Aliz
7 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Ez nem a képeslapok Olaszországa

shutterstock 1398746492
2019.10.20. 16:15

Ilva is a killer

hirdeti a közlekedési táblára ragasztott matrica a Piazza Fontanán, az óváros peremén. Átnézve a házak teteje fölött, az öböl túloldalán ott füstölög a magas kémény, bár az acélművet tavaly november óta már nem Ilvának hívják, miután megvette és átkeresztelte az indiai-francia ArcelorMittal acélipari óriáscég. Ettől még a kémény füstöl, és a Taranto fölött évtizedek óta lebegő kérdés sem lett kevésbé érvényes:

mi legyen ezzel a várossal?

A Jón-tenger partján fekvő Taranto Dél-Olaszország harmadik legnagyobb városa, de a külföldiek szinte egyáltalán nem ismerik. Ez nem a tömegturizmustól szenvedő Olaszország, nem Velence vagy Firenze, ahol már minden második lakás Airbnb, és ahol a lakosokat a turisták kiszorítják a saját városukból. Még csak nem is olyan, mint a régiós székhely, az örök vetélytárs Bari, ami az elmúlt évtizedben a fapadosoknak köszönhetően rákerült az utazók térképére, és azoknak, akik emlékeznek rá, hogy nézett ki régebben, már-már zavarba ejtően elegáns lett.

Nem, Tarantóban a turista még ritka vendég, feltűnő látvány az utcán, bár a kalandvágyóbbak már szállingóznak. Európa annyira telített, és annyian keresik az új élményeket, hogy kevesen már az egészen lehetetlen helyekre is elvetődnek - például ide, ahova hagyományosan nem szokás jönni, mert ugyan ki töltené a nyaralását egy - a sztereotípia szerint - lepukkant iparvárosban. A valóság ennél bonyolultabb, Taranto nem Kazincbarcika - de kétségtelenül nagyságrendekkel több problémával küzd, mint az átlagos európai városok. Viszont sok tekintetben érdekesebb is, és ha az ember valami kevésbé kommersz helyen akarja tölteni a szabadságát, akkor egyáltalán nem rossz választás.

Megközelíteni nem nehéz: régóta van olcsó, közvetlen járat Budapestről Bariba, ahonnan óránként járnak a gyorsvonatok, és másfél óra alatt meg is teszik az utat, keresztben átszelve Pugliát, a csizma sarkát. Ha az ember elindul otthonról reggel, kora délután már a Piazza Fontanán sörözhet azon töprengve, hogy mi a fenét keres itt. A Piazza Fontana egy régi szökőkútról kapta a nevét, aminek megmaradt töredékeit 1992-ben rozsdamentes acél elemekkel egészítették ki. A kifolyóból éppen csak csordogál a víz, a medencében némi szemét úszkál.

A sör a billegő műanyagasztalon természetesen Raffo, Taranto saját söre - már Bariban sem isszák, Taranto vonzáskörzete pontosan meghatározható abból, hol tartanak a kocsmákban Raffót -, és ez a könnyű, vizes lager sok tekintetben elég jó szimbóluma a városnak. A márka 2008-ban teljesen megújult, új címkét kapott, amelyen Taranto szimbóluma, a delfinháton lovagló, meztelen mitológiai ifjú, Tarasz látható, a címke színei a város színei (kék-vörös), és olvasható rajta az önmeghatározás: "La birra dei due mari", vagyis a két tenger söre.

Taranto ugyanis a két tenger városa,

és a Piazza Fontana pont a két tenger találkozásánál található: az egyik a Mar Grande, vagyis a Jón-tenger sekély kiöblösödése, a másik a Mar Piccolo nevű még sekélyebb beltenger, amely a nagy tengerrel egy természetes és egy mesterséges csatornán keresztül érintkezik. A város a két víz közötti földnyelven épült fel, adottságai ideális kikötőhellyé tették - mintha a természet is arra szánta volna, hogy a mediterrán világ egyik nagy centruma legyen, bár ezt az ígéretet a történelemnek csak részben - vagy inkább nem - sikerült beváltania.

