Diána
10 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Mit csináljunk, ha annyi a turista, hogy élvezhetetlen a nyaralás?

GettyImages-177389134
2019.09.13. 13:07

Soha jobb fotó nem készült a huszonegyedik századi turizmusról, mint az, amelyiken turisták szelfiznek a falra graffitizett

TAKARODJATOK HAZA, TURISTÁK!

felirat előtt Barcelonában.

Velencében már soha nem pihennek a gondolások, ahogy az öklüket rázó lakók sem; Barcelonát egyes atlaszokban már nem várostérképpel, hanem egy nagy MEGTELT táblával jelölik; Dubrovnikban, amióta elözönlötték a várost a forgatási helyszíneken fotózkodó Trónok harca-rajongók, már limitálják a turisták és a kikötőkbe engedett hajók számát; a Plitvicei-tavakhoz már nem lehet csak úgy beesni, kötelező előre, online megvenni a méregdrága jegyet, ha valaki látni akarja a természetfelettien türkiz tavakat; hamarosan már a Mona Lisa vártnál kisebb nagyságát is csak előzetes bejelentkezés után lehet az Instagramon becsmérelni; a Bledi-tó körül minden reggel és minden este leáll a forgalom a dugótól, ami nem csoda, hiszen több turista érkezik a partjára, mint ahányan a városban összesen laknak; Izlandon mindössze pár év telt el a „jé, ide is el lehet utazni?” és a „szép lenne ez a gejzír, de nem látom az előttem álló kétezer turistától” állapotok között, és a példákat még hosszan lehetne sorolni, akár a budapesti bulinegyedet is ideszámítva.

De mikor és miért alakult ki a túlzott turizmus, mi a baj vele, és mit lehet tenni ellene?

Erről kérdeztük a szakértőket, de a hozzánk legközelebb eső két helyre, a Bledi-tóhoz és a Plitvicei-tavakhoz el is mentünk, hogy megnézzük, tényleg annyira borzasztó-e a helyzet, mint amiről ebben meg ebben a cikkben írtunk. És eléggé meglepődtünk, de erről majd később.

Nem lehet minden bokor mellé őrt állítani

Az összeesküvés-elméletek hívei számára rossz hír, hogy abban mindenki egyetért: nem lehet rábökni egyetlen konkrét okra, amiért mostanra rengeteg városban vagy turistalátványosságnál elviselhetetlen és akár veszélyesen nagy lett a tömeg. Rengeteg tényező kellett ahhoz, hogy ez így alakuljon: 

  • a fapados légitársaságok és az airbnb-hez hasonló, olcsó magánszállások elterjedése; 
  • a közösségi média megerősödése, ami egyrészt népszerűbbé tette a látnivalókat, másrészt ami miatt a turisták közül sokan a mennyiségi turizmust helyezték előtérbe a minőségivel szemben (azaz az lett a cél, hogy minél több híres helyről lehessen posztolni, akkor is, ha csak egy fél napot tudunk ott eltölteni);
  • az ázsiai (és kisebb részben latin-amerikai, afrikai) társadalom átalakulása úgy gazdaságilag, mint társadalmilag, ami miatt százmilliókkal nőtt meg a világ turistáinak száma;
  • a fejlett országok általános életszínvonal-növekedése;
  • és persze a 2010-es évek elején meg némi féket jelentő világgazdasági válság lecsengése.

„Elturistásodásról”, „turizmus szindrómáról” vagy valami hasonlóról már a 80-as évek vége, 90-es évek eleje óta beszélnek a szakemberek, aztán igazán 2012-ben figyeltek fel rá – akkor lépte át először az egy évben számolt turista-érkezések száma globálisan az egymilliárdot –, de a jelenséghez kapcsolódó fogalmak 2015-2016 óta részei a közbeszédnek: ugyanis akkor indultak meg az első dühödt tüntetések és más mozgalmak a turisták ellen – mondja Dr. Szalók Csilla, a Budapesti Gazdasági Egyetem Turizmus és Vendéglátás Intézetének vezetője. 

A probléma ugyanis olyan, mint egy görög drámában: mindkét félnek igaza van, vagy legalábbis mindkét félnek megvan a maga igaza. Az egyik oldalon áll az emberek utazáshoz, pihenéshez való joga – a másikon meg a nyugodt élethez való jog, akkor is, ha valaki történetesen épp a Sóhajok Hídja mellett vagy a La Ramblán lakik. De még a turisztikai szakmán belül is hasonlóan ellentmondásos a helyzet: „Egyrészt persze mindenki örül, ha anyagilag jól jár, másrészt vérzik a szívünk, ha a tömeg letarolja a gyönyörű helyeket. Jó példa erre a horvát Sveti Petar: a félszigeten vadregényes kis ösvényeken lehetett eljutni a világítótoronyhoz fenyők és virágok között, ma viszont már hatalmasra taposták az utat, a virágokat letépték, minden tele van szeméttel.

De nem lehet minden bokorhoz őrt állítani

– mondja Angi Anita, a Cartour Europe utazási szakértője.

A jelenséggel mindenesetre nemcsak az a baj, hogy a helyiek nem érzik jól magukat tőle, már csak azért sem, mert ez sem ennyire egyértelmű: bledi szállásadóm például erről azt mondta, a városban szinte mindenki a turizmusból él valamilyen formában, persze, hogy örülnek, ha jönnek a turisták. A probléma legnyilvánvalóbb része, hogy senki sem azért megy vakációzni, hogy két órát álljon sorba mindenhol, vagy hogy a járdákon se férjen el. Aztán ott vannak a természetre leselkedő veszélyek; Angi Anita például a pineafenyők tobozát hozza példaként, amely, ha széthasad, nagyon távolra lövöldözi szét a magjait, ez pedig elég komoly problémát okozhat Horvátországban, amennyiben netán épp ég az a toboz, és hát minél több a turista, annál nagyobb az esély egy jó kis tűzvészre az eldobált cigicsikkek, gyufák és tábortüzek miatt.

Ha nincs rendesen szabályozva az építkezés – vagy nem tartják be, mint Albániában, amiről korábban már megírtuk, miért nem mennénk vissza soha többet a turistaközpontjába –, akkor magát a látnivalót is tönkreteszi a túl sok hotel, étterem és diszkó, mint például Budvában.

A tömeges utaztatás – mert mondjuk egy koreai utazási iroda az új lehetőségek miatt leszerződött egy európai szállodával – lenyomja a szállásárakat, ami nyilván nem a legjobb a gazdaságnak, és lehasználttá teheti a hoteleket is. Az egy-kétnapos, egyre elterjedtebb utazásokról, a mikrovakációkról pedig minden szakember csak rosszat mond:

hatalmas az ökológiai lábnyoma, a gazdaságnak meg lényegében semmit nem segít, de legalább a tömeg nő.

Sőt, a turizmus elől elmenekülő helyi lakosok problémája is összetettebb: a budapesti bulinegyedhez hasonló helyekre nemcsak azért jönnek a turisták, hogy olcsón berúgjanak (mármint persze azért is), hanem hogy együtt bulizzanak a helyiekkel, és megnézzék, hogy néz ki a helyi kocsmakultúra. "Ha viszont egy-egy ilyen negyedből kiszorulnak a hazaiak, akkor ez a vonzerő is elmúlik" – mondja Dr. Szalók Csilla.

Belépődíj a Paradicsomba

Így aztán a jelenség nemcsak az újságokban állandó téma – hogy akkor tényleg bevezetik-e a belépődíjat Velencébe, hogy kitiltják a Leonardo DiCaprio egyik filmje miatt őrülten népszerű thaiföldi strandról az embereket, mert kihal a teljes ökoszisztéma miattuk és így tovább –, hanem a turisztika-szakmai konferenciákon is. Igaz, megoldás nincs, legfeljebb próbálkozások. A legegyszerűbbnek a létszámkorlátozás hangzik, aminek valamilyen formáját bevezették már az olasz Cinqueterre kisvárosaiban, Dubrovnikban vagy a Plitvicei-tavaknál, és egyre több nagy múzeum is előírja a kötelező előzetes regisztrációt; ebben a műfajban az olyan versenyzők mellett, mint az amszterdami Van Gogh Múzeum, vagy a római Galleria Borghese, a Louvre lesz a legnagyobb versenyző, ha tényleg meglépik, amit beharangoztak. Emellett fel-felmerül néha az is, hogy szándékosan drágábbá tegyék a fapados utazásokat, hogy ezzel is visszaszorítsák a turistaáradatot.

Dr. Szalók Csilla úgy fogalmaz, eleve nem lenne szabad a tömeges turizmusról kizárólag negatív értelemben beszélni: „Kellő felkészülés után semmi baj nem lenne vele, és annak is mindenki örül, ha megnő az ingatlana értéke.” Sőt, az egyetemi intézetvezető olyan „mellékhatásokról” is beszél, mint hogy a BGE is egyre népszerűbb Erasmus-célpont lett, rangos egyetemek kezdték el keresni velük az együttműködést, mert az egyetemisták látni akarják Budapestet, annak meg ez is az egyik módja.

Más kérdés, hogy ilyen értelemben hírhedt helyekké sokszor azok a desztinációk válnak, amelyek elmulasztottak kellően felkészülni. Vagy éppen bárhogyan. Erre is jó példa a pesti bulinegyed: itt mindössze pár utcára koncentrálódik a teljes forgalom, miközben egy akkora városban, mint Budapest, észre se lehetne venni annyi embert, ahányan egy este a Király utca környékén isznak, ha nem mind a Király utca környékén innának. Persze vannak a szélsőséges esetek, mint például Barcelona, ami legyen akármilyen nagy, akkor is tele van az egész, vagy Dubrovnik, ami eleve annyira kicsi, hogy nem csoda, ha két perc alatt csordultig telik.

Dr. Szalók Csilla szerint ezért a legfontosabb a marketing és az utazói tudatformálás, a felelős turizmus ösztönzése, és a célterület széthúzása: aki például Magyarországra jön, azt vigyék el mondjuk a Balatonra is, sőt akár a Tisza-tóhoz, ehhez viszont összefogásra van szükség, ezt nyilván nem tudja egymagában elintézni – az előző példánál maradva – Erzsébetváros önkormányzata. Ezen kívül, miután egy üzlet beindult, már el lehet kezdeni szabályozni az olyan kezdeményezéseket, mint a sok helyen elég kaotikusan működő Airbnb, vagy épp a behatároltsága miatt amúgy is könnyebben kezelhető hajóközlekedés (ez a Hableány tragédiája után fel is merült, de úgy tűnik, mintha nem lenne akkora politikai támogatottsága a hajókikötések ritkításának). Ha pedig olyan eseményekről van szó, mint mondjuk egy olimpia, amely iszonyatos mennyiségű turistát vonz, akik aztán annak idején el is tűnnek, érdemes nem száz új szálloda felépítésével kezdeni, hogy pár hónap múlva csődbe menjen a kétharmaduk, hanem mobil megoldásokon gondolkodni – sorolja a szakértő.

Tömeg ellen gyógyír

Pedig vannak egyébként meglepően egyszerű megoldások is – derült ki az augusztus végi bledi vakáción. Bledről mindenki megírta: az elmúlt években több száz százalékkal nőtt az itteni vendégéjszakák száma, a tavat szétfürödték és széthorgászták a turisták, és ez már olyan szinten rontotta a vízminőséget, hogy ahhoz  az EU ellenőreinek is lesz egy-két szava. Nem is csak a városka van tele nyaranta, és nem is csak az odavezető utak (az ilyen problémás célpontokra sokszor igaz, ami Bledre és a Plitvicei-tavakra is, hogy egyetlen, kétszer egysávos úton lehet csak megközelíteni őket), de még a közeli Vintgar-szurdok is, hiába szednek pofátlanul magas belépő- és parkolódíjat. Én augusztus 24-én jártam ott, szikrázó napsütésben, naptári és csillagászati értelemben is bőven nyáron még, amikor minden ideális a nyaraláshoz, az iskola vagy óvoda sem kezdődött még el.

