Friderika
9 °C
18 °C

Vörös Diorok: ők formálták a divatot a vasfüggönyön innen

GettyImages-1188713838
2020.05.24. 18:24

Ha a koronavírus-járvány nem írt volna felül szinte mindent, akkor április végén zárt volna Magyar Nemzeti Múzeum Clara - Divatkirálynő a vasfüggöny mögött című kiállítása, ami a 20. század legismertebb magyar szalontulajdonosának, Rotschild Klárának életét és munkásságát mutatja be, és ami most pár hétre az online térbe költözött. Nyugaton őt nem a magyar, hanem a Kelet Diorjának tartották, bár magát persze jobban szerette a divat királynőjének hívni, és szkeptikus volt e címekkel szemben. Rotschild Klára több rezsimet is kiszolgált, és a 42 évből, amit a szakmában töltött, szinte végig a csúcson volt. Ha szigorúan csak a szocializmust nézzük, a Kádár-korszak kétarcúságát jól mutatja , hogyan ugyan semmi köze nem volt a nyugati bankárcsaládhoz, amikor csak tehették, mégis rájátszottak a névazonosságra, és talán ennek is köze volt ahhoz, hogy ő lett a kiválasztott. Meg persze az is, hogy Rotschild nagyon jól tudta, miről szól a szocialista közízlés, tudta, hogy kinek mit kell eladni, idomult az igényekhez, akárcsak Chanel, ő sem szerette a térd fölé érő ruhahosszt, de amikor a miniszoknya óriási divat lett, azért beadta a derekát.

A nyugati és a szocialista sajtóban persze azért másokat is ledioroztak a keleti blokkból. Míg Szovjetunióban és Lengyelországban erősen központosított volt ez a szakma, a többi szocialista országban, idevéve Jugoszláviát is, valamivel nagyobb volt a szabadság. Persze igazi, klasszikus, nagy divatházak sehol jöttek létre, de voltak varrónők, akik saját kis műhelyükben dolgoztak, illetve házhoz jártak, voltak divatszalon-tulajdonosok, akik igyekeztek az haute couture ruhák szocialista változatát előállítani.

  • Létezett haute couture a keleti blokkban?
  • Mit diktált a szocialista jóízlés?
  • Hogyan viszonyult a rezsim a divathoz?

A második világháború után a kelet-európai országok a kommunista ideológia mentén határozottan elutasították a nyugati öltözködési stílust, helyette viszont újat kellett teremteni, aminek az alapkoncepciója az volt, hogy dolgozó nőknek szánt praktikus, egyszerű és osztály nélküli ruházatot kell tervezni. Később azonban enyhült a szigor, és a divatot elkezdték az új, szocialista élet természetes részének tekinteni. Még a luxus és a csillogás sem hiányzott teljesen, hiszen ezzel lehetett reprezentálni, és monumentalitás, a szocialista pompa nemcsak az építészetben vagy képzőművészetben jelent meg.

A hivatalos diskurzus hasznos médiumként ismerte el őket, akik a szocialista időszámítás lassú hömpölygéséhez illő divattrendeket ültettek át a gyakorlatba: klasszikus, elegáns, időtlen vonalat vittek, amely megfelelt a szocializmus vágyott hagyományának az ötvenes évektől

– áll egy februári szakmai program ismertetőjében, amit a Rotschild-kiállítás kurátora, Simonovics Ildikó divattörténész szervezett, és amin a környező országok szakemberei (lásd keretes írásunkat) meséltek a Vörös Diorokról.

 

Djurdja Bartlett egyetemi tanár a London College of Fashionben, a londoni University of the Artson, ahol a Transznacionális Divatközpontot is vezeti. A Transnational Art, Identity and Nationnek is tagja.

Maja Arčabić főkurátor, a Zágrábi Városi Múzeum divat-, textil- és kiegészítők gyűjteményének vezetője. Szakmai érdeklődési körébe tartozik a második világháború utáni divat és öltözködés.

Ivana Čuljak a Zágrábi Városi Múzeum kurátora; szabadúszó kutató a CIMO - Zágrábi Divat- és Öltözködéskutató Központban.