Szóval a Raffón minden jelkép rajta van, ami alkalmas a tarantói szív megdobogtatására, csak éppen a termékhez nincs túl sok köze manapság a városnak. A recept állítólag nagyjából még az eredeti, amit 1919-ben az alapító Vitantonio Raffo kitalált, de a család 1961-ben eladta a gyárat a római Peroninak. Aztán egy racionalizálás során 1987-ben a cég áthelyezte a gyártást a római központi üzembe, megszűnt pár ezer munkahely, a tarantói sörgyárnak ma már nyoma sincs. A becsülettel megünnepelt idei 100. évforduló ellenére a Raffo tarantóisága erősen kérdéses.

Persze a Raffo ezzel együtt szerethetőbb szimbólum az acélműnél, ami viszont a viharok és botrányok ellenére még működik. Az ArcelorMittal Italia (ex-Ilva) távolról is lenyűgöző látvány. Ilyen méretű, működő nehézipari üzemekhez Európában már nem vagyunk hozzászokva a posztindusztriális korszakban, a tarantói gyár azonban még mindig a város gazdaságának alapja, a kontinens legnagyobb egy telephelyen működő acélgyári egysége, hogy pontosak legyünk. És bár az Ilva egy gyilkos - az üzem azért vált hírhedté, mert évtizedeken keresztül mérgezte dioxinnal a tarantóikat, körülbelül 3000 ember halálát okozva a gyár melletti két nagy lakótelepen -, élni továbbra sem lehet nélküle. Az üzem a csúcsévben, 1980-ban 22 ezer munkást foglalkoztatott, ma már "csak" 10 700-an dolgoznak benne, de így is a legnagyobb privát munkaadó. Az elavult technológiájú és a dioxinbotrány kirobbanása miatt 2015-ben átmenetileg állami kezelésbe vett gyárat az ArcelorMittal egy nagy leépítéssel próbálta egyenesbe hozni, és a munkások negyedét az elmúlt évben elküldték.

Ez volt az ára a csőd elkerülésének, és azt mindenki tudta, hogy acélgyár összeomlásába beleremegne az egész olasz gazdaság, Taranto pedig évtizedekre padlóra kerülne, ahogy az például Ózddal történt a rendszerváltás után. Az új tulajdonosok még a "szennyező fizet" uniós alapelve alól is átmeneti mentességet kaptak egy kormánydöntéssel, ami azért elég nagy vitákat váltott ki - de a gyárat az olasz állam mindenáron életben akarja tartani. Cserébe az ArcelorMittal hosszú távú befektetést, kiszámítható jövőt és technológiai fejlesztéseket ígért, sőt a legnagyobb vállalását már teljesítette is: a szálló por ellen felhúzott két gigászi, hangárra emlékeztető védőtetőt. Ezzel együtt a jövő elég bizonytalan, és Tarantónak nagyon kellene egy B terv.

A sziget

Sokak reménye szerint ennek kulcsa az óváros, a Borgo Antico, de a Piazza Fontanán szétnézve azonnal látszik, hogy az ötlet ugyan nem rossz, de a megvalósítás előtt tornyosul néhány akadály.

Olyan elképesztő, reménytelen, infernális állapotú olasz óváros ugyanis, mint a tarantói, nem nagyon van még egy.

Itt nem egy kis málló vakolatra, ütött-kopott házakra kell gondolni, hanem olyan állapotokra, amik városok esetében inkább csak háború vagy természeti katasztrófa esetén szoktak előállni.

A Borgo Antico ódon és gyönyörű, mint az olasz óvárosok általában. Van itt minden: reneszánsz erőd, barokk paloták, egy San Cataldónak szentelt kora középkori székesegyház, hypogeumok (vagyis ősrégi földalatti helyiségek), festői sikátorok, halpiac és színes csónakokkal teli kikötő. A két tenger közötti keskeny földnyelven 2700 éve áll város: akkor telepedtek itt meg a görögök, létrehozva a világ egyetlen spártai gyarmatát, ami az ókorban - egészen a brutális római hódításig - a Földközi-tenger mellékének egyik nagyhatalma és kulturális központja volt. A görög Tarasz gazdagságáról a dór templom két oszlopa mellett csak a régészeti múzeum nemzetközi rangú, gazdag gyűjteménye tanúskodik, a Borgo Antico mai képét inkább a későbbi korok határozták meg: Bizánc és a középkor, a reneszánsz, a barokk és a 19. század egymás után felépítette a maga templomait, palotáit és házait a földnyelven. A Borgo Antico mindig szűk volt és túlzsúfolt, de nem volt mindig szegény: négy negyede (görög eredetű helyi szóval pittaggi) közül a két magasabb fekvésűt az arisztokrácia és a gazdag kereskedők, a Mar Piccolóra néző két alsót a szegény halászok és a mesteremberek lakták. A sok sikátor labirintusában csak három szűk utca futott át a keresztben az alsó- és a felsőváros között, ezeket egykor éjszakára a jobbmódúak biztonsága érdekében fakapukkal zárták le (erre utal a posteria, vagyis kapusutca elnevezés).

