Szilárda
-4 °C
2 °C

88 km gyalog, 19 óra alatt, és még hízok is?

cover
2018.11.11. 08:45
A legenda úgy szól, hogy van egy teljesítménytúra, ami 88 km hosszú, 3200 méternyi összmagasságot kell felfelé kapaszkodni rajta, mindezt 22 óra alatt legyalogolni, és mégis van, akinek sikerül ha nem is kilókat, de fölös súlyt felszedni alatta. De mi a titka? Megnéztük.

A Piros 85-ről a 2012-es Kinizsi Százason hallottam először, és két dolog maradt meg bennem róla: a sok kaptató miatt elég nehéz verseny, ennek ellenére állítólag olyan jó az ellátás, hogy van, aki még hízik is a hosszú gyaloglás közben. Kicsit tartva tőle, halogattam is az indulást, meg közbe is jött mindenféle, de aztán idén eljött a nap, és beneveztem.

Piros 85: 1994-ben indult, 1998-ban átszervezett teljesítménytúra, minden év november elején megrendezve. Csillaghegytől startol észak felé, Dömösnél visszafordul, és lemegy egészen Budaörsig. Hossza 88 km, szintkülönbség 3200 méter, a szintidő 22 óra. 2008-tól párhuzamosan terepfutóverseny is.

Tudni kell, hogy a teljesítménytúrázóknak és futóknak megrendezett Piros 85 az idők során eléggé presztízseseménnyé vált, ezért a 200-200 fős nevezési limit szinte napokon belül betelik minden évben. Áprilistól lehetett regisztrálni, így Péterrel, akivel 2016-ban megjártuk az Andok magasságait és Copiapó chilei bányászváros mélységeit, valamint a Mátrabércet is sikerrel abszolváltuk, gyorsan be is fizettük az amúgy borsos, 8000 forintos nevezési díjat. Még idejében.

Felszerelés: a Mátrabérc teljesítménytúrán már jól bevált a terepfutó cipő-futónadrág-futópóló-vízzsákos futóhátizsák túraszett, a kondimat pedig tavasztól őszig félmaratonokkal és közepes (30-50 km-es) teljesítménytúrákkal terveztem fenntartani. Az utóbbiból az lett, hogy szinte mind elmaradt egy durva májusi bringás taknyolás miatt, ahol leszakadt a jobb vállam. Bedrótozott csontokkal csak kisebb túrákat engedhettem meg magamnak, de október elején kiszedték a fémeket, így edzésként lenyomtam egy 25-ös, majd egy 30-as, végül egy 50-es teljesítménytúrát. Jól mentek, november 3-án reggel felkészülten és magabiztosan szegeztem a tekintetemet dárdaként a hajnali ködbe.

Reggel 6 és 8 óra között lehetett elrajtolni a csillaghegyi Csillagház általános iskola udvaráról, mi pedig már az első percekben megpittyentettük a dugókát (elektronikus azonosító, pecsét helyett), és nekiszaladtunk a távnak. Eddigi tapasztalataim szerint a korai indulás jó lendületet ad, ráadásul mivel a teljesítménytúra jócskán belógott az esti időszakba, minél többet szerettünk volna világosban gyalogolni.

Az első kilométerek felvittek a Nagy-Kevély csúcsára, de meg se éreztük az elnyújtott 500 méter szintnyi emelkedőt. Olyan lendületben voltunk, hogy még fotózni is elfelejtettem a csúcson, pedig akkor már elég jó idő volt. Lefelé menet szépen belekocogtunk az útba, és mivel futás közben más izmok dolgoznak, szinte pihenésnek éreztem a mozgást. Gyorsabban is haladtunk így.

Észre se vettem, már Csobánka és az Oszoly sziklafala mellett lépdeltünk el, ahol nemrég kéktúrázás közben éjszakáztunk. Észak-nyugatnak tartva elmentünk a Lom-hegy alatt, a Sikárosi-rét mellett, és Király-kút után elértük a Dömösi-Malom-patakot, aminek völgyében szépen leereszkedtünk Dömösre, a Duna mellé. Ránéztem az órámra: 4 óra 41 perc alatt átvágtunk a Pilisen és a Visegrádi-hegységen, megtéve 28 km-t, és megmászva közel 1000 méternyi (szumma) emelkedőt. Ilyen jó időeredményre nem is számítottam. 

Az időjárás is mellettünk volt. Semmi eső, eleinte némi felhő, majd napsütés. November 3-án délelőtt 20 fokos melegben, verőfényben menetelhettünk. Mintha nyár lett volna. Az egyetlen problémát néhány olyan szakasz jelentette, ahol az avarszőnyeg eltakarta az öklömnyi köveket az úton, amikre rálépve bicsaklott párat a bokám. Az ilyen helyeken, bármilyen csábító is volt a lejtő, inkább hanyagoltuk a futást.