Oanna Regina Kowalska a krakkói Nemzeti Múzeum textil-gyűjteményének kurátora, a krakkói Jagelló Egyetem Történelem Tanszék szerzett mesterdiplomát történelem és művészettörténet szakokon, valamint posztgraduális tanulmányokat folytatott a muzeológia szakterületén. A CIETA (Centre International d'Etude des Textiles Anciens) szövéstechnikai kurzusát is elvégezte Lyonban.

Stefan Žarić a belgrádi Artis Center divatkurátora, Szerbia divatmúzeumának fejlesztésén és a szerb divatörökség nemzetközi népszerűsítésén dolgozik. Érdeklődésének központjában a divat szerb múzeumi kontextusa, Szerbia és más országok divatjának kölcsönhatásai állnak.

A divattervezők feladata egyszerű volt: a szocialista divatot kellett népszerűsíteniük a nyugati konkurenciával szemben. Az orosz Szlava Zajcsev és Alla Levasova, a kelet-német Heinz Bormann, a lengyel Jadwiga Grabowska és Jerzy Antkowiak, a horvát Žuži Jelinek, a szerb Aleksandar Joksimovič, illetve Rotschild Klára pár név azok közül, akik egyszerre teljesítették feladatot, illetve öltöztették a politikai és kulturális elitet, a szocialista középosztály tehetősebb tagjait.

A képes újságok rendszeresen foglalkoztak velük, hiszen nem lehetett mindig csak a politikáról és a gazdaságról írni, és aki akarta, anélkül is megtalálta őket, hogy divatmagazinokban szerepeltek volna, a szerencsésebb szakmabeliek pedig a Nyugattól sem voltak teljesen elzárva, rendszeresen kijártak Párizsba ihletért, ami azt jelentette, hogy megvásárolták vagy leskiccelték a kifutón látott ruhákat. A keleti blokkon belül a vezetés sehol nem akarta, hogy az országok versenyezzenek, hiszen a célok ugye közösek voltak, a szakma képviselői kereskedelmi vásárokon és divatkonferenciákon találkozhattak, majd 1967-ben a Szovjetunióban, Moszkvában megrendezték a Nemzetközi Divatfesztivált, ami az első olyan esemény volt, ahol nyugati és keleti divattervezők hivatalosan találkozhattak.

Történt mindez 8 évvel a Dior divatház első moszkvai bemutatkozása után. Christian Dior gazdag iparos családból származott, és fiatalon részt vett egy építészeti tanulmányúton a Szovjetunióban, de a létező szocializmus valóságát kiábrándítónak találta. Az 1959-es moszkvai premier idején Dior már nem élt, a divatházat Yves Saint Laurent vezette. A cég és a szovjet kereskedelmi kamara hónapokig tárgyaltak az eseményt megelőzően, és mivel mindkét oldal nyitott volt a kereskedelmi együttműködésre, így sikerült megegyezni. Természetesen ez már a hruscsovi olvadás időszaka volt. Moszkvában aktívan reklámozták az eseményt, naponta háromszor volt show, és ugyan 30 ezren jelentkeztek a jegyekre, de csak 20 ezer belépő volt, és persze voltak titkos bemutatók is az elit számára.

Jadwiga Grabowska és a Moda Polska

Jadwiga Grabowska volt a varsói Dior, bár ő jobban szerette magát Coco Chanelhez hasonlítani, és valóban, amellett, hogy divattal foglalkozott, volt még közös pont: ő is nagyon erős, mondhatni despotikus személyiség volt, emiatt a divat Napóleonjaként is emlegették. Grabowska (eredetileg Seydenbeutel) jómódú, művelt varsói zsidó polgárcsaládból származott, a háború előtti életéről és arról, hogyan élte túl a vészkorszakot, nem sokat lehet tudni. A második világháború után Varsó romokban hevert, az emberek pedig szerettek volna új életet kezdeni, vagy legalábbis visszatérni a normalitáshoz, és bármennyire felszínesnek tűnik, ehhez a divatos öltözködés is hozzátartozott. A kisiparosok pedig megpróbálták kielégíteni az igényeket, sok mindent használtak fel az amerikai segélycsomagokból. Egy idő után persze államilag ellehetetlenítették a kisvállalkozókat, a szovjetizálás első szakaszában még az volt az elv, hogy csinos, szép ruhákat viselni fölösleges luxus, a praktikum volt az első.

