A Pokol kapujában, az Üvegház-hegyeken is túl

Hol volt, hol nem volt, az Indiai-óceánon is túl, még az Üvegház-hegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak a barátnéja, akik egyenest a Pokol kapujában álldogáltak. Ez a szegény ember nagy kíváncsiságában olyan közel merészkedett a kapu széléhez, hogy egyszer csak megjelent egy ranger képében maga az ördög, fülön fogta és pokolian meg akarta bírságolni. A szegény ember azonban összeszedte minden fortélyát és angolságát, és addig bombázta kérdésekkel a rangert, amíg az elfeledte haragját és szépen elmesélte neki a Pokol kapujának történetét.

Ilyen mesésen indult ausztráliai túrázásaink második fele, ezúttal már nem a Sydney melletti Blue Mountains párás, széles kanyonjaiban, hanem Brisbane-től északra, túl a meghökkentő formájú Üvegház-hegyeken, a Noosa Heads Nemzeti Park leglátványosabb természeti attrakciójánál, a Hell's Gates-nél, azaz a Pokol kapuinál. De akkor most már ne fojtsuk bele a szót a természetvédelmi őrként dolgozó rangerbe, hadd mondja el, honnan a név:

A ranger pedig azért volt dühös eleinte, mert több táblán is ki volt írva, hogy tilos kimenni a sziklák széléig. Hogy miért? Ezért:

A sziklapart magas, csúszós, fel-felcsapnak rá a dühödt hullámok, és aki bekerül a katlanban fortyogó vízbe, az nem jön ki onnan. A fortyogó jelző nem túlzás: lent a sziklák között némileg megszelídülő hullámok olyan habot produkáltak, mint egy fazékban felforrt leves. Innen a közeli, a Hell's Gates-hez hasonló parti szurdokok neve: Boiling Pot (Forraló fazék) vagy Devil's Kitchen (Ördög konyhája). Szerencsére mi nem mentünk a levesbe, a fenti képek ellenére is sikerült aránylag biztonságos helyről befotózni a katlanba.

A félszigeten fekvő kis nemzeti parkot két nagy strand, Noosa Main Beach és Sunshine Coast fogja közre, mindkettő gyönyörű, fehér homokos szörfparadicsom, de a park is rendelkezik egy szép, kihalt, és partra vetett medúzákkal tarkított tengerparttal.

Mi egy darabig azért még kóboroltunk a félsziget part menti és belső ösvényein, mert szerencsés esetben lehetne a vízben hosszú szárnyú bálnát, vagy a fákon koalát látni, de sajnos nem volt ekkora mázlink, ezért visszaindultunk a Glasshouse Mountains lábainál fekvő kempingünkbe.

Elég későn értünk oda, ezért ki kellett csengetnünk a tévéje elől a tulajt, Steve Ralph ménesgazdát és postakocsi-restaurátort. Cserében viszont hosszan beszélgettünk vele, és megtudtuk, hogy az egyik postakocsijával (ez a  westernfilmekből lehet ismerős) bejárta Európát is, onnan ismeri Magyarországot. Amúgy a világ legnagyobb Cobb & Co postakocsijának, a 16-lovas, 60 főt szállító monster coach-nak, a Leviathan-nak a reprodukcióján dolgozgat a műhelyében.

A kempingben néhány lakókocsi mellett mi voltunk az egyetlen sátrazók, ezért nyugodt éjszakánk volt. Ahogy Steve ajánlotta, reggel felkerestük a hegységről elnevezett falucskában a hegységről elnevezett információs központot. A park piknikasztalain kényelmesen tudtunk reggelizni, a pavilonban pedig megkávéztunk, összeszedtük az ingyenes térképeket és infókat, sőt  ingyenwifi is volt. 

Queensland Tanú-hegyei

A helyi nemzeti parkos hölgynek szintén volt magyar emléke (akcentusunk miatt mindenhol megkérdezték, honnan jöttünk), és szívesen segített. A hegység öt mászható hegye közül az ajánlatára végül a technikásabb mászást igénylő, meredek falú Tibrogargant, és a könnyebb sétával elérhető, viszont utolérhetetlen kilátással bíró Ngungun csúcsot választottuk. Itt tudtuk meg azt is, honnan a hegység furcsa neve.

