Lou Lou, avagy a francia diplomata szmokingban megy a disznóvágásra

Ha elképzelem, hogy milyen helynek adja valaki a Lou Lou nevet, akkor nekem elsőre egy füstös lokál jut eszembe, ahol egy öregúr csendben zongorázik, a törzsvendégek konyakoznak, és időnként a fakóvörös drapéria mögül előjön egy tollboába csavart transzvesztita, hogy illedelmesen elénekeljen egy Edith Piaf-sanzont. Pedig nem. A Lou Lou, legalábbis Budapesten, egy előkelő fine dining étterem, ahol a degusztációs menü apró költeményeivé szuvidolják a francia konyhát.

A tavaly ősszel újranyitott Lou Lou legendás volt a kilencvenes években, és nem csak azért, mert ide jártak a francia diplomaták és az erőltetett ütemű privatizálásban megfáradt magyar újgazdagok is.

A gourmet-ban még nagyban dübörgött a Kádár-kori hiánygazdaság.

A Lou Lou úgy került fel a nagy hírű The Restaurant Magazine a világ száz legjobb éttermét bemutató listájának nyolcvanhatodik helyére, hogy amikor 1996-ban megnyílt, nemhogy csúcsgasztronómia nem létezett Magyarországon, de még valamirevaló marhapofát sem lehetett kapni. Sőt, most kapaszkodjon meg minden biomangalica-, kézműves makaron-, meg dűlőszelektáltbabkávé-rajongó, még finom paradicsom sem volt a boltokban.

Ezekben az avas lisztbe és durva zsemlemorzsába forgatott időkben még leginkább az volt a vendéglátás, hogy Bélszín Budapest módra fantázianéven árulták a rágós hátszínt, és jó hangosan húzták közbe a műdalokat, hátha akkor nem tűnik fel senkinek. De persze a vendégek sem voltak még készen a csúcsgasztronómia befogadására, a Lou Lou-t alapító Rudits Károly például egyszer azt nyilatkozta, hogy akkoriban, ha megkérdezte, hogy mégis, hogyan kéri a kedves vendég a kacsamellet, a legtöbben értetlenkedve azt felelték, hogy finoman hogy máshogy. Pedig a helyes megfejtés ugyebár a rozé lenne.

A Lou Lou 1996 és 2009 között működött a Vigyázó Ferenc utcában, a mostani Mák helyén, sokáig azt pusmogták, hogy Michelin-csillagot fog kapni, aztán a válság miatt elmaradtak a tízezreket elvacsorázó gourmet-k és az étterem váratlanul bezárt. A csillagot pedig egy évvel később megkapta Gerendai Károly álma, a Costes.

A 200 forintos pizzaszeletek utcájában próbálkozik a fine dining

Ebből a sztoriból Hollywoodban filmet lehetne készíteni lassított felvételen a tányérra freccsenő szarvasgombahabbal meg a séf szemét könnyekig facsaró kaviárpárával, de maradjunk annyiban, hogy a Lou Lou újranyitott 2013-ban, és azon dolgoznak, hogy a Székely Mihály utcában legyen a legjobb francia étterem Budapesten. Vagy mondjuk Közép-Európában.

A Király utca környékén azért eddig nem nagyon tudott megkapaszkodni a csúcsgasztronómia, elég csak a Donetella's Kitchenre gondolni, amit a konyhaművészetben túlképzett brókerek és a “mindegy milyen, de drága legyen, ha már felvettem ezt a kurva magassarkút”-vonalat képviselő pr-os lányok randihelyének szántak, de pár év alatt csődbe ment. A helyén most egy all u can eat Trófea van, a hatalmas, krómacél borteremben meg két BB-pezsgő árválkodik, hátha extraként megrendeli egy jól bebécsiszeletezett angol legénybúcsús. A Lou Lou helyén régen a Fausto's működött, és biztos nem azért álltak odébb, mert olyan jól ment a szombat esténként pizzaszeletet rágva dülöngélő romkocsmaturisták közt a bolt.

