Alajos, Leila
20 °C
34 °C

Kilenc óra, rum, Guadeloupe

2007.05.05. 20:15
"Kilenc óra alatt visszarepítjük a gyerekkorába” – mondja az egyik stewardess, és úgy néz rám, hogy szinte el is hiszem neki a hangzatos szlogent, meg azt is, hogy csakis nekem szánta, és az utánam jövők közül mindegyiknek mást mond majd, a gyerekkort garantáltan csak nekem.

Ez a cikk nincs, ha nincs, az Aircaraibes légitársaság, és ha nincs a Hotel Arawak.

Kilenc óra, ízlelgetem, és mintha Michel Platini unokaöccse lennék, odajön hozzám, megnyugtat: ha kicsit szenvedni is kell, a végeredmény biztosan megéri. „Guadeloupe megér ennyit, higgye el – mondja mosolyogva. - Én ott születtem."

Kreolok

Itthon egy karibi nyaralás tervezésekor inkább Kuba, Dominika vagy a Bahamák kerülnek szóba, Guadeloupe kevésbé, pedig még Európához tartozik: Franciaország része, tízezer kilométerre Párizstól. És nem kell kerülgetni dülöngélő német vagy holland turistákat, és még a nyerészkedő valutaváltóktól sem kell tartani, hiszen euróval fizethetünk, automaták pedig még a legkisebb falvakban is vannak.

DOM

Az ezernyolcszáz négyzetkilométer nagyságú Guadeloupe-szigetek a négy tengerentúli francia vármegye egyike, Martinique, a dél-amerikai Francia Guyana, és az Indiai Óceánban lévő Réunion mellett. Ezek a francia nyelvhasználatban a DOM-ok. A TOM-ok közé tartozik Polinézia, Tahiti, és a többi kis sziget a világ másik végén, a Csendes-óceánban. Utóbbiak már nem függnek annyira az anyaországtól, félig elszakadtak, míg a DOM-ok élén francia prefektus áll, akit a miniszterelnök jelöl ki.

A három kis sziget közül a legkisebb, Désirade Thierry Henryé, a világbajnok futballista szülei még mindig ott élnek, és rajtuk kívül vagy még ezren. Les Saintes Napóleon szigete, az itteni erőd az ő korában épült. Marie-Galante-ot a rum szigetének is mondják. A leghíresebb és legkedveltebb rumot ott készítik, méregerőset, hatvan fokosat is lehet kapni, arról a kóstoláskor lebeszélnek, mert alattomosabban üt, mint egy gumilövedék.

Guadeloupe-on, bár Franciaországhoz tartozik, valójában nem is a franciát beszélik, hanem a kreolt, az őslakók sem tekintik magukat franciának, sokkal inkább kreolnak.

Guadeloupe öt szigetből áll, Grande- és Basse-Terre, Les Saintes, Désirade és Marie-Galante. A két legnagyobbat két híd köti össze, és a két híd mintha két kultúrát is összekötne, hiszen az egyiken nincsenek hegyek, csak óriási tengerpart - nagy palacsintaként jellemzik a helyiek -, a másikon viszont a Soufriere nevű vulkán környezetét esőerdő uralja. Az 1500 méter magas vulkán csúcsa mindig felhőbe burkolózik és rendületlenül gőzölög, oldalában gyönyörű, jéghideg vízezések vannak. Itt szinte állandóan szemerkél az eső, ötezer milliméter esik évente.

Az erdőben nappal is szürkület van, de nem félelmetes, inkább izgalmas és sejtelmes. Hatvan, hetven méterre nőnek a fák, indák és orchideák mindenfelé, az erdő méterenként változik, a legkülönfélébb fák váltják egymást. A dzsungelben nincsenek skorpiók vagy kígyók, mint a másik közeli szigeten, Martinique-on, ezt valamennyi helyi elmondja, érezni, hogy a másik szigettel állandó a rivalizálás. A sziget északi csücskénél vonulnak el a delfin- és bálnarajok, különösebb szerencse sem kell, hogy észrevegyünk néhányat.

A kikötőkben nagy a nyüzsgés, óránként érkeznek a szárnyas hajók. A környező szigetvilágot így a legegyszerűebb megközelíteni, bár meglehetősen költséges, harminc euró alatt nem engednek fel rájuk. Cserébe tökéletes a kiszolgálás, viszont a három-négy méteres hullámok könnyen okozhatnak émelygést. Viszont lehet nézni franciául a Dallast, bár óhatatlanul hiányérzetünk támad, mert nem Szerencsi Évát halljuk Samantha hisztijekor, és nem Kránitz Lajost, amikor Jockey viszkit tölt, és sunyin méregeti riválisát.

Kissé kényelmesek

A félmilliós Guadeloupe-on nem általános a szegénység, sőt inkább a jólét jellemző. A főváros, Pointe-á-Pitre kikötője helyenként még nyomortanyára emlékeztet, de koldulókat sehol sem látni, csak a lakóbódékból látszik, hogy itt laknak a szegények, a halászok, a hajókon dolgozók. Egyébként kifejezetten magas az életszínvonal. Egy kertész havi kilencszáz euró - közel kétszázötvenezer forint - alatt nem vállal munkát, a cselédtartás is hatszáz euróba kerül. (A cselédek közül a haiti származásúak a legjobbak, a bennszülöttek már kissé kényelmesek, mint megtudtam.)

