Ilona
17 °C
32 °C

Csak akkor kezdd el csinálni, ha fizetett

Szekeres Máté Sziget pultos anyag-12
2018.08.13. 09:51
Bassza meg, két Bacardi-kólát kért és három vodka-redbullt, vagy fordítva? És elég poharat is adott? Fizetett, de amíg hátramentem egy Finlandiáért, a terminálból már törlődött a rendelése. Mi? Külön még három Jack Daniels és két gin-tonik is volt? Aha, persze, meg biztos három nagy vödör mojito is, hát kurvára nem, nézd, ide van írva az összeg, here is the total, no way, ez feleannyi sincs. Anyám.

Állok a Szigeten a pultban, a többiek 20-25 évvel fiatalabbak nálam. Gyorsak és pontosak a mozdulataik, nem lögybölik ki a rövidet, nem használnak mércét a koktélokhoz, rendet tartanak, mindenről tudják, hol van, a kisujjukban van a tablet menüje, figyelnek, hogy ne fogyjon ki semmi, gyorsak, hatékonyak és határozottak. Én tétovázom, ügyetlenkedek, pánikba esem, ha a terminál vagy a kassza lefagy vagy hibaüzenetet ad, nemcsak a sör, de még a gépi szóda is összevissza habzik, nem ismerem meg a rövides üvegeket, mert csak a nyakuk látszik a tartóban, és úgy érzem, folyamatosan láb alatt vagyok.

48 éves vagyok, és életemben nem vendéglátóztam. Nemhogy long drinkeket meg koktélokat nem csináltam, de

még sörcsapot se láttam közelről,

kasszát se kezeltem és embereket se szolgáltam ki soha. Ehhez képest péntek este 9 van, épp most álltam be a Nagyszínpad melletti egyik 40 méter hosszú pultba, ami előtt bőven több ember próbál italhoz jutni, mint az NB I. heti összes nézője. Vagy havi.

Amikor pár hete beírtam a listára, hogy szívesen csapolnék sört a Szigeten, hogy aztán írjak róla, baromira nem gondoltam végig ezt a dolgot.

Biztos mással is előfordul, hogy valami jó ötletnek tűnik,

nekem például hogy írjak egy szórakoztató riportot arról, ahogy a létező legnagyobb csúcsforgalomban egy pultban bénázok a Szigeten. Azok az apróságok valahogy kimaradtak, hogy a rám váró emberek iszonyú szomjasak, hogy annyian vannak, hogy konkrétan nem látom az előttem álló sor végét, hogy drága italokkal kéne gyorsan dolgoznom, hogy a cég, amelyé a hely, pénzt akar csinálni, én meg nemcsak azt nem tudtam, hogy létezik blue fanta, de a barna kólákat se tudom megkülönböztetni egymástól, meg kurvára innék végre egy pohár vizet, mert a portól már beszélni se tudok, de hiába mondta előre a pultvezető tízszer, hogy igyak eleget, elfelejtettem félretenni magamnak egyet, most meg már tök esélytelen.

Amikor a frissen kiváltott egészségügyi kiskönyvemmel és a még frissebb tüdőszűrő leletemmel a péntek délutáni hőségben odaértem a Colosseum nevű raklaperődítmény melletti pulthoz, a veseköveimet két perc alatt porrá zúzó elektronikus dübörgés közepette kaptam egy gyors eligazítást, hogy hogyan működik a pult és a terminál, mit hol találok, mire kell vigyázni, mit csináljak, ha kicsit elcseszem, és mit, ha nagyon. Aztán elengedték a kezem.

Ezt akartad? Csináld.

Fél öt volt, amikor elkezdtem a pultos karrieremet. Négy óra alatt kiszolgáltam úgy 30 embert, közben legalább ugyanannyiszor kértem segítséget a többiektől. A nap nem akart beindulni, elég kevés volt a vendég. Ráértünk, a srácok a pultban kedvesek voltak, beszélgettünk. Mivel azonban engem pont a hajtás érdekelt, ez a pult meg csak 11 után indul majd be, Ferivel, a cég vezetőjével megbeszéltük, hogy átmegyek egy másik helyükhöz a Nagyszínpadnál, ami ilyenkor már nagyon pörög. Úgyis képben vagyok már ezzel a pultozással,

ideje beleugrani a mély vízbe.

A mély víz kábé úgy ért, mint a szállodahajó orrhulláma a bokáig érő Dunában üldögélő kétéves lányomat pár nyárral ezelőtt, csak itt nem volt senki, aki utánam vetődött volna. Akik mellé itt beálltam, már nem tudták, hogy újságíró vagyok, és nem a 10 órás műszakban megkereshető 15 rugóért jöttem. A pult vezetője, aki bevitt, egy perc után, amikor meglátta az első küzdelmemet a jégkockákkal, azt mondta, inkább álljak kicsit hátrébb, és nézzem pár percig, mit csinálnak a többiek, mert ez így azért nem annyira jó.

Akiket néznem kellett, ugyanazt csinálták, amit addig én a másik pultban, csak iszonyatos tempóban, nálam nagyságrendekkel hatékonyabban és precízebben.

