Nóra, Lili
19 °C
34 °C
Index - In English In English Eng

Újabb és újabb holttestek kerülnek elő Odessza katakombáiból

GettyImages-484666356
2020.06.06. 23:43
"Odessza pompás város volt a cári időkben, most kopottnak, elhanyagoltnak látszik, hatása lehangoló" – írta rajongással imádott szülővárosáról Iszaak Babel 1930-ban. Az egykor lüktető, tarka és zsibongó kikötőváros az azóta eltelt kilencven év alatt csak még kopottabb lett. Híresen rossz járdáit taposva, lepattant épületei és autói mellett elhaladva, kóbor macskáit kerülgetve különös melankólia keríti hatalmába az ide látogatót. De mitől olyan különleges Odessza, és vajon miért vonzza (pontosabban: vonzotta a járványhelyzet előtt) a magamfajtát?
  • Miért utazna bárki is Odesszába?
  • Hogyan lett az orosz Marseille-ből lepusztult kikötőváros?
  • Városi legenda vagy valóság az odesszai katakombákban elveszett kamaszlány története?

Odessza mama – a helyiek még ma is gyakran becézik így szeretett városukat, a fénykorában pezsgő szellemi életéről ismert, kozmopolitaságára büszke Odesszát, amit olykor a Fekete-tenger gyöngyeként, a második Szentpétervárként, az orosz Marseille-ként, sőt, az orosz Chicagóként, esetleg a kis Párizsként emlegettek. A soknemzetiségű város később szovjet üdülőparadicsom lett, ma pedig már inkább egy önálló entitással rendelkező, sajátos odesszai oroszt beszélő, a fénykorát pedig jócskán maga mögött hagyott tengerparti város Ukrajnában.

Virágzó kikötővárosként Odessza valóban a világ egyik kapuja, igazi olvasztótégely volt, amit egy német utazó például “valódi Babilonként” írt le, ahol akár még magyar szót is hallani – és ugyanezt erősítik Jerney János utazó őstörténész 19. század közepén írt feljegyzései. “Nem lehet még egy ilyen város, amelynek népessége ennyire kevert, ennyire Európa és Ázsia minden nemzetéből összetett volna. (...) Az utcákon bábeli nyelvzavar uralkodik, olasz, angol, német, görög, török, perzsa, tatár, szerb, lengyel és orosz szót hallani, minden lehetséges dialektusban” – jegyezte fel egykor egy orosz utazó.

Ehhez a bábeli állapothoz igazodott a sajtó is: a büszkén kozmopolita város bőséges lapkínálattal büszkélkedhetett, több európai nyelven is jelentek meg újságok. Odessza – a nyugat-ukrajnai Lviv, az egykori monarchiás Lemberg mellett – még ma is Ukrajna egyik legeurópaibb hangulatú városa, amely ugyanakkor vitathatatlanul magán viseli a poszt-szovjet térség sajátosságait is. Kikötője révén ma az ország legfontosabb kereskedelmi központja, illetve az ukrán haditengerészet fő támaszpontja. Európai hangulata ellenére a város mégsem áll igazán készen a nyugatról érkező turisták látogatására, de ez talán nem is baj, Odessza tényleg nem való mindenkinek, sokkal sajátosabb képződmény annál.

Odessza európai mércével fiatal város, elődje egy krími tatárok lakta kisebb török település, Hadzsibej volt. Bár a terület már a bronzkor óta lakott volt, a mai Odesszát csak Nagy Katalin cárnő alapította, miután meghódította a törököktől és a tatároktól a Fekete-tenger mellékét. A közelben található, egykori görög gyarmatvárosról elnevezett Odesszát a cárnő 1794-ben kifejezetten azért alapította, hogy tündöklő kikötőváros legyen, ahol egyszerre állomásozhat az Orosz Birodalom hadiflottája, virágozhat a kereskedelem, majd ennek köszönhetően a kultúra. Terve sikerült: Odessza a cári birodalom egyik legjelentősebb városa lett – természetesen csak Szentpétervár, Moszkva és Varsó után.

