Az idős szülők terhe roppantja meg végleg a nők életét

A nemrég megjelent Nőügyek 2018 című kötet azt próbálta feltérképezni, hogy a magyar nők milyen kihívásokkal, nehézségekkel szembesülnek a mindennapokban. (A kötet itt olvasható, szerzője Kováts Eszter, a Friedrich Ebert Stiftung (FES) tudományos munkatársa és Gregor Anikó szociológus.) Gregor Anikó, a Friedrich-Ebert-Stiftung és a Závecz Research kutatóintézet közös kutatásából többek között az derült ki, hogy az idős hozzátartozók gondozása, ápolása az egyik legkomolyabb kihívás, amivel a nőknek meg kell küzdeniük életük során.

Különösen nagy teher hárul az úgynevezett szendvicsgeneráció tagjaira: azokra a 40-60 éves nőkre, akiknek egyszerre kell gondoskodniuk gyerekeikről és idős szüleikről, rokonaikról.

Valamiről mindig le kell mondani

Ehhez a generációhoz tartozik a pedagógus Éva is, aki egyedül neveli huszonéves egyetemista lányát és mellette 80 éves anyjáról is gondoskodnia kell. Mivel testvérei külföldön élnek, ezért minden ezzel kapcsolatos feladat és kötelesség rá hárul. Ennek ellenére szerencsésnek mondja magát, mert anyja jó nyugdíjat kap és testvérei is segítik anyagilag az anyjuk ellátását.

Az idővel való gazdálkodás sokkal nagyobb kihívás jelent Évának. Mára teljesen automatikussá, szinte rutinnná vált számára a kötelezettségek és a magánélet közötti egyensúlyozás. Állandó készenlétben kell állnia arra az esetre, ha bármi történik az anyjával. Nem ritka, hogy kénytelen otthon is dolgozni, mert csak úgy tudja elosztani a feladatokat. Bár lánya már nem él vele, továbbra is igényli a törődést és a figyelmet, hogy Éva időt töltsön vele.

“Ez a prés, hogy kit válasszak. Berohanjak Budapestre a lányomhoz vagy fogjak egy taxit és menjek anyámhoz. “

Hétköznapokon délutánig egy önkormányzati fenntartású napközi otthonban van az anyukája, a hétvégéken egy napot viszont gyakan Évánál tölt. Néhány éve anyjához költözött, hogy tudjon neki segíteni. Nem működött, mert hamar elmosódtak a határok. Úgy érezte, ha nem jön el onnan, akkor teljesen fel fogja emészteni ez a helyzet. Azt is meg kellett tanulnia, hogy mikor vegye komolyan édesanyja telefonhívásait és ne ugorjon mindenre. Ez korántsem könnyű, sokszor van lelkiismeretfurdalása ezekben a helyzetekben.

Sokszor érzi úgy, vannak olyan időszakok, amikor nem tudja a saját életét élni. Az édesanyjával kapcsolatos teendői miatt nem tud továbbképzéseken résztvenni, mert ezek jórészt hétvégén vannak. Ez gátolja a szakmai fejlődésben, nem tud kiteljesedni a munkájában. Amikor új párkapcsolata lett, senki sem kalkulált azzal a családban, hogy ez neki egy újabb elfoglaltságot jelent.

Hogy anyja ne telepedjen rá teljesen az életére, kikötötte, hogy hétvégén nem aludhat nála, taxival mindig haza viteti este. Az elején volt ebből sértődés, az anyja nehezen vette tudomásul, hogy Évának is van saját élete. Saját korosztályából nagyon sok női ismerőse jár ugyanebben a cipőben, a barátokkal való kapcsolattartás is megsínyli ez az élethelyzet. Nehéz közös programokat szervezni az ismerősökkel. “Valamiről mindig le kell mondani.”

Nem volt kérdés, hogy ápolja az anyósát

A kutatás arra is rávilágított, hogy az idős szülők gondozása jellemzően a nőkre hárul, a férfi családtag kevésbé jelenik meg potenciális segítségnyújtóként. Emögött a hagyományos nemi szerepfelfogás állhat, illetve az, hogy a férfiak a család eltartásával már eleve le vannak terhelve.

Ezt Éva is így látja. Szerinte ez a társadalom elvárása is, tette hozzá. Saját családjában is így alakult; öccse érzelmileg, fizikailag nem vesz részt édesanyjuk gondozásában, viszont anyagilag minden megtesz érte. Éva több példát látott arra is, hogy még az anyósokat is a menyek látják el.