De ne szaladjunk ennyire előre, a háború után Jadwiga Grabowska az egyik porig rombolt utcában megnyitotta Feniks (Főnix) nevű magánszalonját. A lehangoló, szegény, romos városban olyan volt ez az üzlet, mintha a háború előtti régi szép idők tértek volna vissza. Modern, elegáns ruhákat árultak – részben a régi polgárság maradékának, de részben már az új pártfunkcionáriusok feleségeinek. A Feniks azonban csak két évig működött, mert 1947-ben ezt is államosították.

De Grabowska nem adta fel. Először 1953-ban készített kollekciót az éves lipcsei vásárra, és ezeknek a divatbemutatóknak köszönhetően egyre nőtt népszerűsége, majd ő lett 1958-ben létrehozott Moda Polska központi divatház művészeti igazgatója. Ahogyan másokat, őt is párizsi tervezők inspirálták, utazhatott nyugatra, és sikerült több ottani modell szabásmintáját is megszerezni. Grabowska közel egy évtizeden át vezette a divatházat, és ugyan kedvenc tervezője Coco Chanel volt, emiatt pedig a Moda Polska modelljeinek többsége visszafogott és diszkréten elegáns alkotás volt, nem zárkózott el az avantgárd elől sem, a fiatal tervezőinek hagyta, hogy többek között modernista és futurista kreációiról ismert francia divattervező, André Courrèges alkotásaiból nyerjenek ihletet, vagy olyan kollekciókat készítenek, melyek a nyugati filmekre utalnak, és nem mentesek könnyedségtől és humortól sem.

A Moda Polskához közel 60 szalon tartozott, és közel kétezren dolgoztak a cégnek. A központ természetesen Varsóban volt, és évente legalább kétszer szerveztek bemutatókat, meg persze meglátogatták őket a baráti országok first ladyjei, köztük Tito felesége, az öltözködésére sokat adó Jovanka Broz. A Moda Polskának köszönhetően jó minőségű ruhák kerültek az áruházakba, de nagy mennyiségben ezeket nem tudták előállítani, pedig mindenki az ő ruháikat akarta viselni.

Lengyelország legnagyobb női divatszalonját hosszú évek óta vezeti Jadwiga Grabowska. Sok ízléssel, nagy körültekintéssel irányítja a divatot, éppen ezért fogadják el és fogadják meg a lengyel nők a „Moda Polska" tanácsait

– tudósította a magyar olvasókat 1965-ben a Képes Újság.

De hiába a siker, Jodwiga Grabowskát 1967-ben kirúgták, nem tudni miért, talán a származása miatt, és távozása utána sokan hagyták el az intézetet.

Szlava Zajcev és a Dom Modelej

Lágy zeneszó, csinos manökenek, szebbnél szebb modellek, elegáns környezet. Moszkvában naponta háromszor divatbemutató zajlik le a Dom Modelejben. A közönség érdekesebb mint máshol. A legmodernebb ruha viselője mellett ott ül az azerbajdzsáni asszony, eredeti népviseletében. A fejtetőre tűzött, rafinált konty mellett simára fésült, kendővel bekötött haj. De mindenki kezében ceruza és papír, hogy rögzítse, mi a legújabb divat. “A mi célunk nem az, hogy mint nyugaton, eltitkoljuk, mi a legújabb divat, hanem az, hogy kreációinkból minél többen tanulhassanak. Mi azt tartjuk, hogy a jólöltözöttség hozzátartozik a kultúrához és munkánk legnagyobb dicsérete, hogy egyre több a csinosan öltözött nő nálunk. Mi segítünk azoknak is, akik otthon, egyedül akarják megvarrni ruhájukat!” – mondja Ny. Nyikrofov, a Dom Modelej igazgatója.

(A Hét, 1960)

A Szovjetunióban a sztálini érában a központosítás természetesen a divat- és a textiliparra is kiterjedt, és 1935-ben létrehozták a Dom Modelejt, vagyis a Divatintézetet. A központi terveket azonban hiába szánták ipari szereplőknek, mivel haute couture művek voltak, nem igazán sikerült ezeket legyártani, ezért végül kisebb központokat hoztak létre, hogy könnyebben meg tudjanak felelni a lokális igényeknek. Aztán az 1960-as években megpróbáltak újra kapcsolatot teremteni a Nyugattal, új művészeti tanács jött létre, és a nagyvárosokban egyre népszerűbbek lettek a személyreszabott ruhák. A szovjetek is rájöttek, hogy inspirációért Párizsba kell menni, de ezt persze csak kiválasztottak tehették meg. Alla Levasova, korszak egyik legbefolyásosabb divatszakembere jó viszonyt ápolt például a Dior-házzal, és ugyan vásároltak tőlük modelleket, amiket le is másolták, de a tömegdivatban a külföldi trendek még sokáig nem igazán köszöntek vissza. A Dom Modelejben vásárolni nem lehetett, itt csak bemutatók, tanácsadás és tervezőirodák voltak, de az elit asszonyainak azért volt bejárása. A többiek pedig az ajtónál várták a moszkvai Diorként ismert Szlava Zajcevet.

Zajcev Ivanovo városában született, amely ismert volt textiliparáról. Bár gyermekként inkább művész akart lenni, apját a rendszer ellenségének nyilvánították, és munkatáborba küldték, ezért az egyetem nem jöhetett szóba, inkább elvégezte a textilipari iskolát, majd 1956-ban a Textilipari Intézetnél helyezkedett el. Eleinte helyben, saját stúdiójában dolgozgatott, majd meghívták a központba, bár már nem mindenki volt elragadtatva attól, hogy a kötelező praktikus és egyszerű öltözékeknél nála mindig volt egy kis érdekes csavar. Egy 1963-as Paris Match cikknek köszönhetően viszont felfigyelt rá a Nyugat is, két évvel később pedig ő lett a Dom Modelej vezetőtervezője, és kinevezése után Pierre Cardin, Marc Bohan és Guy Laroche is meglátogatta a Szovjetunióban.

Nem szeretném utánozni a nyugati divatot — jelentette ki —, megpróbálok újszerű, szovjet divatstílust kialakítani. Zajcsev megszállottként dolgozik. Havonta körülbelül száz különböző modell kerül ki a keze alól — kabátok, kosztümök, légies estélyi ruhák.

(Képes Újság, 1965)

A francia sajtó nevezte el "Vörös Diornak", amitől a szovjetek elég dühösek voltak, és azzal érveltek, hogy a Központi Divatháznál nem egy, hanem 60 Dior dolgozik. Zajcev nem mehetett nyugatra, de a kollekcióit azért utaztatták, és természetesen megkapta a magazinokat. Stílusa idővel a népies irány felé fordult, 1978-ban ott is hagyta a központi divatházat, a peresztrojka alatt végül lehetett saját divatháza, amely nagy sikert aratott.

Szláva Zajcev (51) „Moszkva divatcárja" nagy sikerrel mutatkozott be Nyugat-Németországban. Az utazás egyik eredménye: Raisza Gorbacsova asszony ruháinak megálmodója jövőre visszatér, s akkor nemcsak bemutatni, hanem már árusítani is fogja — az NSZK- vélemények szerint szintén — meglehetősen drága modelljeit. A „Vörös Dior” (ez a név is a sajtó- visszhangokból való) a hosszú szoknyák és a zordonabb kabátok híve. Útja során így nyilatkozott: „Sose fogok miniszoknyát tervezni. Hitem szerint a hölgyeket nem ki-, hanem betakarni kell, így lesznek kellően titokzatosok.” Férfivélemények szerint nagy szerencse, hogy Zajcev ruhái a miniszoknyákhoz képest túl drágák.