A kevert lakosságú, ízig-vérig multikulti Odesszában azonban nemcsak az emberek voltak sokfélék, kikötővárosként, és különösen az 1819-től 1879-ig élvezett szabadkikötői státusza révén, rengeteg messziről jött holmi – köztük nem kevés csempészáru – cserélt itt gazdát. Ma már persze nehéz elképzelni, milyen volt a régi Odessza, ezért ha igazán rá akarunk érezni a száz évvel ezelőtti hangulatra, érdemes elolvasnunk a város egyik leghíresebb szülöttének számító Iszaak Babel sorait:

A Plutarkhosz tengerjáró hajó szerecsen szakácsa, aki harmadnapja érkezett meg Port Saidból, öblös palackú jamaicai rumot csempészett át a vámon, olajsűrű madeirabort, Pierrepont Morgan ültetvényeiről származó szivart és Jeruzsálem környéki narancsot. Lám, mi mindent vet ki a partra az odesszai tenger tarajos hulláma, lám, mi minden jut néha az odesszai koldusoknak a zsidó lakodalmi asztalokról. Dvojra Krik menyegzőjén jamaicai rum jutott nekik, ezért aztán leszopták magukat a zsidó koldusok, ezek a tréfli disznók, és fülsüketítő kopogásba kezdtek a mankóikkal. (Wessely László fordítása)

Ez a kikötő pedig a város egész arculatát meghatározza: bármerre is vezessen az utunk Odesszában, a város címerében is feltűnő vasmacskaszimbólum gyakorlatilag mindenhová elkísér, az egyik legodesszaibb ajándéktárgy, amit hazavihetünk, pedig valószínűleg a kék-fehér csíkos matrózpóló, rajta az Odessa Mama felirattal. A kikötő a mai napig szerves része az odesszaiak mindennapjainak, bár a város nem szűkölködik parkokban sem, a helyiek előszeretettel sétálnak le a hajókhoz, ahol a tengerparti kápolna padjainál szombat esténként fiatalok spangliznak, a gyermekét a korlátra állítva a messzeségbe integető matrózfeleség szelfiszobrával pedig nem csak a turisták szeretnek fényképezkedni.

Még a koronavírus-járvány európai berobbanása előtt kerestem fel Odesszát, akkor még nem tudhattam, de mindössze pár nappal azelőtt, hogy Ukrajna bejelentette, lezárja a határait a külföldiek előtt – aztán hamarosan a saját állampolgárai előtt is.

 Bár a hivatalos adatok szerint ekkor még egyetlen fertőzött sem volt az országban, a járványhelyzet, valamint az azt övező hisztéria miatt így sem volt rizikómentes az utazás, különösen hogy a várostól néhány száz kilométerre fekvő Novi Szanzsariban már jóval a vírus megérkezése előtt lángoló barikádokkal és kődobálással próbálták meg elriasztani a Kínából hazatérőket.

Hogy miért éppen Odessza? Régóta tartoztam magamnak ezzel az úttal. Vannak, akik arról álmodoznak, hogy egy fehérhomokos tengerpart napágyában tespedhessenek egyik kezükben valamilyen émelyítő koktéllal, a másikban pedig szivarral, miközben bögyös macák legyezgetik tohonya testüket, én meg csak simán arra vágytam már hosszú évek óta, hogy egyszer leroboghassak az első blikkre nem különösebben szép, ám annál ikonikusabb Patyomkin-lépcsőn – bögyös macák, szivar, koktél és minden egyéb luxuskörülmény nélkül. Odesszáról egyébként komplett könyveket írnak emberek, én most megpróbálom egyetlen cikkben összefoglalni a legérdekesebb tudnivalókat a városról.

Puskin poros Odesszája Mark Twain Amerikája

1867 nyarán, az Európában és a Szentföldön tett utazásai során Mark Twain is felkereste a várost, aki feljegyzéseiben (amely magyarul Jámbor lelkek külföldön címmel jelent meg) úgy nyilatkozott: “Régóta nem éreztem magam annyira otthon, mint amikor először álltam Odesszában. Pontosan úgy nézett ki, mint egy amerikai nagyváros. (...) Bármerre is nézünk, csak Amerikát látjuk. Semmi nem emlékeztetett arra, hogy Oroszországban vagyunk.”

