Index: 20 éve a szóviccek rabigájában

Idén húszéves az Index, ebből az alkalomból rendeztünk kétnapos bulit, nyomtattunk fanzint, készítettünk videóválogatásokat, és persze múltidéző cikkeket írtunk, hogy volt indexesekkel, barátainkkal, leglelkesebb támogatóinkkal és végső soron minden olvasóval együtt ünnepeljünk.

Ez is egy ilyen megemlékező cikk lesz, kulisszák mögé tekintés, bár ezeknél az írásoknál mindig felmerül a kérdés, hogy nem túl belterjesek-e, élvezik-e az olvasók, vagy egymásnak írogatjuk ezeket a kollégákkal. Ha olyan jelenségről van szó, ami minden olvasónak feltűnhetett az elmúlt 20 évben, akkor talán mégis kicsit közérdekű a dolog, és kétségtelen, hogy a szóviccelés ilyen jelenség. Hát erről fogok írni most – azért én, mert valahogy az Indexben én lettem az emblematikus Szóviccember, bár ebből egyrészt nem kértem, másrészt ez igazságtalan a nagyjából tucatnyi kollégával szemben, akik legalább olyan mennyiségben és minőségben terrorizálják verbálisan a környezetüket, mint – állítólag – én.

A szóvicc és én

Persze, tettem is azért, hogy a kétes értékű címke rám ragadjon: már a legelső cikkemnek is szóvicces címe volt. Még az Internettón jelent meg, olvasóként küldtem be egy szigetes koncertkritikát, amire semmilyen visszajelzés nem jött azon túl, hogy egyszer csak megjelent a cikk. A szöveget több helyen javította valaki, tehát szerkesztve volt, a szégyellnivaló cím viszont érintetlenül maradt (nem írom le, mi volt, mert tényleg bűnrossz, és szerencsére már elfelejtette a Google is – illetve miket beszélek, akkor még AltaVista volt).

Így nem lepődtem meg, hogy amikor 2006-ban az Indexbe kerültem, virágzó szóvicckultúra fogadott, egyebek közt az akkori lapigazgató, Kardos Gábor is nehézsúlyú sziporkabajnok volt. Szerintem egy hónap múlva vontam magamra a figyelmet a Kígyók a fedélzeten kritikájával, aminek a Hüllői út címet adtam, és ezután már nem volt megállás. 2008 elején a frissen önállósodott tudományrovatnál az egyik első nagyobb cikkem a szóviccek agyműködésre gyakorolt hatásának felderítése volt, a cím – Ökölcsapás az agynak – pedig pár hónap múlva az akkori blogpápa, Szily Laci által indított Szóviccblog szlogenje lett. És onnantól már az olvasók is ontották a szörnyűbbnél szörnyűbb képi-nyelvi rémtetteket.

A szóvicc és mi

Aztán valahogy a szóvicc állandósult, napi rutinná vált mindenféle helyzetben – különösen emlékezetes nekem egy alkalom, amikor egy reménytelenül unalmas saleses bulin Kardossal hosszú percekig spontán szóviccpárbajt vívtunk, miközben Mikes és Szabózé vörös fejjel röhögött, feleségem pedig csak egyetlen szót ismételgetett, egyre nagyobb meggyőződéssel: „elválok”. És bár a Szóviccblog pár év után kifulladt, az Indexben pedig volt pár tagcsere, valahogy a szóviccelőkben mindig volt utánpótlás (Bolcsó „Doki” Dani és Rovó Attila például sokat tettek azért, hogy mások agysejtjei pusztuljanak).