(Szabad Föld, 1989)

Függetlenedése után sok híres ügyfele lett, például Jane Fonda is, sőt, Putyin feleségét, Ljudmila Putyinát is öltözette. A 82 éves Szlava Zajcev még mindig aktív, évente két kollekcióval rukkol elő, és nyugati kollégáihoz hasonlóan rájött, hogy nem a ruhatervezésben van az igazán nagy pénz, hanem a kiegészítőkben és a kozmetikumokban, 1992-ben piacra dobta a Maroussia parfümöt, amit azóta is lehet kapni.

Aleksandr Joksimović, a szerb Dior

A szocialista országok közül a különutasnak számító Jugoszláviában az 1960-as évekre egy új középosztály jött létre, aminek már volt igénye divatosabb, nyugati stílusú ruhákra. Jugoszláviában erős volt az individualizmus utáni vágy, amint azt a belgrádi Bazar újságban megjelent cikkek is tanúsítják, és az újság egyik szerkesztője, Aleksandar Joksimović volt az első helyi divattervező, aki rájött, változtatni kell.

Aleksandar Joksimović
Aleksandar Joksimović
Fotó: Wikipedia

Aleksandar Joksimović 1933. június 29-én született Pristinában kereskedő családban, majd a háború miatt Belgrádba költöztek. A divattervezőt külseje alapján sokan Yves Saint Laurent-hez hasonlították hosszabb haja és szemüvege miatt, de a média természetesen azért rá is helyi Diorként hivatkozott rá, és a legendák szerint a Dior divatháznál divattervezői pozíciót is ajánlottak neki, amit ő azonban visszautasított. Pedig milyen szép ívet adott volna ez a karrierjének, ami formaruhák tervezésével indult. Joksimović 1958-ban diplomázott az újvidéki Iparművészeti Főiskolán textiltervezés szakon, bár eredetileg díszlettervezőként tanult. A diploma megszerzése után a belgrádi Háztartásfejlesztési Intézetnél helyezkedett el, ahol iskolai és munkásegyenruhákat tervezett. Érdekesség, hogy elsőként a híres író, Ivo Andrić felesége fedezte fel, aki mindössze egy vázlatrajzot látott tőle. Innen Jugoszlávia vezető ruházati exportőr- és importőréhez, a Centrotextilhez került. Előtte azonban még megtervezte első estélyi ruha kollekcióját, amivel lenyűgözte a kritikusokat, majd még Centrotextil munkatársaként ő lett az egyik alapítója a Nemzeti Divatszalonnak. 

Munkáit a közönség és a politika egyaránt értékelte, mivel sikeresen ötvözte a hagyományokat a divatos vonalvezetéssel és formavilággal. Joksimović tiszteletben tartotta az állami ideológiát, de úgy, hogy odafigyelt az erősödő középosztály igényeire. Az állam jóváhagyását pedig úgy sikerült megkapnia, hogy a népművészetet és a nemzeti ethoszt vegyítette saját művészi elképzeléseivel. Az ő nevéhez kötődik Jugoszlávia első haute couture kollekciója, a Simonida, amit 1967 márciusában mutatták be Belgrádban, és egy új korszak beköszöntét jelentette. A kollekciót a pompás középkori szerb viseletek ihlették, és az 1967-es első moszkvai Nemzetközi Divatfesztiválon bemutatott legsikeresebb kollekciónak is ezt választották. A Simonida után Joksimović további két kollekciót tervezett a Nemzeti Szalon számára, az 1968-as Vitraž i Pejzažt, és az 1969-es Prokleta Jerinát.

Joksimović természetesen Jovanka Broz számára is tervezett ruhákat, amit a frist lady rendszeresen viselt különböző eseményeken, külföldi utakon, például amikor II. Erzsébettel találkozott, de a kor egyik legnépszerűbb színésznőjét, Milena Dravićot is ő öltöztette. A tervező 1997-ben vonult nyugdíjba.