Ebből is látszik, hogy a közbiztonsági bajoknak megvan a hagyománya, és ezt a tradíciót az óváros maradék lakosságának egy része ápolja is - estefelé a Borgo Anticónak vannak részei,

ahol nem olyan jó érzés sétálni.

Annak, hogy Taranto a középkorban nem lett Velencéhez vagy Genovához hasonló kereskedő-városállam, a Nápolyi Királyság az oka, ami általában is elég sikeresen fojtotta el a városai a fejlődését. Taranto évszázadokra beszorult az egykori görög akropolisz területére, amit egy csatorna kiásásával félszigetből szigetté tettek, és amikor az olasz egység 1861-ben végre megvalósult, még mindig csak 17 ezer lakosa volt (a görög város a fénykorában 2-300 ezres lehetett). A modern Taranto történetét így két nagy modernizációs periódus határozta meg. Az első 1883-tól a második világháborúig tartott, és a Regia Marina (a Királyi Haditengerészet) bázisának idetelepítése adta meg hozzá a kezdő lökést. A ma is létező Arsenale (a három olasz haditengerészeti bázis közül az egyik) rengeteg embernek adott munkát, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Taranto végre nagyvárossá nőtt, és az ősi szigettel szembeni földnyelven létrejött a Borgo Umbertino stukkódíszes bérházakkal, korzóval, parkkal, középületekkel, mozikkal, gimnáziumokkal, tengerparti sétánnyal. Az elegáns sétálóutca ma is az Arsenale főkapujára vezet rá, és régebben a villamos - ma a fővonali busz - is az Arsenale és a vasútállomás között közlekedett.

Ennek a korszaknak a leglátványosabb emléke az ókori görög matematikusról elnevezett Palazzo Archita nevű monstrum az újváros parkosított főterén. Az új Olasz Királyság minden nagyobb városban felhúzott ehhez hasonló túlméretezett, a nemzeti nagyságot hirdető középületeket. A tarantói annyira nagy volt a városnak, hogy egy időben hat intézmény működött benne, köztük két középiskola. A teljesen leromlott palotát a gimnázium 2013-ban hagyta el, azóta felújítani próbálják, de nem egészen világos, hogy milyen célra - és persze azt is túlzott merészség lenne megjósolni, hogy mikorra készülhet el.

Ugyancsak ebben az időben született meg (bár a jelenlegi vasszerkezet csak 1958-ból való) Taranto jelképe, a kiszélesített hajózócsatorna fölött átívelő Ponte Girevole híd, amely szétnyitható, hogy a hadihajók be tudjanak jutni a Mar Piccolo kikötőjébe. A turisták imádnák a látványt, de hiába várják a pillanatot, mert a Ponte Girevolét már csak nagyon ritkán nyitják szét - a 21. században a haditengerészet már nem a beltengert veszi igénybe kikötésre. A régi molóknál csak egy nagy hadihajó horgonyoz, a Vittorio Veneto helikopterhordozó, a flotta egykori büszkesége és zászlóshajója, amit 2006-ban leszereltek. A Vittorio Venetót szánták az első olasz múzeumhajónak, de aztán kiderült, hogy teli van azbeszttel, a projekt megfeneklett, és most szeptember 12-én a védelmi minisztérium bejelentette, hogy a hajót eladták egy török cégnek, amely vállalta a biztonságos szétbontását. Igazi tarantói történet,

senki nem mondhatná, hogy ez a város jól sáfárkodik az értékeivel.

A 20. századi modernizáció második - az előzőnél jóval ellentmondásosabb - sikerkorszaka 1960-ban kezdődött, amikor a genovai Italsider, az Ilva elődje eldöntötte, hogy Tarantóban építi fel az új gyáregységét. Bármilyen furcsa is elképzelni, a 60-as évek előtt Taranto nem volt iparváros - kikötőváros volt, aminek szép fekvését, festői környezetét nagyra tartották. Az Italsider 1965-re felépült hatalmas gyára ezt végérvényesen megváltoztatta. Az acélmű annak idején az elmaradott Dél fejlődésének szimbóluma volt, és kétségtelen, hogy a város növekedésének - a vele összekapcsolódó cementgyárral és az olajfinomítóval együtt - újabb nagy lendületet adott.