Ma 14 azonos geológiai eredetű hegy tartozik a Glasshouse Mountains-hoz. Vulkáni kúpjaik 26 millió évvel ezelőtt alakultak ki. Öt markáns csúcsa a legismertebb. A központtól kicsit távolabb áll a 280 méter magas Beerburrum, ami nem durumbúzából készült sört jelent, hanem a bennszülöttek szerint ez „a királyi papagáj szárnyának hangja”. 

Mi legalább két érdekesebb hegyet akartunk aznap megmászni, ezért a 364 méteres Tibrogarganon kezdtünk. A hegy melletti parkoló 6 kilométerre van az információs központtól, kocsival pár perc alatt odaértünk. Dög meleg volt, ránk nehezedett a 35 fokos ausztrál nyár súlya. Több ösvény is indult a parkolótól, és hamarosan mindegyik az enyhet adó árnyékos erdőben folytatódott, illatos zsurlólevelű kazuárfák, eukaliptuszfák és teafák között. 

Elég hamar odaértünk az ösvényelágazáshoz, ahol tábla figyelmeztetett, hogy a csúcs felé csak jó erőben levő, és sziklamászástól nem megijedő túrázók menjenek. A punnyadtabb ausztrál követelmények alapján ez a kategória szerintem elég jól illett ránk. Az ösvényt hamarosan felváltotta a hegylábi út, amit már jól megbombázott a hegy a sziklafalból kiszakadt emberfejnyi kövekkel, és már ott is voltunk a masszív riolittorony aljában.

Az első száz méteren kezet és lábat egyaránt igénybe vevő, de messze nem függőleges úton lépcsőztünk fel. Mivel felettünk mászott egy fiatal pár, kicsit tartottam a lerugdalt kövektől, ezért ahol csak tudtunk, a sziklák takarásában haladtunk.

Aztán az út meredek falban folytatódott. Alapvetően megvoltak a jó fogások, lépések végig, kötélbiztosításra nem volt szükség (nem is volt nálunk), de volt egy-két rész, ahol a lekoptatott sziklafalon alaposan meg kellett kapaszkodni. Én jobban szeretem az ilyen jellegű felfele haladást, mint a meredek szerpentinen kaptatást, mert minden izmomat jól megdolgoztatja, és nagyon gyorsan lehet felfelé hasítani.

A csúcson nagy, sásszerű bokrok és csenevészebb eukaliptuszfák vártak. Nagy lélegzetet vettünk, a mászás és a hátunkra sütő nap jól megizzasztott minket, de az a panoráma... Beláttuk körben az összes Üvegház-hegyet, nyugat felé nézve pedig egészen az óceánig nyílt a tér. Friss tengerszagú szél fújt abból az irányból. Legalább fél órát relaxáltunk Tibrogargan papa feje búbján.

Felfelé sem volt olyan nagyon könnyű, de lefelé azért előfordul párszor, hogy hosszú másodpercekig kerestem a lépést lefelé nyújtott lábammal, ráfeszülve a forró sziklafalra. Végül lejutottunk, és az árnyékos visszaúton kifújtuk magunkat.

Innen kocsival nem volt messze a másik kinézett kilátó, a Gellért-hegy magasságú (253 méter magas) Ngungun parkolója. A hasonlat nem véletlen, ilyen lehetett a Gellért-hegy kb. 200 évvel ezelőtt, a parkosítás és az aszfaltjárda-hálózat kiépítését megelőzően: oldalról könnyen mászható orom, nagyon jó kilátással.

Az út a csúcsra oda-vissza alig több mint egy kilométer, a szint is legfeljebb száz méter körül lehet. A sziklás tetőről azonban nagyon jó szögben lehet rálátni a görbe nyakú Coonowrinre, és a hátterében magasodó Beerwah-ra.

Amikor süt a nap, és kellemes szellő fúj a tenger felől (márpedig Queenslandben, a Sunshine State-ben mindig ilyen idő van), órákat lehet heverészni a hegytető kis kőhorpadásaiban, amik olyanok, mint egy nyugágy. Tiszta időben érdemes megvárni a naplementét, láttam már képet róla, egészen különleges. Sajnos nekünk az idő miatt nem jött össze.

Korán indulnunk kellett tovább, hogy elérjük az utolsó délutáni kompot Moreton Islandre, a  hatalmas szigetre, ami 95%-ban fehér homokból áll, és amelynek puritán tengerparti kempingjében két napig csak pihentünk és pihentünk, Queensland pazar tanúhegyeire emlékezve.

A blog korábbi posztjai nehézség és helyszín szerint kategorizálva  ide kattintva találhatók . A Facebook-oldal pedig itt: