A tündérek kimennek a divatból, pedig szükség van rájuk

„Nem a gyümölcsöket kerestem, hanem a Göcsej kultúráját, néprajzát kezdtem kutatni. Szerencsémre, ami valójában tragédia volt, tanúja lehettem a göcseji tanyavilág pusztulásának. Az ott élők mentalitása még a régi időket idézte: mindent maguknak termeltek meg. Nem a pomológia (gyümölcstan) tudományát hívtam segítségül, hanem az embert, aki az adott közösségben élt. Nemcsak a gyümölcsfát, hanem a néprajzát, a hozzá kapcsolódó gasztronómiát, gyógyászatot is kutattam. Az egészet próbáltam befogadni. Ez vezetett el a régi fajták megőrzéséhez” – mondta Kovács Gyula. A teljes örökséggel azonban már nem találkozhatott. A megszállott almakertészhez a Mi Vidékünk projekt keretében látogattunk el.

„Napjainkra elveszett a magyar vidék. Először jött Rákosi, megroppantották a faluközösségéket, itt a térségben volt olyan falu, ahol a lakosságnak több mint felét a Hortobágyra deportálták, a szellemi elitet pusztították el. Utána jött a kádári téeszesítés, s akit korábban nem pusztítottak el, attól elvettek mindent, majd jött a rendszerváltás, kivágták a fákat, tönkrement az állattartás. Ugyanakkor Európa mocskát esszük. A pusztítást támogatták, porig rombolták a kultúrát. Megjegyzem, ez a pusztítás napjainkban is tart, de már nincs sokat pusztítani. Az utolsó ilyen jogszabálytervezet, hogy a két tized hektárnál nagyobb gyümölcsöst be kell jelenteni. Uniós projektekkel nem lehet kultúrát építeni, csak szabadsággal.”

Az erdészként dolgozó férfi az 1980-as években kezdett tájékozódni a gyümölcsösökben, majd egy évtizeddel később már tudatosabban kezdett az ősi fajták gyűjtésével foglalkozni, ekkor már oltott is, a fákat pedig gyakran elajándékozta. Hogy a kutatásai egy génbank létrehozásához vezetnek, az a kétezres évek elején dőlt el. „Nem arra készültem, hogy óriási gyűjteményem lesz, csak a Göcsej pusztuló örökségét szerettem volna megőrizni. Amikor egyre több lett a fajták száma, és egyre több ember értesült erről, sokan tekintették szívügyüknek ennek az örökségnek megtartását. Volt, akinek az volt a végakarata, oltsam le kedvenc almafáját, hogy megmaradjon az utókornak.”

A gyümölcsész így most 11 kisebb-nagyobb telken, összesen közel tízhektárnyi területen körülbelül 3500 fajtát őriz, alma, körte, kajszi, cseresznye, birs, őszibarack, szilva, naspolya, meggy nő kertjeiben. Pórszombaton Európa legnagyobb egy nemzethez kötődő gyümölcsgyűjteménye jött létre.

Kovács számára még magától értetődő volt a gyümölcsösök sokszínűsége és változatossága, mert a Göcsejben szinte minden gazdának saját körtefajtája volt a pálinkakészítéshez is. Ezekből a fajtákból elég sok megmaradt, a pórszombati gyümölcsész csak a Göcsejben négyszáz különböző körtefajtát azonosított. Szerinte nem véletlenül alakult ki itt ez a gazdagság.

„Ez a gyepű része volt, nem alakultak ki nagy egyházi és világi domíniumok, így gyakorlatilag mindenki a maga ura volt, Istenen és a királyon kívül nem volt senki, aki parancsolt volna. A föld ugyanakkor nagyon sovány volt, a gabona gyengén termett, de a gyümölcsnek jó volt. A korai középkorban gyakran előfordulhatott, hogy az ellenség felégette a földeket, és nem maradt más, mint a gyümölcs. A gyümölcs szelektálása viszont létkérdés volt, ezért alakulhatott ki ez a hatalmas fajtamennyiség. Az 1800-as években a világ legnagyobb gyümölcsészének tartott André Leroy Franciaországban 780 körtefajtát írt le, miközben én csak a Göcsejből 400 fajtát őrzök. Valószínű, hogy száz évvel ezelőtt a Göcsejben több körtefajta volt, mint egész Franciaországban.”

(Arról, hogy a körte ma is szereti a zalai földet, itt is írtunk, ahol egy körte- és áfonyatermesztőt mutattunk be, szintén a megyéből.)

Kovács Gyula kutatásai szerint azonban nemcsak helyben szelektálódott fajtákról beszélhetünk, feltételezhető, hogy az Erdélyből a gyepűre települő székelyek is hozták magukkal a gyümölcsfáikat, oltványaikat. Pórszombat határában van a Medes nevű hegy, ami a legenda szerint székely település volt, még Szent István idejében települtek be oda a Nyikó-mentéről. Kovács emiatt ment el az erdélyi Nyikó-völgyébe, ahol megtalálta azokat a fajtákat, amelyeket csak a Göcsejből ismert, ráadásul mindkét helyen ugyanazt a nevet viselték. A gyümölcsész ebből arra következtet, hogy már több mint ezer évvel ezelőtt ismert volt az oltás és a szemzés, és a Göcsejbe települő székelyek oltóvesszőket hoztak magukkal.

Bejárta az egész Kárpát-medencét

Kovács először csak a Göcsej gyümölcsöseit kereste fel, hogy oltóágakat szerezzen, majd később az egész Kárpát-medencét bejárta. Egy-egy ritkább fajta megtalálása évekbe is telhet, az 1700-as években leírt erdélyi sólyomalmáért a gyümölcsész az Ojtozi-szorosig is elment, de

„A telelő batult télen a fáról szedték, A téli aszalókörte még tavasszal is épen maradt a fa alatt. Az alföldön termesztett véralma céklapiros húsú és savanyításra használták, az aszúszilva a fán megaszalódott, ha szép volt a vénasszonyok nyara. És még hosszan lehetne sorolni pomológiánk kincsestárából."

„Amit Ambrus Lajos íróbarátom nem tud a magyar gyümölcsészetről, azt szerintem nem is érdemes tudni. Amikor Lajos a históriában, én a terepen közösen megtalálunk egy elveszettnek hitt fajtát, akkor örökségünk egy darabját sikerül visszahozni. A 1100-as években már ott szerepel a históriás könyvekben a veres alma, 1253-ban már leírják a sárkörtét. Az 1400-as évek második felében Galeotto Marzio írja, hogy aki Mátyás királlyal jóban akar lenni, annak kormosalmája és jó bora legyen! A muskotályos kármánkörte pedig 1637-ben június 16-án már érett! Nálam tavaly ehhez képest négy napot „késett”. A Magyarországon utazgató török Evlija Cselebi is feljegyezte az 1660-as években, hogy a pécsi szőlőhegyen egy nap 47 különböző körtét kellett megkóstolnia."

A gyümölcsnek óriási szerepe volt, ínséges időkben egyedüli táplálék is lehetett, de természetesen nemcsak nyersen fogyasztották. Az almákból, körtékből is gyártottak ecetet, nagy mennyiségű aszalványt készítettek, és természetesen pálinkát is főztek. A lekvárok és befőttek csak később, a XIX. század elején kezdtek mindennapossá válni. A gyümölcs a népi gyógyászatban is jelentős szerepet kapott.

Amit a régi időkben a Göcsejben nem tudtak ecettel vagy pálinkával gyógyítani, annak az embernek keresztet csináltattak.

„Az ecet mindenütt ott volt a népi gyógyászatban. Sebre, vészre, kólikára használták. A pogácsaalmát a cukorbetegek vitték, volt olyan alma, amit kismamáknak vagy szoptatós anyáknak adtak. Azt mondták, ha ezt eszi, nem lesz gyomorfájós a gyerek. Vagy ott van a házi berkenye, ami gyomorproblémákra adtak, a sümegi piacon így árulták: Vegyen az úr berkenyét, hogyha fosik, ezt egyék!”

Kovács úgy találta, hogy az egykori gyümölcsösöket szabályosan megkomponálták, fontos szempont volt, hogy mindig legyen érésben lévő fajta, almából június közepétől decemberig lehetett érésben lévőt találni, de az is szempont lehetett, hogy melyik fajta áll el jól a pincében, melyikből készülhet ízletes aszalvány. Ezért nőhetett egy kertben akár ötven különböző fajta is. Amelyekből pálinka vagy ecet készült, abból azért lehetett ugyanabból a fajtából több is.

Ez egy őszi nyúlfejű irombás alma, ennek hogy kéne nőni?

A gyümölcshöz a pálinka is hozzátartozik, bár Kovács Gyula sosem gondolta, hogy egyszer majd ő főz pálinkát, már csak körtéből 112 fajtát kipróbált, ráadásul 2010-ben Pórszombaton hirdették ki az új pálinkatörvényt, így ő főzte le tüskéskörtéből az első szabad pálinkát is.

Az évszázados szelekció rendkívül ellenálló fajtákat eredményezett, amelyek nem igényelnek különösebb ápolást, Kovács nem használ sem metszőollót, sem vegyszereket, nem öntöz, ugyanúgy csinálja, mint a régiek, mégsem betegek a fái, szépen teremnek „A szakma azt tanítja, hogy megváltozott az éghajlat és a termőhely is, de nem a világ romlott meg, hanem az ember, és ha megtaláljuk az egyensúlyt, akkor talán még nincs minden veszve.”

Az egyedülálló pórszombati génbankkal még az erre szakosodott kutatóintézetek sem nagyon versenyezhetnek. Több százra tehető azoknak a fajtáknak a száma, melyeknek utolsó példányát őrzi a család. Legidősebb fia, Tamás a gyűjtemény informatikai részét kezeli, Attila a szaporítást végzi, Péter pedig a kertek fenntartását végzi.

A pórszombati gyümölcsösök a biológiai és kulturális sokszínűség megőrzését is szolgálják. Ezt elvileg uniós és hazai szinten is támogatják, de Kovács Gyulának nem voltak túl jó tapasztalatai ezzel, a kommunikáció erősebb, mint a segítség. „Idejött két pesti hivatalnok, közölték, hogy ezek a fák, nem úgy nőnek, ahogy kellene, erre nem adhatják meg az uniós támogatást. Ez egy őszi nyúlfejű irombás alma, ennek hogy kéne nőni? - kérdeztem. Azt válaszolták, hogy még nem is hallottak ilyenről.”

Kovács Gyula persze nem egy élő múzeumot akart létrehozni, hanem a jövőnek szeretné átmenteni ezeket a fajtákat. Ha valahonnan elhozott egy fajtát, mindig visszaadta az ottani közösségeknek oltványok formájában, hogy őrizzék tovább az örökséget. Egy idő után aztán mozgalommá is vált a régi fajták megőrzése – körülbelül kétszáz tündérkert jött létre, amelyek jórészt a Kovács Gyulától származó oltványokra épülnek. Van, ahol még a közmunkaprogramot is rátettek az egyik tündérkertre, Kovács szerint hasznot sem nehéz termelni belőlük, a növények igénytelensége miatt nem kell nagy anyagi ráfordítás és szakember. Azt azért megjegyezte, hogy ezek a fajták nem arra valók, hogy bárki is nagyüzemi termelést folytasson velük.

„Szarvas Jóska (Szarvas József, a Nemzeti Színház művésze) ötlete volt, hogy Viszákon csinál egy gyümölcsöskertet, amit ő Tündérkertnek nevezett el. Itt minden évben annyi régi gyümölcsfajtát ültet a közösség, ahány gyermek születik abban az évben. Aztán jöttek a következők. Minden közösség a saját arculatára formálja kertjét. - Itt nincsenek kőbe vésett szabályok, Jóska pedig a gondolat szószólója lett. Napjainkra tündérmesévé vált a történet – akkor, amikor rohanó világunkban a tündérek és a mesék is kimennek a divatból, pedig nagy szükség lenne rájuk."

Borítókép: Bődey János / Index.