Ám nem csupán Tom Sawyer és Huckleberry Finn kiötlője volt az egyetlen illusztris vendége a városnak. Odessza kulturális központ is volt, itt adták ki az első ukrán nyelvű könyvet, Trockij tanult, Mengyelejev tanított a városban, Gogol itt írta a Holt lelkeket, Európa egyik legpuccosabb operaházában pedig olyan nevek léptek fel, mint Liszt vagy Csajkovszkij. A még ma is lenyűgöző külsejű opera a bécsi Fellner és Helmer építészpáros tervei alapján készült, az ő művük többek között a Vígszínház, a Budapesti Operettszínház, a Szegedi Nemzeti Színház, valamint a kecskeméti Katona József Színház épülete is.

De a fiatal Makszim Gorkij sem tudta elkerülni Odesszát, aki az 1890-es években rakodómunkásként dolgozott itt, és valószínűleg senki sem írta még le annyira tökéletesen a városi kikötő zajtengerét, mint ő a Cselkasban:

A horgonylánc csörömpölése, a rakományokat ideszállító vagonok tengelykötésének zaja, a kövezetre esett vaslemezek érces sikoltása, az épületfa tompa koppanása, a bérkocsik zörgése, a hajók hol fülsértően éles, hol fojtottan bömbölő füttye, a rakodómunkások, tengerészek és vámőrök kiáltozása: mind-mind a dolgos nap süketítő muzsikájává olvad össze és a kikötő felett néhány ölnyire viharosan kavarog a levegőben. (...) Az indulásra készen füstölő, súlyos, óriás-hajók fütyülnek, sisteregnek, mélyen zihálnak, és minden belőlük fakadó hangban a megvetés gúnyos árnyalata érzik a poros, szürke emberi figurákkal szemben, akik ide-oda mászkálnak fedélzeteiken, és rabszolgai robotjuk gyümölcseivel töltik meg a gőzösök mély üregeit. Könnyekig kacagtatók a rakodómunkások hosszú libasorai, akik tulajdon vállukon ezer meg ezer pud gabonát hordanak a hajók vasgyomrába, hogy megkeressenek néhány fontot – ugyanabból a gabonából – a maguk gyomrának. (Makai Imre fordítása)

Sőt, a fiatal katonatisztként – miután írt néhány kockázatos verset a szabadságról, és büntetésből vidéki szolgálatra küldték – Puskin is eltöltött egy évet Odesszában, és a várost megörökítette az Anyeginben. "Poros Odessza, ott is éltem... / Ott őszig látunk kék eget / Ott sok hajó ring-leng a szélben / S lendít vásári életet." A poros Odessza pedig olyannyira büszke erre a fejezetre, hogy az épületben, ahol lakott, Puskin múzeumot rendezett be – viszont aki nem ismeri a cirill betűket, és nem megrögzött Puskin-rajongó, inkább ne vesződjön vele.

A bohém Puskin ráadásul az itt töltött évek alatt egy honfitársunkkal is összebarátkozott: ő Tom Sámuel, a magyar származású odesszai osztrák konzul volt, aki Nyikolaj Lerner Puskin-szakértő szerint “igen közel állt Puskinhoz”, ráadásul nemcsak a kiváló költőt, hanem az üldözött embert is meglátta benne. A beszámolók szerint a derűs, művelt és jómodorú idős magyar úr igazi odesszai őslakos volt, “a város alapítása óta társaságának az öröme és dísze”, “csak hatalmas termete és széles válla árulta el benne a magyart, mert akármely művelt országban sem lehetett volna találni szívélyesebb modorú embert, mint ő.”

