Salátákhoz szokták használni, és más, tipikusan sós ételekhez - és a világból kiszaladnak, ha meghallják, hogy csokival, édességként. Pislákoló reménysugárnak talán az maradhat, hogy fel-felbukkan a sajttorta alapanyagaként is, citrommal, azt meg imádják. Ki érti ezeket?

Sikerpotenciál: 2/10

Kenyér

Talán meglepő, de minden Magyarországon járó amerikai legnagyobb megdöbbenése kajafronton a kenyér. Hogy milyen olcsó (odakinn a legvacakabb nagyjából 3 dollár per fél kiló), mennyivel jobb, mint az ő borzasztó, savanyú sourdough-juk, vagy az édeskés cornbread, és hogy nem szárad betonkockává fél nap alatt. Kenyérben gyakorlatilag bármelyik magyar sarki kisbolt hozza a leghipszterebb amerikai kézműves pékségek szintjét. És akkor a péksüteményekről nem is beszéltünk, a bagett és a bagel uralmát pillanatok alatt szétverhetné az egyszerű kifli, zsemle és pogácsa.

Sikerpotenciál: 9/10

Lecsó

A lecsó nehéz kérdés. Egyrészt megcsinálta már neki a helyet a francia ratatuille, viszont annál a mi lecsónk jóval zsírosabbnak, és egészségtelenebbnek néz ki - lévén az is -, ami nem túl jó ómen. A fő gond az, hogy odakinn nem nagyon lehet kapni rendes, lecsónak való tv-paprikát (amikor meg igen, azt képesek román (!!!) paprikának hívni), az itthon kaliforniainak, Kaliforniában bell peppernek hívott vastag, édes húsú paprikából készült lecsó viszont borzalmas. Mindenesetre jó csípősen, a mexikói konyha felől támadva, a vegetáriánus vonalon előzve lehetne esélye a sikerre.

Sikerpotenciál: 7/10