Žuži Jelinek, a divat nagykövete

Žuži Jelinek
Žuži Jelinek
Fotó: Wikipedia

Nem lehet a jugoszláv divatról beszélni Žuži Jelinek nélkül. A Budapesten Ferber Zsuzsa néven született tervezőt a divat nagyköveteként emlegették, mivel járt az Egyesült Államokban és a Távol-Keleten is, és azért dolgozott, hogy Zágráb nemzetközi divatfőváros legyen. Az élete valóságos kalandregény. Szülei zsidó származású kereskedők voltak, és Trianon után önszántukból költöztek át Jugoszláviába, mivel horvát érzelműek voltak. Žuži varrónőnek tanult,. 17 éves korában Franciaországba ment, és Nina Ricci, illetve rövid ideig Coco Chanel szalonjában dolgozott. 1939-ben nyitotta meg zágrábi szalonját, aztán közbeszólt a háború, a holokausztban mindhárom testvérét elveszítette, szülei életét úgy mentette meg, hogy Fiumében egy olasz tiszt szeretője lett. 1943-ben beállt ápolónőnek a partizán hadseregbe, a háború után pedig újra megnyitotta szalonját.

A világháború után Jugoszláviában nagy volt a szegénység, a szocialista rendszer támogatta a kéziipart, de az iparosokat szövetkezetekbe kényszerítette. A szép ruhák iránti igény persze nem tűnt el. A Mi Divatunk volt az első helyi divatmagazin, amiben szabásminták is voltak, majd 1953-ban jelent meg először a Globus nevű divatmagazin, ami tele volt a világ minden részéről érkezett divathírekkel, miközben az olasz és francia divatbemutatókról is beszámolt, de közben a praktikus, egyszerű divatot hirdette.

Jugoszlávia a tél, a Nyugat a tavasz

– vélte Jelinek, aki aki 1959-ben állítólag mindössze egy bőrönddel indult első útjára New Yorkba. Habár azt remélte, hogy önálló divatházat alapíthat, ez nem jött össze, alkotásai viszont feltűnést keltettek, a New York Times is interjút készített vele.

NEW YORKBAN RENDEZETT DIVATBEMUTATÓT EGY ZÁGREBI SZABÓNŐ, és nagy sikert aratott. Zsuzsi Jelinek ismert zágrábi szabónő negyven modelljét mutatta be New Yorkban és egy divatház, amely kizárólag női kabátokat állít elő, nyolc modelljét megvásárolta. Egy másik, konfekciós ház hat ruhamodellt vásárolt

– írta a Magyar Szó (1959).

Jelinek 1961-ben karrierje csúcsán volt, kollekcióját bemutatták Burmában, Japánban, Kínában, Iránban, Indiában és a New York-i jugoszláv ENSZ nagykövetségen is. Tito felajánlotta neki a Teteks ruhagyár vezetését, amit visszautasított.

Jelinekből mégsem válhatott Diorhoz vagy Chanelhez hasonló divatház-alapító. Alkotásait a jugoszláv gyárak nem tudták tömegesen legyártani és a külföldi piac igényeit kiszolgálni. A keleti blokkban általános volt, hogy ugyan a prototípusokat sikerült jó minőségű anyagokból előállítani, de nagyobb mennyiségben ez már nem ment. Jugoszláviában Jelinek volt az első tervező, aki együttműködést kezdeményezett a textil- és ruhagyárakkal. Hogy népszerűsítse a divatot, önálló bemutatókat szervezett, könyvet írt és cikkeket publikált, írásaiban öltözködési tanácsokat is adott az embereknek. Akárcsak Grabowska, ő is eszközként tekintett az divatra, amely segít a nőknek abban, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból. Ami pedig az eredetiséget illeti:

Csak egy szabó vagyok. Minden modell tulajdonképpen másolata egy másik másolatnak, mert semmi sem eredeti, sem sem új a divatban. Minden csak ismétlés, egymást másoljuk.