Azért vagyok itt, hogy ünnepélyesen átadjam a termelésnek ezt a nagy ipari üzemet. És ebből az alkalomból szeretném biztosítani a Dél olasz népét, hogy az állam hatékonyan és komolyan tudomásul vette a déli realitásokat, és dolgozik a megváltoztatásukon

- mondta az 1965. április 10-i megnyitó ünnepségen a köztársaság elnöke, Giuseppe Saragat. 1968 karácsonyán VI. Pál pápa magában az acélműben tartott éjféli misét a munkások ezreinek egy csövekből és acéllemezekből összerakott ideiglenes oltárnál, és arról beszélt, hogy az evangéliumi üzenetre ott van a legnagyobb szükség, ahol a "legnagyobb az elembertelenedés veszélye", és hogy a munka, a kenyér és az otthon méltósága mindenkit megillet. (Akkoriban a pápák még sokkal ritkábban utaztak, mint manapság, ezért a látogatás szimbolikus jelentősége is nagyobb volt. A kommunista eszmék terjedése a déli ipari munkásság körében aggasztotta az egyházat; az addig példa nélküli acélgyári mise célja az volt volt, hogy közelebb hozza az egyszerű emberekhez a vallást.)

A pápai látogatás emléke a VI. Pál Negyed nevében él tovább, de ez a kopár, félbemaradt lakótelep, amit a semmiből húztak fel a város szélén, nem igazán az otthon méltóságát juttatja az ember eszébe. Egy túlzottan optimista és magabiztos korszak alkotása, amit rossz helyre és rosszul építettek fel, szétzilálva a városfejlődés természetes folyamatát. A lélektelen tömbházak beépítetlen, bozótos földdarabokkal váltakoznak - Taranto nem lett akkora, amekkorának álmodták, és valószínűleg már soha nem is lesz.

Születtek azért ennél jobb dolgok is, például Gio Ponti zseniális gótikus-modern betonkatedrálisa, amit 1970-ben szenteltek fel a város másik szélén. A háta mögött már csak pár lakótömb tornyosul, és elkezdődik a pusztaság; ez is az acélkorszak túlzott optimizmusáról tanúskodik, de legalább építészetileg nagyon izgalmas. (Gio Ponti milánói volt, érdemes összevetni a tarantói Gran Madre di Dio-társkatedrális és a milánói dóm homlokzatát, és észrevenni rajtuk a korszakok párbeszédjét.)

Az, hogy a város gazdasági szempontból egyetlen pillérre épül, csak az 1980-as évek végére kezdett problémává válni, amikor ez a pillér rogyadozni kezdett. A természeti környezet elszennyeződése, a történelmi műemlékek leromlása és a dioxinbotrány után a város szó szerint halálos híre egészen mostanáig lehetetlenné tette, hogy Taranto bekapcsolódjon az idegenforgalomba. Az óvárosok lepusztulása és lakosságvesztése a 20. század második felében bizonyos mértékig természetes folyamat volt, különösen Délen - de messze nem olyan mértékben, ahogy az Tarantóban történt.

A halott város

A Duce csákányütése
A Duce csákányütése

A Borgo Anticót először az elit kezdte elhagyni még a 20. század elején a tágasabb, levegősebb, naposabb újvárosért. Az épületállomány leromlottságán, az infrastruktúra hiányosságain nehéz lett volna változtatni, miközben a városrész állapota egyre inkább "nemzeti szégyen" lett. Több más városhoz hasonlóan Mussolini itt is radikális eszközökkel próbálta kezelni a problémát. A Duce 1934. szeptember 7-én érkezett Tarantóba diadalmenetnek is beillő pugliai körutazása során. Felavatta az őrületes méretű új tengerparti Kormányzósági Palotát, majd az óvárosba ment, ahol megtette az első szimbolikus csákányütést. Nagyjából akkor, amikor Budapesten a Tabánt lebontották, Taranto legszegényebb, legzsúfoltabb régi negyedét, a Turipennét is földig rombolták. A helyén modern lakótelep épült tíz sávházzal - ma is sokan lakják, de Taranto hálát adhat a jószerencsének, hogy hamar elfogyott a modernizátori lendület, és az óváros nagy része érintetlen maradt. Az új telep színtiszta gettó, és még lélektelen is.

