Lenke
17 °C
29 °C
Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Órákig bolyongtunk a moszkvai földalatti világban

ECE26E47-D9A1-4E59-8EB0-4D85DB7BD521
2018.06.27. 23:06

Ülünk egy parkban valahol Moszkva belvárosához közel, kora este van, mögöttünk páran kifeszített kötélen próbálnak egyensúlyozni, egy szomszéd padon ketten söröznek. Aztán megjelenik egy military-szerkós, hátizsákos arc, előszed néhány gumicsizmát, fejlámpát, meg kesztyűt, amiket fel kell vennünk, gyorsan felkapja a néhány méterre lévő aknafedőt, és közli, hogy most másszunk le szépen a csatornába.

Páran furcsán néznek, miközben engedelmesen leereszkedünk, és leugrunk a bokáig érő vízbe, de én csak 15-20 méter megtétele után kezdek el gondolkodni, hogy mégis mi a francot keresek itt.

A futball-világbajnokság alatt találkoztam a moszkvai turizmus egészen speciális fajtájával: van néhány társaság Moszkvában, melyek túravezetőként kalauzolnak végig csoportokat a föld alatti végtelen labirintusban. A város alatt ugyanis számtalan folyó fut, melyeket a 19. századtól kezdve tereltek kiépített alagutakba, csatornákba, 

ez a rendszer ma már több ezer kilométer hosszan hálózza be az orosz fővárost.

Vannak kisebb, csendesebb sodrású folyók, amelyekben egészen nyugodtan lehet bokáig, térdig gázolni, és vannak olyanok, ahol a folyó sodrása odacsapja az embert a falhoz - meséli a túravezetőnk, miközben egyre határozottabban lépdelünk előre. Ránézésre amúgy egy huszonéves faszi vezet minket, aki 2008 óta jár le a föld alá, hogy felderítse ezeket a járatokat, csatornákat. És hogy miért? Mert őt ez vonzza, fiatalon hallott a lenti világ misztikumáról, és a kíváncsiság levitte a föld alá, ma már részben ebből él.

Maga a környezet amúgy a posztapokaliptikus filmek és videojátékok hangulatát juttatja eszébe az embernek: néha kisebb oldalcsatornák csatlakoznak be, 50-100 centiméter átmérőjűek, ezekbe szintén be szoktak mászni a diggerek, ahogy az ide lejárók nevezik magukat. „Ha ezen végigkúsznánk, akkor egy családi ház kertjében jutnánk a felszínre” - magyarázza a vezetőnk, de én inkább próbálok nem gondolni arra, milyen lehet fél órát kúszni egy ekkora csőben, pedig nem vagyok különösebben klausztrofób.

8F5CA1E3-8E23-4792-9427-635DBD386192
Fotó: Lovas Gergő

Amúgy a járat, amiben mi haladunk, viszonylag tágas, akár ketten is tudnánk egymás mellett lépdelni a vízben. Persze azért nem érdemes ész nélkül előrerohanni, mert itt-ott téglákkal, kövekkel, aknafedőkkel, létrákkal találkozni a vízben, ezek akkor szakadtak le, amikor a nagyobb csapadék miatt erősebb volt a folyó sodrása.

Csapadékosabb idő vagy nagy zuhét ígérő előrejelzés esetén nem is szabad lent túrázgatni, mert a hirtelen megnövekedő vízszint miatt elég necces helyzetekbe lehet kerülni. A csatornák, a folyók egymásba torkollnak, oldalról is érkezhet víz, szóval nem nehéz elképzelni, hogy percek alatt métereket emelkedhet a vízszint. De az aknafedelek meg leszakadt létrák mellett a mélyülő járatok, az oldalról, felülről kilógó drótok, cseppkövek miatt is érdemes észnél lenni, tehát azért mégsem olyan ez, mint egy laza séta egy vizes vidámparkban.

Téblábolunk egy darabig, aztán a vezetőnk közli, hogy be kellene mászni egy ránézésre egy méter átmerőjű csőbe, amiben úgy 40-50 métert araszolunk előre. A diggerünk lemaradt, szóval eleresztek egy putyinos poént, hogy oldjam a hangulatot, majd a cső a másik végéhez érve egy jóval szélesebb folyosón találjuk magunkat.

Néha megállunk, és a túravezetőnk mesélni kezd arról, hogy mi ez a diggerkedés. A földalatti felfedezősdi már jó ideje megy a városban, nagyjából a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, és jelenleg három különböző kompánia van Moszkvában, akik a föld alá viszik le az érdeklődőket néhány ezer rubelért. Az ár attól függ, milyen hosszú és nehézségű a túra. Korábban ezek a társaságok együtt nyomták, de aztán ilyen-olyan okok miatt összevesztek,

úgyhogy ma már mindenkinek megvan a maga kis területe Moszkva alatt, ahol vezetgeti a csoportjait,

tehát nem nagyon, vagy csak nagyon ritkán futnak bele egymásba a csatornákban bolyongók.