Karrierjében volt egy kis zökkenő. Miután nemet mondott a Teteks vezetésére, Tito 1962-ben a rendszer ellenségnek nevezte, és el kellett hagynia az országot. Később azonban rendeződött a viszony, 1964-ben visszatérhetett, és ezután Jovanka Broz számára is rendszeresen készített ruhákat. 1985-ig vezette a saját divatszalonját Zágrábban, és 2016-ban bekövetkezett halálig aktívan támogatta a helyi divatot.

Heinz Bormann, Kelet-Németország Diorja

Az NDK leghíresebb divattervezője, Heinz Bormann karrierje mutatja, hogy a szocialista rendszerek bizonyos mértékig a magánvállalkozásokat is tolerálták, egy ügyes vállalkozó megfelelő rugalmassággal és alkalmazkodókészséggel sok mindent elérhetett, olyan karriert azonban nem futhatott be, mint Nyugaton. Az NDK kezdetben megengedte a magánvállalkozások működését a ruhaiparban, 1951-ben a ruhagyárak közel 50 százaléka magánkézben volt, de sokan tapasztalat nélkül vágtak bele az üzletbe. Heinz Bormann kivétel volt.

Miután 1945-ben a Wehrmacht leszerelt főhadnagyaként visszatért szülővárosába, Schönebeckbe, elhatározta, hogy tovább folytatja a családi vállalkozást, és harminc varrógéppel megnyitotta konfekcióüzletét, ahol eleinte férfi egyenruhákat varrtak. Bormann üzlete sikeres volt, 1953-ban áttért a női ruhák gyártására, és a következő évben a cég bemutatta az első saját kollekcióját a düsseldorfi szakmai vásáron. A ruhákat valójában nem személyesen Bormann tervezte, de a nyugatnémet sajtó őt nevezte el "vörös Diornak".

1954-ben állami hozzájárulással már Magdeburgban nyitotta meg kapuit a „Bormann Divatház". Azóta a fél-állami családi vállalkozás (az állam elsősorban beruházásokkal és az export szervezésével járul hozzá a cég működéséhez) harminc európai és tengerentúli országba szállítja a női divatkonfekciót. Bormann-modellekkel egyaránt találkozhatunk Stockholmban, Párizsban, Leningrádban, Hamburgban és Varsóban. A vállalat évente 250 000 ruhát készít, ebből 70 000-et a Szovjetunióba, 30 000-et Nyugat-Németországba szállítanak. Az előirányzat szerint a Bormann cégnél 1968-ban már négyszázan fognak dolgozni, és évi termelésüket 9-10 millió ruhára emelik.

(Tükör magazin, 1967)

Az NDK vezetése azonban a gazdaság fokozatos állami kézbe vételét tűzte ki célul, és az üzletembereket rákényszerítették, hogy társuljanak egy-egy állami vállalattal. Bormann igyekezett úszni az árral, és 1959-ben megállapodott a berlini VEB Treffmodelle ruhaipari vállalattal. Az 1960-as években volt karrierje csúcsán, amit nem kis részben Lotte Ulbricht, Walter Ulbricht pártfőtitkár felesége támogatásának köszönhetett. Bormann divatbemutatókat szervezhetett, vagyont gyűjtött, és szinte úgy élt, mint egy sikeres nyugati cégvezető.

Csakhogy nem volt megállás, a társulást idővel a teljes államosítás követte, és miután Ulbricht helyett Honecker lett 1971-ben az ország vezetője, Bormann sem állhatott ellen. 1972. március 27-én létrejött a VEB Magdeburger Damenmoden. Heinz Bormann ismét az alkalmazkodást választotta: a folyamat élére állt, ő lett az új vállalat igazgatója, miközben a nyilvánosság előtt úgy tett, mintha önként ajánlotta volna fel a cégét. 

1974 decemberéig vezette a vállalatot, majd súlyos betegség miatt nyugdíjba vonult, és visszavonultan élt 1989 februárjában bekövetkezett haláláig, a berlini fal ledőlését nem élhette meg.

Borítókép: Szlava Zajcev. Fotó: Stan Wayman/The LIFE Picture Collection via Getty Images