A megmaradt három pittaggio a háború utáni évtizedekben szegénynegyeddé vált, ahol még az 1950-es évek végén is analfabéta volt a lakosság jelentős része, és ahol az emberek egy olyan különleges, görög szavakkal fűszerezett dialektust beszéltek, amit már Tarantótól egy falura se értett senki. A paloták kiürültek, de az egyszerű emberek a legzsúfoltabb, víz- és csatornahálózat nélküli utcákban továbbra is kitartottak - egészen 1975. május 13-ig. Aznap 14.30-kor az óváros egyik sikátorában, a Vico Realén egyik pillanatról a másikra összeomlott egy háromemeletes ház. Hat holttestet húztak ki a romok alól, köztük három kisgyereket - a legkisebb három-, a legnagyobb hatéves volt -, a nagyapjukat, meg egy idős házaspárt, akik a délutáni szieszta idejére lefeküdtek aludni.

A sors furcsa fintora, hogy a rengeteg ócska, öreg ház közül egy olyan omlott össze, amit megterheltek egy szabálytalan ráépítéssel, de a racionális magyarázatok ezen a ponton már nem számítottak.

Kitört a pánik, a tarantói óváros az elharapózó tömegpszichózis áldozata lett.

Másnap a városi önkormányzat műszaki emberei 210 lakást nyilvánítottak életveszélyesnek, és 1150 embert költöztettek ki ideiglenes szálláshelyekre. Az emberek rettegtek, hogy melyik ház lesz a következő, ami összedől, és sorra tették a bejelentéseket, hogy az ő épületük is repedt, omlik. Az önkormányzat látva a pánikot, egyre újabb és újabb házakat, sikátorokat nyilvánított veszélyessé. A kiköltöztetettek idővel lakást kaptak az acélmű mellett új lakótelepeken, de amikor ennek híre ment, a negyedben maradók pechesnek érezték magukat - miért csak a szomszédok járjanak jól? Mindenki azért lobbizott, hogy megkapja az életveszélyességét igazoló határozatot.

Rövid idő alatt Taranto óvárosának jelentős része teljesen kiürült. A lakótelepi cserelakások fejében a régi házak átkerültek az önkormányzat tulajdonába, de a városnak fogalma sem volt, mit kezdjen velük, ezért előbb csak egy-egy házat, majd egész utcákat lefalazott. Így született meg a halott város, ami nem egyetlen területet jelöl, hanem szabálytalan alakú, kisebb-nagyobb lezárt zónákat a szigeten. A szigeten még 1969-ben is 15 800 ember lakott, alig kevesebben, mint száz évvel korábban. Ma az óvárosnak csak 2400 lakója van, többségükben a Mussolini-féle lakótelepen élnek, ezen kívül inkább csak a tengerre néző szélső, épebb utcákban maradt élet.

Mindennek akkor kezdtem utánanézni, amikor megpróbáltam megkeresni azt a pontot, ahol a négy negyed egykor találkozott, és elindultam a Via di Mezzo, vagyis a Középutca, az alsóváros egykori főutcája mentén. A kereszteződéshez érve azonban két romház között fal keresztezte az utcát, mögötte hatalmas fügefák nőttek ki az épületek közül. A legnagyobb lezárt folt elvágja a Középutcát, a halott városba legfeljebb drónnal lehetne benézni.

Az óvárost a teljes fizikai és társadalmi összeomlás után ma már csak eurómilliárdokból lehetne feléleszteni, és ezeket az eurómilliárdokat a kormány rendszeresen meg is ígéri Tarantónak. A hídtól a székesegyházhoz vezető felsővárosi főutca, a Via Duomo elején már van egy mintaprojektként - nem túl szépen - felújított tömb, működik néhány butikhotel, iparművészeti bolt és étterem, de a leginkább életképes városrehabilitációs kezdeményezés az egyetem és a zeneművészeti főiskola beköltöztetése volt. Nemcsak azért, mert több értékes régi épületnek lehetett ezzel funkciót adni - többek között két régóta üresen álló kolostornak -, hanem azért is, mert a diákok és a tanárok jelenléte élettel tölti meg a környéket, megél az egyetem körül néhány kellemes, megfizethető árú vendéglátóhely, sőt egy nagyon értelmiségi hangulatú irodalmi kávéház is van az egyik terecskén.