A filmtörténet leghíresebb lépcsősora

A város legismertebb látványossága egyértelműen a Szergej Eisenstein 1925-ben bemutatott klasszikusa, a Patyomkin páncélos után elnevezett lépcsősor, a világ egyik leghíresebb filmes helyszíne. Eisenstein mai szemmel is látványos, ám egészen nyilvánvalóan propagandisztikus céllal készült némafilmjének leggrandiózusabb jelenetében ezeken a fokokon vágtat lefefelé az a bizonyos elszabadult babakocsi, miközben a kivezényelt cári alakulat a lépcsőn lefelé masírozva lövi halomra a néhány perccel korábban még boldogan sztrájkoló odesszai munkásokat.

Az 1905-ös orosz forradalom huszadik évfordulójára készült, a történelem egyik leghíresebb matrózlázadásának emléket állító Patyomkin páncélos olyan nagyhatásúra sikerült, hogy a moszkvai bemutatója után (amelyre az egész stáb matrózruhában érkezett) sem a Szovjetunió, sem Európa vezetői nem szerették volna a mozikban látni – a filmet betiltották többek között az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Magyarországon is. A szakma viszont már akkor tudta, hogy Eisenstein munkája rendkívüli alkotás: díjazták a párizsi világkiállításon, az Amerikai Filmakadémia 1926-ban a legjobb filmnek választotta, 1958-ban pedig a Brüsszeli tizenkettő első helyét érdemelte ki – maga mögé utasítva mások mellett Charlie Chaplin Aranylázát és Orson Welles Aranypolgárát is.

A Patyomkin páncélos megítélését a korabeli politikai kontextus ma már kevésbé befolyásolja, általánosan elfogadott, hogy ez a mozi történetének egyik legjelentősebb alkotása, és az Európai Filmakadémia néhány éve, 2015 nyarán – az Odessza Nemzetközi Filmfesztivál alatt – az európai filmkultúra kincsei közé emelte a híres odesszai lépcsőket. A tengerre néző, kopár lépcsősivatag eredetileg 200, ma már csak 192 fokkal köti össze a belvárost és a kikötőt, az itt élők kedvelt találkahelye, ami indusztriális élményt nyújtó kilátónak sem utolsó: velünk szemben magasodik a 19 szintes (2001-ben épített) Odessa Hotel, amit a tengerre néző szobák sem tudtak megmenteni a 2016-os bezárástól, előtte a kikötő terminálja egy anyatej helyett szteroidokon nevelkedett óriáscsecsemő szobrával, oldalt a Ganz magyar szíveket megdobbantó darui sorakoznak, a távolban a Voroncov-világítótorony fehérlik, és persze hajók mindenütt. A lépcső lábánál eredetileg a tenger hullámzott, de ez a festői hatás a későbbi feltöltések miatt már rég elveszett, ma egy forgalmas út és a kikötői épületek teljesen elvágják a víztől.

Érdekes módon a lépcső csak az 1955-ös átkeresztelése óta viseli a munkásfelkeléshez csatlakozó orosz cirkáló nevét, eredetileg egyszerűen nagy lépcsőnek hívták, de nevezték Richelieu lépcsőnek is, az odesszaiak kedvenc franciájáról. Armand Richelieu herceg (igen-igen, rokona a híres bíborosnak, de még az Esterházy-huszárezred kapitánya is volt) a francia forradalom elől menekült Katalin udvarába, harcolt a törökök ellen, majd szolgálataiért cserébe a frissen meghódított térség, Novorosszija kormányzójává, valamint Odessza városparancsnokává tették. Néhány évvel később, 1814-ben ugyan visszatért Franciaországba, ahol XVIII. Lajos minisztere lett, az Odesszában töltött évek alatt viszont annyit tett a városért – ő gondoskodott a megtervezéséről és a benépesítéséről is –, hogy az ott élők 1827-ben szobrot állítottak a tiszteletére. A lépcsősor tetején álló szobor a város egyik jelképe – az itteniek tudják, hogy ha a megfelelő szögből nézzük a tógába öltöztetett herceg szobrát, a kezében tartott papírtekercs könnyedén összekeverhető egy bevetésre készülő pénisszel.