Nyilván nem agysebészet a pultozás,

de engem mindig lenyűgöz, amikor valaki nagy rutinnal és jól csinál valamit, és itt pont ezt láthattam. Hiába voltam addigra nagyjából képben az alapokkal, itt épp annyira volt minden kicsit más helyen, hogy teljesen összezavarodjak. Nem jutott külön terminál, úgyhogy mire nagyjából kiismertem magam, beálltam egy lány mellé, hogy összedolgozzunk. Ebből az lett, hogy szegény Andi összeszorított szájjal viselte, hogy inkább akadályozom, mert mindent hússzor kell elmondania, és nemcsak a lárma miatt, hanem mert teljesen szét vagyok esve a stressztől.

Csak akkor kezdd el csinálni, ha fizetett! Hozzád közelebb is van kassza, azt használd! A blokkot akkor add ki, amikor az italt!

Fél óra után vettem észre, hogy tényleg, van még egy kassza a blokk kiadásához tőlem csak két méterre, csak ez nem fekete, hanem fehér! A mojitók döngölője nem műanyag volt, hanem fa, azért nem találtam. A betétdíjas műanyag „repoharak" zsetonjai máshol voltak, gépi volt a szóda, tök más volt a hűtők sorrendje, a fehérbor meg elfogyott. De legalább a pálinkák itt is az energiaitalos hűtő aljában voltak.

Azt hittem, az angollal például nem lehet gond, de az valami

hosszú évek alatt elsajátított szuperképesség

lehet, hogy a teljesen különböző akcentusokkal teljesen különböző tudatállapotban előadott rendeléseket az ember megértse. Andi oda se hajolt hozzájuk, úgy is értette, mit kérnek, aztán meg csak a fejét ingatta, amikor nem azt vagy nem annyit hoztam, amit mondott, mert gyakran még őt sem hallottam. Nyilván jobban bírja a zajt, lehet, hogy eleve nem meghallani próbálta őket, hanem a szájukat nézte, fogalmam sincs, mi a trükk, de működött.

A Szigeten csak a karszalaggal vagy kártyával lehet fizetni, ami isteni szerencse, mert ha még pénzt is kellett volna kezelnem, vinnyogva menekültem volna haza. Abba viszont pillanatok alatt beletanultam, hogy

bárhogy is próbál több tucat ember szemkontaktust teremteni, hogy rendelhessen,

észre se vegyem őket, csak azt az egyet, aki előttem áll.

Nem mondom, hogy sokkal jobban ment, de legalább kicsit kezdtem belejönni. 11 felé épp kezdtek fogyni az emberek, tudtam inni, Andival is beszéltem pár szót, aztán akitől tudtam, elnézést kértem mindenért, és visszamentem a Colosseumhoz, amire rázúdult a záró Nagyszínpad közönsége, és a teljes őrültekháza fogadott.

Beálltam a szélső terminálhoz, és elkezdtem egyedül dolgozni. Nem mondom, hogy flottul, de egész elfogadhatóan ment a dolog, bár erről

azok, akik pechükre pont az előttem álló sorba álltak be, nyilván egész mást gondolnak.

Meg a többiek is a pultban:

Ne a kis csappal zárd el a sört, hanem a karral. Kint hagytad a viszkisüveget, már mondtam, erre vigyázz, mert benyúl, és elviszi. Ne felejtsd el a repoharat is beütni, ha nem hozott.

Szekeres Máté Sziget pultos anyag-5
Fotó: Szekeres Máté

Valamiért ez a repohár-dolog ment a legnehezebben: egyáltalán nem állt rá az agyam, hogy ha valaki kér egy sört, a poharat is be kell ütni, ha nem volt neki. Ha tízszer nem csesztem el, egyszer se, hogy várj, bocs, itt a három gin-tonik, de poharat az előbb elfelejtettem, érintsd oda megint a karszalagot. Az, hogy simán megfogom vadidegen, félig öntudatlan emberek csuklóját, a karszalagjukat áttekerem, hogy a terminál felé legyen a jeladó, és én érintem oda, mert rá aztán reggelig várhatnék, a végére öntudatlan rutin lett. Az is, hogy ne magyarázkodjak, hogy nem egy vödör, hanem egy pohár mojito kerül annyiba, mert csak, mert annyi az ára, mert

veszekedhetsz velem, de akkor is annyi.

Csak éjfélig dolgozhattam volna, mert másnapra már nem voltam bejelentve (mindent le kellett papírozni, nehogy feketemunkásnak tűnjek, ha jön az ellenőr), de teljesen elvesztettem az időérzékemet. Fél 2-kor szólt a pultot vezető szuperkedves Zsuci, aki délután betanított, hogy nem akarok-e hazamenni. Kikiabáltam, hogy álljanak át más sorba, mert már csak két embert szolgálok ki. Kiadtam amit kértek, felnéztem, ugyanúgy ott állt mindenki.

Hátramentem, mintha csak áruért indulnék, és többé nem mentem vissza, mert tudtam, hogy

ha a pultban maradok, reggelig tolom, annyira beálltam a folyamatos pörgéstől.

Elkezdtem keresni a bringámat a sötétben, és egyszerre éreztem úgy magam, mint aki cserben hagyott egy csomó, már csak benne reménykedő embert, és mint akitől elvették a drogját.