Nem véletlenül: Dömösön egy kerítés mellett láttam egy fájdalmas arccal üldögélő túratársat, akinek véres térdéből és arckifejezéséből arra következtem: egy rejtőzködő kődarab valószínűleg feladásra kényszeríti. Nem is értettem, hogy a terepfutók, akik két órával később rajtoltak, és az elsők közülük már Dömösön utolértek minket, hogy a fenébe tudnak futni ilyen talajon. Légpárnás cipővel?

Lemorzsolódás: a 200 induló futóból 182 ért célba, míg a 190 induló teljesítménytúrázóból csak 147. A nők között a leggyorsabb Tiricz Irén volt, a 8 óra 17 perc alatt futotta le a távot, a férfiak között pedig Muhari Gábor volt a leggyorsabb futó 7 óra 29 perccel. A futók szintideje 15 óra, a teljesítménytúrázóké 22 óra volt.

Dömösön volt a harmadik frissítőpont, ahol étel-itallal töltekezhettünk fel. A túra elején azonban a finomságok nagy része a futók asztalán kínálkozott, a teljesítménytúrázóknak csak keksz, szörp, meg alma jutott. Meg is jegyeztem magamban, hogy mi ez a hátrányos megkülönböztetés, de aztán rájöttem, hogy az út első harmadában igazán még nincs is szükségünk izoitalra, meg gumicukorra csokival. Dömösön betermeltem egy vajas kenyeret két vastag szelet zalahússal, meg csalamádéval, azzal teljesen jól laktam. Sőt, a mellé lehúzott nagy pohár kólával együtt még túl is töltöttem magam.

Innen szükség volt az energiára, mert Dobogókőig majdnem 700 méternyi szintmagasságot kellett kaptatnunk 8 km alatt. Nem volt olyan vészes, de a végén már éreztem a lábaimban, hogy teljesítménytúrázunk. A nagyja emelkedőt ezzel magunk mögött tudtuk, hosszú, kényelmes lejtő következett Pilisszántón és Pilisszentkereszten át egészen a 10-es úton fekvő Kopár csárdáig. Ezen a részen újfajta gondom támadt.

Nem számoltam ugyanis a meleggel, és jelentősebb izzadással. Ezért az éjszakai hidegre gondolva egy vékony, térd alá érő, testhez álló futónadrágot húztam, de mivel ebben szinte meztelennek éreztem magam, rávettem egy sima, olcsó futógatyát, aminek érdes, belső, hmm, hogy is mondjam, golyótartója már párszor véresre dörzsölte a bőrömet ott, ahol nem kellett volna. De az alávett vékony futónadrágon hidegben még sosem ütött át. Eddig. A csárdánál úgy vágtam a szemétbe, hogy onnan az életbe sosem bányássza ki senki. 

De hogy jót is mondjak, az ellenőrző ponton nagyszerű gulyásleves, gyümölcs, gumicukor, keksz és csoki volt a menüm, miáltal egy darabig elfelejtkeztem a kínjaimról. Sajnos azonban az asztaltól fel kellett állni, és nekiindulni a Nagykovácsiig nyúló következő szakasznak, ami nem ment billegés nélkül. 

Esti szakasz

Szerencsére Nagykovácsiban laknak a fiaim és volt feleségem, akikben bízhattam, hogy segítenek. Vésztelefont eresztettem meg nekik, elkérve a család legújabb tagjának áldásos hatású babapopsi-kenőcsét, amit a falu temetője előtt meg is kaptam és fel is használtam, ezúttal is hálás köszönet.

Immár újonnan bezsírozva és meggyulladásgátolva fel tudtam gyorsítani lépteim. Péterrel szinte kackiásan érkeztünk be a faluházban berendezett ellenőrzőpontra. Itt már teljes volt a terülj-terülj asztalkám, az aszalt és nem aszalt gyümölcsöktől kezdve többféle cukorkán kekszen és csokoládén keresztül minden volt. Mindennek tetejébe még betoltam egy nagy szelet hagymás-zsíros deszkát is, jól meghintve csalamádéval. És ráhúztam fél liter izotóniás italt is, hadd érezzék az izmok a törődést!

Terülj, terülj asztalkám: Az ellátási rendszert és a mai lebonyolítási formát Kimmel Péter főszervező találta ki. Mint a túra után elmondta, sose szeretett cipekedni, ezért gondolta, hogy jobb, ha az ételt-italt menet közben a frissítőpontokon megkapják a részvevők, méghozzá minél nagyobb mennyiségben és jó minőségben. Komoly harcokat kellett megvívnia érte, de bejött az ötlet. A 200-as részvevői limitet azért húzták meg, mert ezzel a szolgáltatási kínálattal (az ellátás mellett például csomagszállítás is) ilyen mennyiségben tudják fennakadás nélkül kezelni az indulókat.