A szélhámosok és gazfickók Odesszája

Ezt a várost a zsidók csinálták – vallotta Iszaak Babel, aki maga is odesszai zsidó volt, talán mind közül a legismertebb. A város alapításakor állítólag mindössze hat zsidó élt itt, 1855-ben már 17 ezer, 1897-ben 140 ezer, az 1926-os népszámláláskor pedig 153 ezret vettek nyilvántartásba, vagyis az összlakosság több mint 36 százaléka zsidó volt – a pogromok ellenére Odesszában az orosz után a jiddis volt a legtöbbek által beszélt nyelv, az ún. odesszai oroszban a hozzáértők szerint még ma is visszaköszön a zsidó szókincs és intonáció hatása.

Hogy miért tódultak ide a zsidók? Odessza volt az első olyan orosz város, ahol szabadon telepedhettek le és közel azonos jogokat élvezhettek, mint a birodalom többi lakója. Így válhatott Odessza New York és Varsó után a világ egyik legjelentősebb zsidó városává. Egy régi odesszai vicc szerint ha valaki elkiáltotta magát Odessza valamelyik utcájában, hogy 'Smuél!', minden házon kinyílt egy-két ablak.

Van egy másik odesszai viccem is

Odessza humorfőváros is, ahol annyira szerették a tréfát, hogy április elseje hosszú időn keresztül munkaszüneti nap volt. Hogy milyen az odesszai vicc? Ízlés dolga, de szerintem rettenetes – pedig én kedvelem a fanyar humort. Mutatok azért egy példát, hogy minden olvasónk eldönthesse, ő milyen viszonyt ápol az odesszai viccekkel:

“Két zsidó utazik Odesszába. Hirtelen az egyik rámutat a szomszéd kupéban utazó úrra: – Képzeld, együtt utazunk Einsteinnel. – Ki az az Einstein? – Ő alkotta meg a relativitás teóriáját. – És mi az a relativitás? – Várj, megpróbálom megmagyarázni. Három szál haj a fejeden, ez sok vagy kevés? – Kevés. – És három szál haj a levesben? – Az sok. – Na, látod, már érted is, mi a relativitás. – Csak azt nem értem, ha ennyi esze van, mit keres az odesszai vonaton? (L. L.)”

Aztán a második világháború mindent megváltoztatott: amikor a németek és a szövetségeseik 1941-ben, a Barbarossa hadművelet részeként közeledni kezdtek a városhoz, a zsidó lakosság jelentős része elmenekült. Mire a román hadsereg (némi német segítséggel) több mint két hónapnyi ostrom után bevette a várost, már “csak” 80-90 ezer zsidó maradt Odesszában. A megszálló román erőket aztán egy parancsnokságuk ellen elkövetett, számos halálos áldozattal járó robbantás annyira felbőszítette, hogy megtorlás gyanánt több tízezer odesszai zsidót mészároltak le mindössze három októberi nap alatt. A rettegett Ion Antonescu marsall 200 fő kivégzését rendelte el minden egyes román és német tiszt halála után – a román diktátort a népirtásokért 1946-ban halálra ítélték. A háború végére alig maradt zsidó lakos az egyébként is nagyon megviselt városban.

Iszaak Babel, az Odesszai történetek írója ekkor már nem élt: őt 1940. januárjában lőtték tarkón Moszkvában, miután Sztálin értelmiségellenes hadjáratának részeként kémkedés koholt vádjával letartóztatták, majd halálra ítélték – az írót a népszerűsége sem tudta megmenteni. De talán jobb is, hogy a már évek óta megfigyelt író sosem tudta meg, mi lett imádott szülővárosával és a szívének különösen kedves, a novelláiban rendre visszatérő odesszai zsidósággal. 

Önéletrajzi ihletésű írásokból álló novellaciklusa, a zsidó gengszterekkel és szélhámosokkal teli Odesszai történetek csak még izgalmasabbá teszi a várost. Babel különös, Rejtő Jenő-i figurákkal teli történetei valójában mind a saját élményei, helyi legendák alapján íródtak. A novelláiban megjelenő Moldovanka negyed igazi simlisparadicsom, egy kétes alakokkal teli, gyakran nyomasztó hangulatú városrész, amelynek ura, “királya” egy helyi Robin Hood, a helyi alvilág erkölcsös igazságosztójaként tisztelt Benya Krik.