Az államirányításban foglalkoztatott tisztviselők három évre érkeznek, utána az anyaország rendre visszarendeli őket, mert tartanak a korrupciótól, hogy az előre kijelölt periódus után már kiismerik a viszonyokat, és lefizethetővé válnak. Az élet drágább, mint Párizsban, igaz olcsóbb a benzin, de az anyaországból származó élelmiszerek többe kerülnek a szállítás miatt. Ezért a hivatalnokok harminc, nem ritkán negyven százalék többletjárulékot kapnak, hogy ugyanazon a színvonalon élhessenek, mint mondjuk Párizsban.

A turizmus kissé visszaesésben van mostanság, de az idősebb korosztály most kezdi felfedezni saját országát, a bretagne-i nyugdíjasok mellett Lille környékéről, Elzászból is érkező csoportok árasztják el a szigetet márciusban.

A sziget uralkodó növénye - természetesen a kókuszpálma mellett - a hibiszkusz, az összes turistát megkínálják vele, és aztán rábeszélik, vegyen olyan inget, amit a növény jellegzetes alakú virágai díszítenek. Ezek nem túl ízlésesek, de kötelező hazahozni egyet.

Ugyancsak a kötelező kategóriába tartozik a kókuszhajtásból font kalap beszerzése is, Terence Hillen lehetett ilyet látni a Kincs, ami nincsben, általában tíz euróra lealkudható, és nagyon megéri, mert a nap igencsak képes megmutatni erejét. A napsugárzás nem is olyan, mint az a Földközi-tengeren vagy az Adrián szocializálódott turista képzeletében él, még árnyékban is lehet barnulni. Néhány nap után érthető, miért húzódnak az árnyékba a rutinosabb, a szigetet már megjárt utazók, miért nem veszik soha célba azokat a nyugágyakat, amelyeket a tűző napon hagytak.

A sziget jellegzetessége az Indiából származó, madras nevű vászonanyag - terítőt, függönyt, szoknyát varratnak belőle -, igen vidám színeivel tényleg képes felvidítani a komor, téli hazai estéket. A bennszülött nők előszeretettel viselik, mert könnyű, és átereszti a levegőt.

Rum

Ásványkincsek itt nincsenek, a cukornád és a banán viszont hihetetlen mennyiségben terem, amerre a szem ellát, egész hegyoldalakat elfoglalnak az ültetvények. Ennek megfelelően óriási a választék rumból: a gyárban alig egy óra alatt hatfélét kóstoltattak, a narancsos és a vaníliás ízlett, a csokis pedig fenséges volt. A rum elkészítésében nincsenek titkok, a cukornádat leőrlik, és édeskés levet különböző edényekben tárolják, ízesítik, majd legvégül gondosan párologtatják és palackozzák. A világhírű, földrészeket is összekötő "Rum útja" verseny is innen indul, és ide is érkezik, minden negyedik évben, legközelebb majd 2010-ben. Szintén helyi specialitás, hogy minden gyümölcsöt rumban konzerválnak.

A viszonyokat és az élettempót tökéletesen érzékelteti, hogy a sziget leghíresebb rumgyára már harminchat éve költözni készül, de még ugyanott áll. A költöztetés miatt tért a szigetre a gépészmérnök Gara Róbert, a terveket elkészítette, a megvalósítás még várat magára. Eközben Gara elfoglalta magát, mivel itthon vívott, megteremtette a szigeten a vívást. Az őt nevelőapaként tisztelő Laura Flessel olimpiai bajnok lett, Gara életművéből pedig könyv.

Történelem

A szigeten a Krisztus utáni negyedik században már nyoma volt az életnek, az arawak indiánok voltak az őslakosok, akik egyes kimutatások és feltételezések szerint emberhúst is fogyasztottak. A szigetet Kolumbusz Kristóf fedezte fel, 1493. október tizenkettedikén. Mivel Kolumbusz egyik hajója a Santa Maria volt, így kezdetben Santa Maria Guadeloupénak hívták. A tizenhetedik században adták-vették, átmenetileg a göteborgi herceg tulajdonában is volt. 1666-ban egy ciklon hatalmas pusztítást végzett, a környéken állomásozó angol flottát megsemmisítette, nyolcezer ember halálát okozva. Pár hónappal később a Francia Nyugat-Indiai Társaság égisze alá került. A cukor és nem utolsósorban a hódítás miatt a franciák és az angolok gyakorta háborúztak itt. A cukrot akkortájt még fehér aranynak hívták, és az ára is igen magas volt, még ha nem is úgy mérték, mint az aranyat. Az angol-francia viszályok hol felerősödtek, hol lankadtak, de a tizenkilencedik század elejéig makacsul tartottak.

A rabszolgaságot 1848-ban szüntették meg véglegesen, százezer feketét szabadítottak fel. Az első világháborúban húszezer guadeloupe-i segítette a franciákat, ebből a kontingensből nagyon kevesen tértek vissza a szigetre. Az innen toborzott katonák átlag feletti fizikummal, szívóssággal rendelkeztek, és viszonylag gyorsan megtanulták, miként kell kezelni a szuronyos puskát. A távoli kis gyarmat ereje felett vette ki a részét a háborúból, utána azonban említést sem tettek róla az anyaországban, és ez mély és igen lassan gyógyuló sebet okozott.

Közvetlenül a második világháború után, 1946-ban nyilvánították francia vármegyének, a sziget fejlődése innentől kezdődött, hiszen költségvetési tétellé módosult az addig figyelmen kívül hagyott terület. A nemzetgyűlésbe három, a szenátusba két guadeloupe-i került. A beérkező tőke javarésze az idegenforgalom fejlesztésére áramlott, aminek a hetvenes évektől voltak és vannak máig érzékelhető hatásai. Az évtized végén egyszer még az amerikai Carter elnök látókörébe is bekerült, oda gyűjtött össze néhány államfőt a térségből, és az egyik luxushotelben tartotta a megbeszélést Kubáról.