Szerény eredmények, és ezek is veszélyben vannak. A tarantói egyetem ügye jól mutatja, hogy az acélipari monokultúra miatt mennyi mindent elmulasztott a város. Dél történelmi elmaradottságához az egyetemek hiánya is hozzátartozott. Pugliában például konkrétan egyetlen egyetemet sem alapítottak a nápolyi uralom évszázadaiban, de még a boldog békeidők Olasz Királysága sem pótolta a hiányt. Az első egyetemet Mussolini hozta létre Bariban, aztán a Tarantónál jóval kisebb Lecce is kijárt magának egyet 1955-ben. Nem kérdés, hogy a vonzáskörzetével együtt 580 ezres, gazdasági szempontból még mindig a Dél motorjának számító Tarantónak simán el kéne tudnia tartani egy egyetemet, de az acélkorszakban ez nem tűnt olyan fontosnak. Ahogy nem tűnt fontosnak az sem, hogy a hatalmas kikötőben épüljön legalább egy tengeri kirándulóhajók fogadására alkalmas móló, vagy hogy a repülőtéren ne csak szórványos civil légi forgalom legyen (ami 2003-ra meg is szűnt).

A város a 80-as években kezdett kapcsolni, de akkor már csak az az út látszott járhatónak, hogy megállapodnak a bari egyetemmel kihelyezett képzések létrehozásáról. 

Tarantónak van egyeteme! A környezettudományi tanszék mai átadásával a régóta várt egyetem, az egész város hosszú évek óta tartó küzdelmének eredményeként, végre megvetette nálunk a lábát

- hirdette 1991. február 9-i száma címlapján a Corriere del Giorno di Puglia e Lucania.

Ahhoz, azonban hogy a Jón Egyetemi Pólusnak elnevezett kezdemény teljes értékű egyetemmé nője ki magát, kitartó munkára és rengeteg fejlesztésre lett volna szükség, hiszen minden hiányzott, az egész infrastruktúra és a tanári kar is. A város és a tartomány szerződésben vállalta, hogy évről évre sok százezer eurós támogatással és átadott ingatlanokkal segíti a folyamatot, de a vállalások rendre hiányosan, késve teljesültek. A tarantóival egyszerre elindított foggiai képzés 1999-re önálló egyetem lett, míg a tarantói az akkori értékelés megfogalmazása szerint "a szélesebb bázis ellenére" alulfejlett, önálló egyetemi létre alkalmatlan maradt. És ez így is maradt - létrejött ugyan néhány új képzés, és a hallgatói létszám 2010-ben elérte az 5370 főt, de a 2010-es években az egyetemi álmokkal le kellett számolni. A diáklétszám tavaly már csak 3320 volt, és az egyik felújított palota ajtajára lakat került - a kérdés már nem az, hogy lesz-e önálló egyetem, hanem a kihelyezett tagozat fennmaradása. A projekt a jelek szerint elkésett, a tarantói fiatalok Leccébe, Bariba, Rómába mennek tanulni, így viszont a városnak hosszabb távon gyengül a középosztálya és az értelmisége.

Nem lesznek olyan emberek, mint dr. Marcello Bellacicco neurológus és pszichiáter, aki minden vasárnap 11 órakor kinyit egy vasajtót az óváros egyik tengerre néző, látszólag üres házának aljában, és körbevezeti az érdeklődőket az általa alapított és fenntartott Spártai Múzeumban - Taranto egyetlen földalatti hypogeumában, ahova viszonylag egyszerűen le lehet jutni. (Már ha az ember tudja, hogy vasárnap 11-kor kell a vasajtó előtt lenni, de ez a netről kideríthető.)

Delfinek az öbölben

Valami rejtélyes okból az embereket nagyon jól meg lehet fogni mindennel, ami a föld alatt van - az ilyen helyekhez a titokzatosság, a misztikum képzete kapcsolódik. Éppen ezért egy olyan város, aminek a sziklája teli van furkálva sok száz éves járatokkal, akkor is könnyen le tudná kötni a turisták érdeklődését, ha ezek eredetileg elég prózai célokat szolgáltak, főként pincék vagy víznyerőhelyek voltak, bár azért akadtak köztük érdekesebbek is, például ógörög kultuszhelyek vagy sziklasírok. A karsztos platóra épült Borgo Anticóban minden második ház alatt van valamilyen hypogeum, de Taranto inkább lemond az efféle olcsó népszerűségről - nem sikerül megoldani, hogy nyitva legyenek.