Babel a bálványisztikus tiszteletnek örvendő figurát az odesszai maffia fejéről, Miska Japoncsikról mintázta, akinek az alakja köré gazdag folklór épült – olyan ő az odesszaiaknak, mint nekünk Rózsa Sándor vagy Vidróczki Márton. “Tucatjával szervezi a sikeres rablásokat, szigorú morális és esztétikai szabályok szerint: csak a gazdagokat, gyárosokat, az úri népet szabad rabolni, és őket is csak elegánsan, ha lehet, erőszakmentesen. A nép imádja, a rablásai színházi eseménynek számítanak” – foglalta össze Miska Japoncsik munkásságát az Oroszok szakblog.

Iszaak Babel előtt a város szoborral tisztelgett, amelyet odesszai otthonának közelében állították fel. A zsidó keménylegény, Miska Japoncsik egykori házát még ma is gyakran keresik fel turisták, egyébként sem elhanyagolható kultuszához nagyban hozzájárult, hogy még a matrózruhába öltözött Leonyid Utyoszov is megénekelte az alakját – a Szovjetunió egyik leghíresebb, Magyarországon is jól ismert énekese szintén odesszai volt, 2000-ben az ő tiszteletére is szobrot avattak a városban.

Katajev katakombái tengernyi titkot őriznek

Az Odesszai történeteknél sokkal gyengébb irodalom, de hatásában nem kevésbé fontos a szovjet irodalom talán legolvasottabb ifjúsági regénye, a magyar háztartások jelentős részében még mindig megtalálható Távolban egy fehér vitorla. Írója, Valentyin Katajev szintén odesszai volt, aki az 1936-ban megjelent regényben a saját gyermekkorának élményeit írta meg. Petya és Gavrik története az 1905-ös orosz forradalom idején játszódik (fontos szerepet kap benne a Patyomkin páncélos egyik matróza is), alakjaik pedig a regény későbbi folytatásaiban – Tanya a pusztán, Téli szél, Odessza katakombáiban – is visszatérnek.

A Távolban egy fehér vitorla – a Timur és csapatához hasonlóan – a szocialista nevelés egyik alapműve lett, ami Katajevet a szovjet irodalom egyik legnépszerűbb szerzőjévé tette. “A mű sokban hozzájárul az ifjúság eszmevilágának, életszemléletének kialakításához és kommunista erkölcsi neveléséhez. (...) A regény meseszövése helyes irányba tereli a gyermekek fantáziájának fejlődését, megkapó jelenetei pedig felmérhetetlen emocionális hatást váltanak ki a kis olvasókban, és szocialista hazafiságra, kommunista erkölcsre, az ellenség gyűlöletére, aktivitásra és a munka szeretetére nevelik őket” – méltatta a Szocialista Nevelés nevű magyar lap is Katajev művét.

A regényciklus befejező része az Odessza katakombáiban, amelyben Petya és Gavrik huszonöt évvel később, már bőven felnőttként, fegyverrel a kezükben jelennek meg az éppen fasiszta megszállás alá került kikötővárosban. A regény címében megjelenő katakombák valóban léteznek: a város (és környéke) alatt megbúvó alagútrendszer a világ talán legnagyobb földalatti labirintusa lehet, folyosóinak teljes hosszát 2500 kilométerre becsülik, de még csak egy részét sikerült feltérképezni, egy jelentős része továbbra is feltáratlan – a számokból mindenesetre kiderül, hogy az odesszai katakombarendszer méreteit tekintve jókora köröket ver a nála jóval ismertebb, ám mindössze párszáz méteres párizsi katakombákra.

