5+1 tipp, hogy soha többé ne csináljon béna turistafotókat

Mások nyaralási fotóit végignézni csak egy kicsit jobb érzés, mint körömcsikorgatást vagy tányérokat karistoló villát hallgatni, de azért legtöbbször még így is rohadt nehéz elviselni háromszáz képet, amin hatalmas ellenfényes épületek előtt hunyorognak az ismerőseink.

Persze ezeket a képeket mindenki azért készíti, hogy másokkal is megoszthassa fantasztikus utazásának minden egyes pillanatát, és mivel az egyre olcsóbban beszerezhető okostelefonjával, iPadjével és tükörreflexes kamerájával ma már boldog-boldogtalan végigfotózza az utazását, az emberiségnek egyre többet kell szenvednie.

A szenvedésnek három foka van:

• amikor mások képein látjuk, hogy azok rosszak lettek
• amikor a saját képeinken is felfedezzük, hogy mennyit bénázunk
• amikor utazás közben mások kijelzőjére ránézve legszívesebben rászólnánk a vadidegenre, hogy csinálj már egy normális képet is arról a szerencsétlen gyerekről

Turistaként persze mindenki sokféleképp tud egészen kellemetlen módon tud viselkedni (ahogy azt itt már hosszan levezették), viszont bőven elég, ha első lépésként csak néhány alapvető szabályt nézünk át a fotózásról: arról, hogyha több tíz- vagy százezer forintért elutazunk valahova, és ezt mindenképp be akarjuk mutatni a családunknak, a barátainknak vagy a munkatársainknak is, akkor itt van pár alapszabály, hogyan tehetjük ezt egy kicsit értelmesebb módon.

Egy kép nem kép

Ha megállunk valami magas helyen és csinálunk egy tájképet, emberek nélkül, akkor jó, úgy elég. De nagyjából sehol máshol nem az, különben amint lenyomjuk a gombot, rántjuk is el a kamerát, a kép bemozdul, vagy ha nem, akkor meg elég nagy az esélye, hogy ezzel a fotóval sikerül hazatérnünk:

Az emberek sajnos mozognak. Főleg ha tudják, hogy fotózzák őket, és vagy beállnak egy teljesen életidegen pózba, vagy próbálnak helyezkedni és a legjobb arcot vágni, csak hát a fotós sosem tudja, hogy az mikor van meg, ha pedig szelfizünk, akkor se könnyű, mert ránézünk a képernyőre, aztán vissza az objektívbe, és már lefittyent a szemhéjunk. Aztán ott vannak még a haverjaink, akik helyezkednek, beszélnek, vagy épp kinéznek a kamerából, plusz mögöttünk egy halom fel-alá sétáló ember, és akkor a néha szemünkbe sütő napról vagy az arcunkba fújó szélről nem is beszéltünk. Szóval csináljunk egy tucatnyi képet, csak az ég szerelmére, utána mindenki törölje ki a szemetet!

Ha ez megvan, léphetünk egy szintet.

Az nagyon jó, ha mindenki látja, mit akartál lefotózni

A cél egy fekvő kép, ahol az egyik fotóznivaló téma (az ember) nem takarja ki a másikat (a környezetet). Egyelőre induljunk innen.

Szóval ez például nem sikerült annyira jól:

A „Kisbarátom és a Duna-part” fantázianevű képen a Duna-part hangulata nem igazán jön át, a kép legeslegközepére rakott alak kitakarja a Parlamentet, de legalább a kép harmadát egy teljesen indokolatlan kőkorlát és farmernadrág foglalja el.

A fekvő kép a legtöbb esetben azért ideális, mert sokkal közelebb áll ahhoz a térérzékeléshez, ahogy egyébként is látunk, természetesebbnek is tűnik a kép. Plusz egy fekvő képbe általában jóval könnyebb belekomponálni az embert és a környezetét is, mint egy állóba. Sőt, a nagyobb megjelenítőeszközök képernyője (pl. tévé, monitor, laptop) is fekvő.

Ezek után már csak arra kell figyelnünk, hogy az, akit lefotózunk, ne takarja ki a kép legjobb részét, és már meg is vagyunk az őszinte turistafotóval:

Ja igen, ebben a képben van még egy trükk: hogy látszik az, akit fotózni akarunk.

A fény a barátod. Használd.

Van egy olyan vágyunk nekünk, turistáknak, hogy amikor a Balaton- vagy tengerpartra érünk, azt mindenképp meg akarja mutatni másoknak - azzal a nagyon egyszerű titkos üzenettel, hogy mi épp a vízparton vagyunk/voltunk, amit az utazás során egy őrületesen nagy kiváltságnak érzünk. Ilyenkor pedig elkap minket a hév és jön az, hogy

Úúú, vízpart, Nap és én! Mi kell még egy tökéletes nyaralásos fotóhoz?

Hát leginkább az, hogy ne mutasd meg senkinek, mert sokaknak sikerül ilyenkor ezt a fotót elkészítenie:

A természetes fény az egy tök jó dolog, és használjuk is minél többször arra, hogy azt világítsa meg, amit fotózol. Mert hiába csillog szépen a víz és nézünk ki úgy a Margit-szigeten, mintha egy elhagyatott horvát partszakaszra bukkantunk volna, azért ez a kép így tök béna.