sőt a Minőségi Szóvicc-díjról, sőt az Egymillióan a Minőségi Szóviccekért Társulásról (EMSzT). A társulást 2011-ben alapítottuk, célja kizárólag az említett díj odaítélése, a díj pedig egy láthatósági mellény a Szóviccblog egyik legjobb alkotásának motívumaival: van rajta menny, tea és egy halálfa, aminek be van karikázva a szára. A háromtagú díjbizottság – Hanula Zsolt, Szalma Baksi Ferenc és én (de amíg indexes volt, Szalai Balázzsal négytagú volt a kuratórium) – egy-egy különösen erős szóviccet díjaz a mellénnyel, amit olyankor egy napig viselhet a díjazott, és ez egyszerre dicsőség és szégyenbillog. Ez az a szint, ami már Szily Lacinak is sok volt, pláne, hogy a díjakról néha még hivatalos sajtóközlemény is készült, és nagy álmunk, hogy egyszer az MTI átveszi valamelyiket (amit megnehezít az a tény, hogy a sajtóközleményeket nem publikáljuk, csak belső használatra, a magunk szórakoztatására léteznek). A mellényről már többször említést tettünk az Indexben, a cikk végén pedig keretesben olvasható egy négyéves EMSzT-sajtóközlemény. A lenti kép pedig igazi csemege, amin szinte tapintható a primer és a szekunder szégyen, amikor Rovó átveszi a mellényt a kuratórium két tagjától a „Hátha ma kíváncsi lesz Magyarország Andorra” szóvicc után (2017 nyara, pár nappal a szégyenletes focimeccs előtt).

A szóvicc és mindenki

És akkor most jön a coming out:

Persze, ha nagyon akarnám, előrántanék valami olyasféle magyarázatot, hogy a szóviccek, szójátékok kitalálása közben tornázik az agy, fejlődik a verbalitásért felelős agyterület, és ezek olyan edzésgyakorlatok, amikkel az elme felkészül a „versenyre”, vagyis a komoly cikkírásra, ahol fontos, hogy minél érthetőbb, a témához és a kontextushoz leginkább megfelelő szavakkal adjuk át az információkat az olvasóknak. Szép lenne, ha ez így lenne, de akkor miért folytatódik az edzésrutin élesben, a címlapon is? Hogy lehet egy izzóteszt címe az, hogy Led it be, hogy merünk Gaskó István nevével viccelődni, és olyan vállalhatatlan címet is adni, amit már tényleg csak linkelni merek? Hogy publikálhatunk szóviccválogatásokat Frei Tamás nevéből, Szijjártó Hollandiával szembeni keménykedéséről vagy éppen egy szerencsétlenül járt tehénről? Miért lehet a szóvicc a 2016-os fesztiválszezon egyik videós témája, ráadásul kétszer?

Valamennyi felelősségem biztos van mindebben, és mivel mai napig előfordul, hogy a legkülönbözőbb rovatok tagjai, sőt gyakornokok, a jövő reménységei hozzám fordulnak egy-egy szóvicc elismeréséért, néha úgy érzem magam, mint Szilárd Leó az első kísérleti atomrobbantások után. Edgar Allen Poe nagy rajongója volt a szóvicceknek, de például az egyik legviccesebb magyar humorista, Kőhalmi Zoltán vállaltan szóviccellenes – és a kenyerüket szövegeikkel keresőkön túl nyilván a szóviccek megítélése elég vegyes a teljes társadalomban is. Néhányan mi, itt az Indexnél ezt nem vesszük eléggé figyelembe. Én legalábbis biztos nem: minap egy Trónok harca-kibeszélőbe már a Tarantino-módszert követve beírtam olyan, szemétre való szóviccet is, amit kifejezetten a szerkesztőnek szántam, abban bízva, hogy azt majd kivágja, de cserébe benne hagyja a többit (bejött). És azok után, amit Klág Dávid művelt egy másik Trónok harca-cikk címében, nincsenek illúzióim a jövőt illetően. A legkevesebb, amit most tehetek, tehát az, hogy mind a magam, mind a múltbéli Szóviccmellény-nyertesek és -aspiránsok nevében

De azt nem ígérem, hogy megváltozunk.

(A cikk írása közben egyetlen szóviccet sem sütöttem el. Nehéz volt.)

(Borítókép: Max Mumby/Indigo/Getty Images Hungary)