A város alatti alagútrendszer évszázadokkal ezelőtt keletkezett: Odessza mészkőplatóra épült, az építkezésekhez szükséges építőanyagot a helyiek a város alól bányászták ki, a mészkőkitermelés során keletkezett járatok pedig idővel kusza labirintussá álltak össze – állítólag ez az egyik legfőbb oka annak, hogy nincs metró a városban. A komplex alagútrendszer aztán tökéletes búvóhelye lett az odesszai alvilág kétes figuráinak (a csempészek raktárként használták, de elrabolt, külföldi értékesítésre szánt nőkről szóló történetek is keringenek), a fasiszta megszállás idején pedig a szovjet partizánosztagok rendezkedtek itt be, de a legtöbben sosem tértek vissza a felszínre – a mélyben sokan meghaltak; volt, aki öngyilkos lett, és volt, akit a saját parancsnoka végeztetett ki, mert megbolondult a katakombák fogságában.

A beszámolók szerint a földalatti birodalomból rendszeresen kerülnek elő második világháborús fegyverek (például puskák és gránátok), illetve mumifikálódott holttestek és egyéb emberi maradványok. A legismertebb sztori egy Masa nevű kamaszról szól, aki a kétezres évek közepén egy szilveszteri lerészegedés során merészkedett le barátaival a város alatti alagútrendszerbe, ám másnap reggel, amikor a társaság feljött a mélyből, a lány már nem volt köztük. Masa napokon keresztül bolyonghatott étlen-szomjan a koromsötét folyosókon a labirintusból kivezető utat keresve, mielőtt kiszáradt vagy megfagyott volna – már ha egyáltalán igaz a történet, ami még Alice Cooper érdeklődését is felkeltette.

A Vice ugyanis egy 2015-ös cikkében megpróbálta felgöngyölíteni Masa állítólagos történetét, de csak az derült ki, hogy a fórumokat bejárt fénykép, amelyen néhány megszeppent kamasz áll egy holttest felett, valódi ugyan – és felismerhetően az odesszai katakombákban készült –, de valójában semmi sem bizonyítja, hogy a földön fekvő test az állítólagos Masaé lett volna. Mivel soha egyetlen hatóság sem erősítette meg a történetet, több helyi katakombaszakértő is azt állítja, hogy a Masa-sztori valójában a képzelet műve, egy városi legenda, ami talán segít távol tartani a kíváncsiskodókat a járatrendszertől. Mindez viszont még nem jelenti azt, hogy a földalatti labirintus veszélytelen lenne: több háziállat és gyerek is veszett már el a rengetegben, a mentések akár napokig is elhúzódhatnak, és nem minden esetben végződnek eredményesen.

Az odesszai katakombarendszert jól ismerők szerint az alagútrendszer hajléktalanok és kábszeresek rejtekhelye, illetve sátánista szertartások helyszíne is egyben, amihez számos bűneset is kapcsolódik: tavaly januárban mindjárt két holttest került elő a katakombákból (mindketten hajléktalanok lehettek), 2018-ban egy lakásán brutálisan meggyilkolt 29 éves nő levágott feje került elő a mélyből, 2014 márciusában egy huszonéves fiatalember ütött agyon egy 17 éves lányt egy fejszével, 2011-ben pedig egy több hónapja halott férfi holttestére bukkantak a mélyben.

Hogy az önjelölt kalandorokat távol tartsák, illetve az újabb tragédiákat elkerüljék, a földalatti labirintus egyes szakaszait – különböző tematikák mentén – megnyitották. Ezek közül szerintem a moldovankai Secret of Underground Odessa a legizgalmasabb, ahol egy kb. kétórás zseblámpatúra keretében ismertetik meg az építési védősisakban botladozó, olykor guggolva járó látogatókat Odessza titkaival. Az orosz nyelvű vezetett túra a helyi árakhoz viszonyítva kicsit drága, ha pedig angol nyelvű vezetést kérünk, akkor végképp sokat kell fizetnünk (ez csak csoportoknak éri meg), de messze az egyik legjobb, legkalandosabb program, amit a város tartogat – viszont aki félti a ruháját vagy a cipőjét, netán kényelmetlenül érzi magát a sötétben, inkább ne erőltesse.