Volt is energia az indulásban, pedig közben besötétedett és alaposan lehűlt a levegő. Fűtött azonban többek között az a tudat is, hogy 65 km-en már túl vagyunk. Kitűztük a következő részcélt: a 12 km-re levő János-hegyet, mint reménybeli utolsó nagy emelkedőt. Ez a 12 km azonban már nyögvenyelősebben telt, jobban fájtak a kaptatók is. Jobb sarkam alatt megjelent egy forintos nagyságú vízhólyag, amit hiába lyukasztottam ki, hamarosan a külső talpélemen is felbukkant egy. Sajnos ha egy vízhólyag megjelenik, akkor jön hamarosan a többi is.

Viszont nem nagyon kellett hadakoznom örök ellenségemmel, a navigációval. A hasonló képességekkel megvert Péterrel eléggé tartottunk attól, hogy a sötétség leszálltával lekeveredünk az útvonalról. Szerencsére nem kellett a térképekkel küzdenünk, az út nagyon jól ki volt jelölve: a jól látható piros turistajelzések mellett lebomló festékkel felfújt narancssárga nyilak, piros-fehér szalagok, sötétben pedig fluoreszkáló pontok mutatták a helyes irányt.

A vége felé kezdtek fáradni az izmok, sose tűnt ilyen magasnak a János-hegy. A csúcson ismét tömtem magamba a mindenféle eledelt, lecsúszott egy újabb fél liter izotóniás ital.

A Budakeszi határa mentén szépen lejtő, aránylag sima dózerúton könnyedén elbotladoztam elmerevedett ízületeimmel Makkosmáriáig, az utolsó ellenőrző- és frissítőpontig. Úgy gondoltam, a hátralevő 6,5 km-en már nem érhet meglepetés, szépen besétálunk.

Séta helyett egy barátságtalanul kődarabos,vagy ha úgy tetszik, darabos köves, avarszőnyeggel jól betakart úton kellett felfelé kaptatni a sötétben, majd a tetőn jobbra be egy szűk, vályúszerű, keskeny ösvénybe, ami még jobban tele volt kövekkel. Az utolsó lejtőn, a bokrok között görnyedezve, minden második lépésnél rosszul lépve, komolyan úgy éreztem magam, mint akinek egy folyamatosan daráló kőmorzsolón kell átkelni, az égetően pulzáló vízhólyagjain szörfözve.

De egyszer csak kiértünk a budaörsi városszéli aszfaltutcára, ahonnan még két km poroszkálás után beértünk a helyi iskolában berendezett célba. Külön jól esett, hogy a célban – nyilván minden célba érőt, nemcsak engem –, megtapsoltak, éljeneztek, még ha ezt a nagy elgyötörtségemben alig vettem is észre. 

Célban
Célban
Fotó: Juhász Gabriella

Egy pár virsli és egy korsó sör elfogyasztása közben konstatáltam, hogy időeredményünk 3 órával jobb lett, mint amire számítottunk: 18 óra 31 perc alatt teljesítettük a 88,26 km-es távot.

idő

Konklúzió: Most így pár nappal az esemény után érzem, hogy a Piros 85 olyan, mint amikor az amerikai filmekben a nekiszomorodott főszereplő leül a pult elé, és a szék alá viszkizi magát, hogy másnap az abszolút nulláról, zúgó fejjel, de bajait felejtve keljen fel a bádogszemetes mellől – csak ennél sokkal egészségesebb és kellemesebb az őszi erdőben gabalyogni. Ez a 18,5 óra az összes stresszt kisöpörte belőlem, kiütve aludtam el, fájó tagokkal ébredtem, de közben lekapcsolt, és újraindult az agyam, tiszta lappal, minden rákapaszkodó nyűg nélkül.

Na jó, ez persze minden hosszútávú futásról/teljesítménytúráról elmondható. De az, hogy a legprofibb maratonokhoz/félmaratonokhoz hasonlóan szervezett körülmények között, tulajdonképpen végigzabálva az utat, nulla cipelni valóval, tökjó hangulatban tegyem ezt, az már jóval ritkább. És igen, másnap reggel megmértem magam, és többet nyomtam 10 dekával a mérlegen, mint előző nap.

Slusszpoén: Amikor hazaértünk a túráról vasárnap hajnalban a barátnőmmel, alig bírtam kiszállni a kocsiból. Az igazi feketeleves a lépcsőházban várt: nem járt a lift. Gyakorlatilag a korláton kúsztam fel az ötödikre. Ezzel meglett a Piros 90.

5 soha-ne a Piros 85-ön:

  1. soha ne vigyél sok kaját, mert fölösleges
  2. soha ne húzz bakancsot, mert nehéz lesz
  3. soha ne félj a kocogástól a szolidabb lejtőkön, mert kilazít
  4. soha ne ülj be este a jó meleg, finomsággal teli ellenőrzőpontra Nagykovácsiban, mert aztán képtelen leszel kint a hidegben elindulni
  5. soha ne vegyél fel olcsó futónadrágot, mert...

A blog korábbi posztjai nehézség és helyszín szerint kategorizálva  ide kattintva találhatók . A Facebook-oldal pedig itt:

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!