A magát a spártaiak örökösének tartó, lokálpatrióta Bellacicco doktor 2004-ben alapított egy kulturális egyesületet, amely megvásárolta a Beaumont-palota pincéjét. A 17. századi épület sorsa jól példázza, mi történt a felsőváros nemesi palotáival az elmúlt száz évben. A francia eredetű Beaumont család utolsó sarjának halála után az özvegye, Maddalena Bonelli márkinő már csak alkalomszerűen használta a palotát, és amikor 1906-ban ő is meghalt, az épület előbb egyszerű lakóházzá alakult, majd ahogy egyre jobban lepusztult, a lakások is kiürültek. Ma már csak egy idős, láthatóan szegény házaspár tengődik a jobb napokat látott épületben. Az egyesület megvette a nemesi család emeleti lakosztályának egy részét is, de ott már csak a barokk majolikapadlók és a festett famennyezetek maradtak meg az egykori gazdagságból, minden mást rég széthordtak, ezért az egyesület innen-onnan összevásárolt bútorokkal, modern falfestésekkel próbálja megidézni az elveszett múltat. (Két évvel ezelőtt rablók gondosan felszedték a majolikacsempéket, de a rendőrségnek sikerült hiánytalanul visszahoznia az értékes darabokat egy leccei garázsból, mielőtt felszívódtak volna a műtárgypiacon. Az óváros más elhagyott épületeiből a bandák mára nagyjából mindent kitermeltek.)

Na, de az igazi érdekességek a föld alatt rejtőznek. Bellacicco doktor és barátai saját kezűleg tisztították meg a falakat, és hordták ki a pincéből a több méter vastag feltöltést. Kiderült, hogy a Beaumont-palota alatt két szinten négy helyiségből álló hypogeum található, amelynek egyik sarkában rátaláltak az ókori görög városfal egy szakaszára, egy mélyebben fekvő, boltozatos teremre és az a középkori folyosó is újra járhatóvá vált, amely kivezet a pincéből egyenesen a városfal tövébe, a tengerhez. Láthatóak az ősi vízelvezető rendszer csatornái, amelyek máig ellátják feladatukat, és a leszivárgó föld alatti vizeket összegyűjtve a tengerbe vezetik. A pincében csordogáló ér szinte szakrális hangulatot kölcsönöz a helynek, még ha egyáltalán nem is biztos, hogy volt ilyen szerepe.

A 2015-ben megnyitott magánmúzeum kedvesen amatőr vállalkozás, jórészt kacatok gyűjteménye - de az a lelkesedés, amivel az orvos hétről hétre végigvezeti az érdeklődőket, és másfél órás előadást tart nekik (olaszul) a hely és a város múltjáról, lenyűgöző. A Spártai Múzeum Taranto negyedik legnépszerűbb látnivalója a Tripadvisoron - egyetlen magánember szerény forrásokból, a vasárnapjait feláldozva többet tett a város ősi múltjának megismertetéséért, mint az önkormányzat, a régészeti főfelügyelőség, a tartomány, és úgy általában az összes hivatalos szerv évtizedek alatt.

Egy másik népszerű program szintén egy civil kezdeményezésnek köszönheti a létét. Fiatal tengerbiológusok fogtak össze a Tarantói-öbölben élő tengeri emlősök tanulmányozására, ugyanis a Jón-tengernek ez a része az évtizedek óta tartó, intenzív környezetszennyezés és a nagyüzemi halászat ellenére mindig meglepően nagy delfinpopulációnak ad otthont, pedig az ember azt hinné, delfinek már csak a város címerében, lámpaoszlopain meg a régészeti múzeum antik vázáin vannak.

De nem, delfinek tényleg élnek az öbölben, és a Jonian Dolphin Conservation programjára befizetve egész közelről láthatjuk őket, ráadásul a természetes élőhelyükön, a tengerben, nem pedig egy delfinárium medencéjében. Az egyesületnek két katamaránja van, és a delfinnézés legalább félnapos program, mivel tartozik hozzá egy borozás, ebéd és városnéző sétahajózás is, sőt a hajók tesznek egy kört az öböl bejáratánál lévő Szent Pál-sziget előtt is, ami csak ilyen módon látogatható. 