Mielőtt megírta volna Petya és Gavrik utolsó kalandját, a könyvsorozat befejező részét, a Vörös Hadseregben harcoló Katajev maga is bejárta a katakombákat, rengeteg anyagot gyűjtött az odesszai földalatti mozgalomról, kutatása során interjúkat is készített, a több év alatt felhalmozott ismereteket pedig nem csupán az Odessza katakombáiban című művében, hanem a szintén a partizánharcoknak emléket állító A szovjetek hatalmáért című regényében is felhasználta. Petya és Gavrik előtt szintén szoborral tisztelgett a város.

Osztap Bendert is egy odesszai svihák ihlette

De a szovjet-orosz irodalom nagyjai közül nemcsak Iszaak Babel és Valentyin Katajev származott Odesszából, hanem például a Tizenkét szék nagysikerű szerzőpárosa, Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov is. Noha mindketten Odesszában születtek, egészen Moszkváig kellett utazniuk, hogy megismerkedjenek egymással, ahol a vasutas szakszervezet Gudok (magyarul: gőzsíp) nevű lapjánál kezdtek el dolgozni.

Ilf (eredetileg: Ilja Arnoldovics Fajnzilberg) szegény zsidó családból származott, és már 18 éves korától a sajtóban dolgozott, odesszai vicclapok szerkesztőjeként kezdte a pályáját, míg a néhány évvel fiatalabb Petrov (azaz Jevgenyij Petrovics Katajev) a távirati ügynökség tudósítójaként, majd rövid ideig az odesszai rendőrség nyomozójaként helyezkedett el. Furcsamód mindketten 1923-ban döntöttek úgy, hogy elhagyják a szülővárosukat, és Moszkvában próbálnak szerencsét: Ilf az írói kiteljesedés érdekében vette célba a várost, míg Petrov inkább csak a bátyját, a harcok után Moszkvában letelepedett Valentyin Katajevet követte.

A három odesszait a moszkvai vasutaslap hozta össze egymással, amelynek Ilf, Petrov és Katajev mellett olyan munkatársai voltak még, mint az Irigységet jegyző Jurij Olesa, valamint Mihail Bulgakov, A Mester és Margarita szerzője – azért lássuk be, nem rossz névsor. Állítólag maga Katajev javasolta a két fiatalabb kollégának, hogy írjanak együtt könyvet, és állítólag az is ő volt, aki bedobta a Tizenkét szék történetének ötletét.

A sztori központi figuráját, Osztap Bender, avagy “a nagy kombinátor” alakját nagyon nagy valószínűséggel egy klasszikus odesszai svihák, a hihetetlen történeteiről híres, és óriási hantás hírében álló Oszip Shor ihlette, aki mellesleg a tragikusan fiatalon meggyilkolt Anatolij Fiolov költő fivére is egyben. Ilf, Petrov és Katajev is személyesen ismerte a közismerten magasra nőtt, Latin-Amerikába vágyó odesszai bajkeverőt.

“N. járási székhelyen annyi volt a fodrászüzlet és a temetkezési vállalat, hogy úgy tűnt föl, mintha a város lakosai kizárólag azért születnének, hogy megborotválkozzanak, megnyiratkozzanak, hajszesszel fejet mossanak, s aztán tüstént meg is haljanak. Valójában azonban N. járási székhelyen meglehetősen ritkán születtek, borotválkoztak és haltak meg az emberek” – ezzel a zseniális két mondattal indul Ilf és Petrov közös munkája, ami talán szintén kapcsolatot mutat a könyv főszereplője és a Nikopolban született Oszip Shor között.

A Tizenkét szék óriási siker lett, Ilf és Petrov ezért azt tervezte, hogy Osztap Bender kalandjaiból trilógiát írnak, de végül csak egyetlen folytatás, az Aranyborjú készült el. Bár a náci propaganda igyekezett öngyilkosságként bemutatni Ilf 1937-ben bekövetkezett halálát, Petrov ezt az információt a Pravdában cáfolta, ő maga pedig öt évvel később haditudósítóként halt meg, gépét az ostrom alá vett Szevasztopolból visszarepülve lőtték ki. A trilógia befejező része soha nem készült el.

Borítókép: Poszt-szovjet utcakép – Aziz Karimov/Pacific Press/LightRocket via Getty Images