És az egész városban nem volt szinte senki.

A várba való bejutáshoz sorba se kellett állni, a tó melletti járdákon még a bringások is elfértek a gyalogosok mellett, mindenkinek jutott remek fürdőhely a tóparton, a pletnák és SUP-ok tucatjával álltak a kölcsönzőben. Hova tűnt a tömeg? Csak annyi történt, hogy négy-öt napja véget ért a legszigorúbb értelemben vett főszezon: a szállásadóm szerint az igazán durva időszak pár hétre koncentrálódik augusztus 15-ig bezárólag.

Így ha csak ez a tulajdonképpen irracionális hozzáállás megváltozna, máris sokat javulna a helyzet világszerte. Vagy máshonnan nézve: aki utálja a tömeget, utazzon pár héttel a főszezon előtt vagy után. Angi Anita tud is olyan horvát utazási irodáról, amelyik ebben az irányban próbálkozik: kettéosztják a szezont, az európai piacra továbbra is a nyári utakat hirdetik, de Ázsiába már a késő tavaszt és a kora őszt.

Hasonlóan jól működik a gyakorlatban a regisztrálós megoldás is, még ha ennek vannak kényelmi szempontból hátulütői is. A Plitvicei tavaknál az elmúlt években már akkora volt a tömeg, hogy a szó legegyszerűbb értelmében nem lehetett elférni, nem lehetett fotózni, mert egyszerűen nem látszott a tó az embertömegtől, és persze itt is problémát jelent a kétszer egysávos út is a park felé. Úgyhogy a nemzeti parkban idén bevezettek egy új rendszert: egy nap csak tízezer embert engednek be, legalább két nappal előre online meg kell vásárolni a jegyet, ami ráadásul órára pontosan kiköti, hogy mikor léphet be az ember, és ha mindezt nem tette meg valaki, és telt ház van – mint a főszezonban általában –,

akkor tényleg nem engedik be.

Aminek viszont megvan az a hátránya, hogy adott esetben akár Budapesten ülve kell kitalálni, hogy a dugókkal vagy az autópályai balesetekkel is számolva pontosan mikor is fog megérkezni az ember, mármint tényleg pontosan, mert ha lekéssük az idősávunkat, hiába utaztunk. Ha pedig, mint én, a biztonságra játszik valaki, a szigorú rendszer nem hagy kibúvót: mivel nem volt dugó, sem baleset, a délután 3 órára szóló jegyemmel már kettő körül megérkeztem, de a bejáratnál közölték, ha akarnának, se tudnának beengedni, ugyanis az elektronikus jegyleolvasó 3 óra előtt egyszerűen nem fogadja el a jegyet. A pénztárban is hiába kérdeztem, van-e lehetőség korábbira cserélni a jegyet: nincsen. Ráadásul Plitvice nem a berlini Alexanderplatz, ahol a tévétoronynál ugyanez a rendszer: ott van mit csinálni, amíg kivárjuk az idősávunkat, itt viszont, a semmi közepén, legfeljebb a túlárazott büfében lehet üldögélni.

De így is megéri: pont a kiszámíthatatlanság miatt 15:00-kor sem áll a sor, az emberek a rendelkezésükre álló egy óra alatt szétszórva érkeznek, bent pedig - bár persze nagyon sokan vannak, és persze folyamatosan kerülgetni kell a szelfizőket -, azért bőven az elviselhetőség határán belül van az embermennyiség. „Csak az a kérdés, hogy amikor pár év múlva megnézik a korábbi és a mostani számokat, és rájönnek, hogy emiatt hány millió kunától estek el, még akkor is ragaszkodni akarnak-e majd a fenntarthatósághoz” – veti fel Angi Anita.

Egyvalami mindenesetre állandó ebben a témában is: az emberi tényező. Ahogy Dr. Szalók Csilla fogalmaz:

Senki nem szereti, ha a pénzéért csak sorban állást kap. Akkor inkább nem is megy vissza Barcelonába. Na de azért jövőre csak látni kell helyette akkor Velencét!”

Ne maradjon le semmiről!

(Borítókép: Franco Origlia/Getty Images Hungary)