Judit anyósánál két éve jelentkeztek a demencia tünetei, onnantól állandó felügyeletre és ellátásra szorult. Sógornőjével felváltva jártak hozzá és ápolták. A munka miatt férjeik csak a hétvégén tudtak besegíteni, ezért az is felmerült, hogy otthonban helyezik el. “Nem tudtunk még egy nagymamát odavenni magunkhoz.” Eleinte heti két napot vállalt Judit, de ahogy romlott az állapota, egyre többet kellett mennie. Miután az anyósa kórházba került, már minden második napon az ágya mellett volt. “Nem volt kérdés, hogy megyek és csinálom”, mesélte. Judit olyan családból jött, ahol mindent a nők csináltak, ezért nem is állt tőle távol ez a segítő szerep.

Mindezt úgy csinálta végig a kétgyermekes Judit, hogy közben saját hetven éves anyjáról is gondoskodnia kellet: megromlott egészségi állapota miatt már kevésbé önálló, évek óta nem nagyon hagyja el a lakást. Anyja velük lakik, tehát Juditéknál három generáció él együtt. Részint kényszerűségből alakult így; amikor összeházasodtak férjével, nem volt pénzük és lehetőségük külön költözni.

Így viszont könnyebben tudja ellátni idős anyját, mintha külön élne tőlük: ő szokta orvoshoz vagy fodrászhoz vinni, ami külön szervezést igényel. Ebben segít, hogy rugalmas munkabeosztásban dolgozik. Férje sokat dolgozik és az utazás is elviszi az idejét, ezért alakul sokszor úgy, hogy minden (gyereknevelés, háztartásvezetés) az ő nyakába szakad. Cserébe mindkét lányával otthon tudott maradni GYES-en, és ezért hálás is a férjének. Ebben a helyzetben felértékelődik a kikapcsolódás szerepe; Judit szerint csak úgy lehet túlélni, hogy rendszeresen biztosít magának időt arra, hogy találkozhasson a barátaival, el tudjon menni egy moziba például.

Meg tudta őrizni a saját életét

Hasonló helyzetben van Andrea: közös házban élnek a gyerekek, a szülők és a nagyszülők. Tavaly költöztek be apjáékhoz, ennek egyrészt anyagi okai voltak; válása után nem tudott új lakást venni. Másrészt apja nem bírta egyedül ápolni magatehetetlen feleségét. Andrea anyjának nyolc éve volt agyvérzése, azóta nem képes magáról gondoskodni, etetni, fürdetni kell. Olyan súlyos az állapota, hogy már nem képes kommunikálni a külvilággal.

Mielőtt odaköltöztek, Andrea napjai úgy néztek ki, hogy korán reggel felkelt, megfőzött a családjának, majd Szentendréről átbuszozott Tahitótfalura segíteni az apjának, és utána elment dolgozni. Akárcsak Juditnak, neki is könnyebbség, hogy nem kell utaznia nap mint nap. Az egész élete aköré szerveződik, hogy mikor van szükség a segítségére. Munkahelyi beosztását is igyekszik úgy alakítani, hogy minél több időt tudjon az anyja mellett tölteni. Ha esetleg nem ér rá, akkor bátyja segít be. Sokakkal ellentétben, ő nem érzi tehernek, hogy a gyereknevelés és a munka mellett még az anyját is ápolnia kell. Egyszerűen ilyen a neveltetésem, mondta. Ezért is tartja kizártnak, hogy szüleit valaha otthonba adja. A gyerekeitől viszont nem várná el ugyanazt. Pont azért, mert saját bőrén tapasztalja, mennyi erőfeszítést és energiát igényel ez.

Andreával szemben a muzeológusként dolgozó Krisztina nem hisz a generációk együttélésében. Nyolcvanhatéves éves édesanyja középsúlyos demenciával küzd, bátyjával ketten gondozzák. Ameddig lehetséges, igyekeznek saját otthonában megoldani az ellátását, hogy viszonylag önálló életet élhessen és ne kelljen beadniuk idősek otthonába.

Ez viszont folyamatos szervezést igényel, komplett rendszer épült ki az idős asszony köré. Délben egy ápoló jár hozzá az önkormányzattól, aki segít az ebédelésnél. Ezenkívül reggelre és délutánra biztosítottak számára valamilyen fizetett segítséget. Mindezek költségeit a nyugdíjából tudják fedezni.

A családból minden nap ügyeletben van valaki, akit lehet riasztani, ha valami történik.

“Nem lehet egyetlen olyan nap sem, amikor erre nem figyelünk.”

Folyamatosan ott lebeg a fejük felett, mi lesz, ha rosszabbra fordul az állapota. Nem években gondolkodnak, hanem 3-4 hónapos távlatokban, “hátha ezt az őszt még végig tudjuk így csinálni.” Krisztina szerint ez az ára annak, hogy mindenki meg tudta őrizni a saját életét. Sok példát lát a környezetében arra, hogy családok tönkrementek egy hasonló helyzetben, mert teljesen alárendelték saját életüket az idős szülők gondozásának.