(Kitérő: a Cheradi-szigeteknek nevezett Szent Péter- és Szent Pál-sziget tipikus elszalasztott tarantói lehetőség. Mindkettő a haditengerészeté, ami évtizedek óta semmit nem csinál velük, pedig bárhol másutt remek kirándulóhelyek lennének, mert a Szent Péteren gyönyörű a természeti környezet és a strand, a Szent Pál pedig az Alcatrazhoz hasonló, elhagyott, romantikus erődsziget. Mindebből most annyi hasznosul, hogy nyáron legalább a Szent Péter fehérhomokos strandjára át lehet menni, a Szent Pálon kikötni is tilos.)

Szóval a delfinek a szigeteken túl, a nyílt tengerben élnek, és bár garanciát az egyesület nem tud adni rá, hogy tényleg látunk delfint, egy viszonylag kis területen több száz példány él és a stábnak is nagy delfinrutinja van, így általában sikerrel járnak, sőt mivel a delfin nagyon játékos és kíváncsi állat, elég sokszor előfordul, hogy hosszú percekig úsznak a katamarán előtt, és ilyenkor egészen közelről, egy-két méterről láthatók. A fotózás már más kérdés, egy valóban instaképes fényképhez óriási mázli kell.

Én mindig azt hittem, hogy a görög vázaképeken látható delfinábrázolások azért nem hasonlítanak a filmekben meg a delfinshow-kon szereplő igazi delfinekhez, mert az ókori művészek egy stilizált hagyományt követtek. Kiderült, hogy a megfejtés egész más:

a delfinek pont úgy néznek ki, mint a régi vázákon, csak éppen ez egy másik faj.

Fogságban tartani, megszelídíteni és filmben szerepeltetni a palackorrú fajt lehet, ami nagy méretű, part menti vizeket kedveli és kisebb csapatokban él. Ilyenek is vannak a Tarantói-öbölben, de nehezebb őket elcsípni, az ami százával él a nyílt tengeren, az a csíkos delfin - jóval kisebb, egyáltalán nem lehet fogságban tartani és pont úgy néz ki, mint a vázaképeken. A csíkos delfin csak a rajzolatában tér a közönséges delfintől, ami a nevével ellentétben a Földközi-tengerben már egyáltalán nem közönséges, hanem eltűnőben van. Mint kiderült, a Tarantói-öbölben a kutatók csak öt példányukat ismerik, ami már nem elég ahhoz, hogy saját csapatot alkossanak - várhatóan a faj néhány éven belül végleg kihal. A tengerbiológusok szerint az 1960-as évekig sokkal ritkább, de teljesen hasonló életmódú csíkosok azt az élőhelyet foglalhatták el, ami addig a közönséges delfineké volt, miután azokat a halászok által folytatott intenzív irtóhadjárat gyakorlatilag kipusztította. Megtalálható az öbölben egy negyedik faj is, az egész más megjelenésű Risso-delfin, de ez nem laikusoknak szervezett kirándulásokon fog felbukkanni.

A Jonian Dolphin Conservation semmilyen állami támogatást nem kap a munkájához, úgyhogy az ember még azt a léleksimogatást is megkapja a delfinnéző túrán, hogy tett valamit a környezetvédelemért, mert az egyesületet a turisták euróiból tartják fenn. Korábban gyakorlatilag semmilyen megbízható adat nem volt az öbölben élő tengeri emlősök számáról, életmódjáról, fajösszetételéről. Az elmúlt tíz évben elvégzett kutatómunka azonban kirajzolta azt a területet, ahol a delfinek a legnagyobb számban élnek, és amit a tengerbiológusok szeretnének védetté nyilváníttatni, nem megérzésekre, hanem nagy mennyiségű, biztos adatra hivatkozva. Pugliában jelenleg három védett tengeri övezet van, és senki nem gondolta volna, hogy pont a környezetszennyezéséről hírhedt Taranto környéke lenne alkalmas egy negyediknek. De a delfinek itt azóta otthon vannak, hogy a városalapító Tarasz partra úszott egy delfin hátán, akit apja, Poszeidón küldött, hogy kimentse egy hajótörésből - és máig nem álltak odébb.

(A borítóképen A Piazza Fontana látható a tavaly elhunyt Nicola Carrino által acélmodulokkal kiegészített szökőkúttal. Carrino a tarantói óvárosban született, az alkotás mégsem népszerű. Mind a szökőkút, mind a háttérben látható Óratorony a városi öntudat szerény jelképei voltak azon a téren, ahova valaha a város északi kapuja nyílt.)