A lenti túravezetés amúgy nem százszázalékosan legális, vagy legalábbis lehetnek olyan szakaszai, melyek nem azok, a diggerünk szól is előre, ha visszatérünk a felszínre, simán lehet, hogy egy időre lekapcsolnak minket a rendőrök. Fasza, gondolom magamban közben, a legkevésbé sem vágyom arra, hogy orosz rendőrök vegzáljanak, de aztán hozzáteszi, hogy nem lesz gáz, őt szinte mindig el szokták engedni, szóval ne szarjunk be.

Van egy orosz kifejezés, amit emleget: van tető a feje fölött, vagyis be van biztosítva a rendőrség felől. A diggereknek ugyanis van egy nemhivatalos (legalábbis nekem annak tűnik) megállapodásuk a rendőrökkel. Jelentik, ha valami gáz van odalent a csatornarendszerrel, mondjuk találnak egy hullát, mert ilyen is volt már, a rendőrök pedig cserébe nem cseszegetik őket. A háromból két társaság így működik, a harmadiknak nincs ilyesmi megállapodása a rendőrökkel, nem is hagyják őket.

B162DED6-B98A-4D99-9551-324526D84756
Fotó: Lovas Gergő / Index

A diggerek amúgy nemcsak a földalatti folyók csatornáiban kalandoztak amióta elindult ez a mozgalom, hanem olyan helyeken, párhuzamos metróállomásokon, földalatti bunkerekben is mászkáltak, ahova amúgy nem lenne szabad. Volt is már ebből botrány, részben emiatt külön törvényt hoztak néhány éve, hogy a diggerek tevékenységét szabályozzák.

A földalatti élet köré az évek során egy komplett szubkultúra épült. Nemcsak túrákat szerveznek odalentre, hanem bulikat, születésnapokat is szoktak tartani a csatornákban, de olyan is volt már, hogy egy swingerklub szervezett eseményt a föld alá. A streetartosok is lejárnak, mert itt kiélhetik a művészetüket, fent ugyanis ez tiltva van. Út közben bele is futottunk néhány nagyobb alkotásba, melyek egész falakat borítottak be. Szépen lassan kezd összeállni a kép, hogy a lenti világ az átlagembernek extrém kalandnak tűnő túrázáson túl tökéletes menedék a rendszer elől is, ráadásul hatalmas a szabadság. Ha valaki képben van a lenti világgal, bármerre lehet menni felfedezni, új járatokat feltárni a labirintusban.

A lenti életről aközben magyaráz a diggerünk, hogy pihenőt tartunk egy olyan részen, ahol több csatorna is egymásba fut, a termet a fejlámpáink világítják be, ez a hely is tele van tagelve meg graffitizve. Közben cigiről cigire gyújt, meg magyaráz arról, hogy régen még a diggerkedés is jobb volt, és nekem nem tud nem a Tarkovszkij-féle Sztalker film hangulata beugrani, már csak tábortűz hiányzik.

De aztán már megyünk is tovább. Hiába ez az egyik legkönnyebb útvonal, de azért durvul a terep: a víz ezen a szakaszon már combig ér, egy ponton a sárba is majdnem beleragadunk. A csatornákba épített mesterséges gátakat mászunk meg, csöveken ugrálunk át, nem olyan vészes a dolog, de azért pofára esni sem lenne olyan nehéz, ezt próbáljuk elkerülni egyre óvatosabb mozdulatokkal. Pláne, hogy közben kezd kellemetlenül hideg lenni a víz, de az egész még ezen a ponton is baromira egzotikus, fel sem tűnik, hogy több mint két órája mászkálunk lent.

BE977845-E782-4F37-98CB-59754351BD5C
Fotó: Lovas Gergő

Vicces az is, hogy fent közben zajlik az élet, tehát a leszűrődő furcsa zajok autóktól, villamosoktól, emberektől származnak, akik odafent gyanútlanul mászkálnak. 

Aztán közel három óra bolyongás után elérünk a végére, lekapcsoljuk a fejlámpáinkat, felkapaszkodunk egy létrán, szerencsére az aknafedő is nyílik. Mert hát ezzel is meg lehet szívni: előfordul, hogy egy autó parkol az akna fölött, vagy ami addig nyitható volt, azt azóta lehegesztették, ilyenkor el kell battyogni a következőig, és reménykedni, hogy majd az nyílik.

Közepesen sárosan, mocskosan mászunk ki – a rendőröket megúsztuk, nincsenek a környéken, csak páran néznek „miafasz”-tekintettel az arcukon, de komolyabb megrökönyödés azért nincs. Pedig legalább annyira valószínűtlen helyen jövünk fel, ahol alámerültünk: egy zsúfolt, forgalmas kereszteződés mellett, nem messze egy metrómegállótól. A diggerünk sem sokat tököl, összeszedi a cuccunkat, visszarakja az aknafedőt, aztán pár perc múlva lép is.