Szóval a Nap ne az alany, hanem a fotós háta mögött legyen – ami persze evidens, de amikor végignézzük, hány fotónk lenne jobb, ha erre tényleg odafigyeltünk volna, egészen meglepődünk. Na de mit lehet kezdeni a fenti helyzettel, ha szinte szembe süt a nap? Hát vagy kimegyünk egy másik napszakban (egy fotó miatt nyilván csak a legelkeseredettebbek teszik ezt), vagy egy kicsit felkelünk a helyünkről, kiállunk az ellenfényből, kihasználjuk a Napot és már jöhet is az őrületes királyság:

Ez az egész felkelős-megmozdulós dolog pedig át is vezet minket a következő témánkhoz.

Csak egy ici-picit dolgozz meg a fotóidért

Két hete láttam egy kisfiút az Uffiziben, és rég sajnáltam meg gyereket annyira, mint őt: a szülei végigrángatták az egész múzeumon szegény fiút, hogy odaállíthassák minden fontosabb kép mellé, majd készítsenek róla egy fotót, nagyjából ilyet:

Az emberek festmények mellett, múzeumban nem egy szép műfaj, de ha valaki imádja műtárgyak mellett fotózni az utastársait, azért abból is lehet ennél értelmesebb képeket kihozni. Csak annyit kellene tenni, amit rengeteg másik fotóért: ha érezzük, hogy ez a kép így mégsem annyira oké, arrébb állíthatjuk azt is, akit fotózunk, és mi is megmozdulhatunk, léphetünk kettőt balra, lehajolhatunk, bármit, amivel nem nézünk ki túlontúl nevetségesnek. És akkor a fotónk sem lesz az.

Persze adja magát a kérdés: ha az a cél, hogy minél több fényünk legyen, akkor a gyéren bevilágított helyeken miért nem vakuzunk?

A fény, ami nem a barátod: a vaku

Mondjuk múzeumban ugye nyilván nem is szabad, de egyébként is amikor csak lehet, ódzkodjunk a vakuhasználattól. Ha két kézzel biztosan megtartjuk a telefont/tabletet/fényképezőt, máris sokkal jobb eredményt érhetünk el gyengébb fényviszonyok mellett is. Habár még egy kisebb, beépített vaku is eltüntethet néhány bőrhibát, a szemgödörbe vagy az orr alá berak egy aranyos kis árnyékot, amivel vidám-bulizós turisták helyett huszas évekbeli horrorfilmszereplőnek nézünk ki, plusz mesterkéltté teszi a képet, rengetegszer megijeszti még azt is, akit le akarunk fotózni.

Keressünk inkább helyszíni fényeket, hangulatvilágítást, és ha nagyon muszáj, csak akkor készítsünk vakus fotót a töksötét helyen, közeli témáról. De esti, hangulatosnak szánt városképeken semmiképp:

Nappal csupán nevetséges, amikor vakuval fotózunk épületeket, tereket, utcákat stb., éjjel viszont a fent látott szörnyűségekhez vezethet. Szóval jobb biztos kézzel megtartani a kamerát, csinálni három képet és garantáljuk, azokat a fotókat sokkal kevésbé lesz kellemetlen visszanézni.

És végül a szelfibot: a várva-várt segítő vs. ízléstelenség netovábbja

A szefliboton összevitáztunk és nem tudtuk meggyőzni a másikat a saját álláspontunkról, ezért plusz egyként raktuk be: álljanak itt az érvek pro és kontra.

Feri szerint (pro): mikor tudtál eddig olyat, hogy kilógsz egy toronyból, egy méterrel van feletted a kamera, és olyan szelfit készítesz, amiben végre nem takarja ki a fejed a látvány felét? Ráadásul nem úgy fog kinézni minden egyes szelfid, hogy két hatalmas, torzuló kar foglalja el a kép egyharmadát. Kamu Ray-Ban és szelfibot minden turistának, alanyi jogon!

Péter szerint (kontra): van egy zsigeri undorom a szelfibottal kapcsolatban, amit nehéz szavakba öntenem. Azt viszont mindenki átélte már, milyen átmenni bárhol a világon egy csapat bámészkodó turista közt, akik random forgolódnak, totyognak, nekedjönnek – ennél csak az a rosszabb, amikor fogalmatlan turisták egyméteres fém botokkal teszik ugyanezt. De még ha ön szerint ez csak nyavalygás, itt egy sokkal fontosabb ellenérv: az Eiffel torony alját szokásosan azok a fel-alá mászkáló árusok öntik el, akik gagyi, 3-30 centis Eiffel-tornyokat árulnak a turistáknak. Idén nyáron láttam először azt, habár ugyananny árus volt ott, mint eddig, de a szelfibot felváltotta a tornyos kacatgiccseket. És gondoljon bele:

ön olyan ember akar lenni, aki megveszi az öteurós Eiffel-tornyos kacatok legújabb megfelelőjét, a szelfibotot?