A Lou Lou állítólag a visszafogott eleganciát képviseli, ami azt jelenti, hogy a pincéreken nincs cérnakesztyű, az asztalokon pedig fém baglyok dobják fel a hangulatot. Már aki feldobódik az ilyesmitől. Tulajdonképpen a Lou Lou úgy néz ki, mint egy ötcsillagos hotel kicsit lelketlen, de trendi étterme, amit a pincérek barátságosabbá tették pár kedves kis mütyürrel, meg izével, anélkül, hogy szóltak volna egy belsőépítésznek. Van itt Ferrari-modell, meg régi könyv, de mindegyik kicsit olyan, mintha csak ott felejtették volna a sarokban.

Ebédidőben kifejezetten csendes a hely, mondjuk úgy, hogy tök egyedül vagyunk, ez és a visszafogott elegancia kifejezetten alkalmassá teszi a Lou Lou-t fontos üzleti smúzolásra, vagy éppen nokiás dobozok cseréjére.

A makaron, amitől azonnal fixire pattannánk

Mindezt elvileg 5000 forint alatt megúszhatjuk, de persze a Michelin-csillag közeli menzák árai kicsit olyanok, mint az akciós áruhitel. Nem árt elolvasni az apró betűs részt, például, hogy majdnem 1500 forint egy üveg ásványvíz, hogy pénzt kérnek a kenyérért, és egy eszpresszó is bőven ezer forint fölött van, pedig még csak nem is egy hipszterbajuszú barista pörköli az asztalunknál Fun. slágereket dúdolgatva.

Egy visszafogott, alkoholmentes menü így is 9000 körül áll meg, ezért kapunk négy fogást, meg persze az élményt, hogy a kollégák eközben a hétfői töltött csirkecombból készült brassóit eszik a zsírmenzán.

A Lou Lou nem egy olyan étterem, ahol bele lehet kötni az alapanyagok minőségébe, vagy a konyhatechnikába. Itt nincs másnapos paradicsom, és nem sózza el a szakács. A Costes egykori sous-chefje, Nagy Attila a modern francia konyhába vitt némi magyaros színt, és ez most nagyon nem a téglaporral felütött pirospaprikát jelenti. A friss kecskesajt klorofil pürével olyan, hogy azt is elfelejtjük, hogy ez csak friss kecskesajt meg valami zöld maszat, aminek előkelő neve van. És előételnek rendelhetünk kacsamáj parfait is, naná, hogy tokaji borecettel, és aztán nézhetjük a tálat, hogy akkor most ez valami szupretamista festmény, vagy bele is lehet túrni.

A hideg andalúziai zöldséglevesnél kicsit gyanús volt, hogy azért olyan visszafogottak az ízek, mert az úgy elegáns, de a mellé rakott kecskesajtos makaron után azért azt éreztem, hogy ha tudom, hogy ilyen is lehet a makaron, hát nem röhögök annyit rajta.

Aztán a ropogós malacsültnél megértettem, hogy itt tényleg minden egy picit visszafogott, vagy inkább halvány. A malac roppant és szinte kifordultak belőle az ízek, ott voltam azon a tanyasi disznóvágáson, de szmokingban, és egész végig arra figyeltem, hogy nehogy összesarazzam a báli cipőm. A kacsamell ugyanilyen, a modern konyhatechnikák kihozzák az ízeket, de aztán gyorsan el is szégyellik magukat ettől. Tényleg, nem lehet ezt másképp magyarázni, minden nagyon remek, ez az ízek szimfóniája, de nem tekerték nagyon fel a hangerőt. A Lou Lou amúgy sem arról szól, hogy dobálóznak az ízekkel, aztán lesz belőle valami: itt minden passzol mindenhez, és nem nagyon kiáltunk fel, hogy ezt mégis hogy gondolták.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, ez már ízlés kérdése, de érdemes kipróbálni a Lou Lou-t. Ásványvizet ne, de kecskesajtos makaront mindenképpen kérjünk.