Jetsonék és az aludildó

A választ – talán furcsának tűnik – a Campona bevásárlóközpontban kereste ipari kémünk, de ha egyszer itt rendeztek kiállítást a múlt és a jövő háztartási gépeiből, hát nem volt mit tenni.

Szívás minden fronton

A porszívókhoz nem fűzött különösebben komplex érzelmi viszony mindaddig, amíg egy romantikus hajnalon bele nem helyeztem Borisz bal orrlyukába a cső végére applikált orrszívóbetétet. Az orrszívó olyan, mint az államilag űzött terrorizmus: undorító, de bizonyos esetekben nélkülözhetetlen.

Tekintse meg képeinket!

Jelen voltam, amikor M., a sziklamászó először szívott orrot. Samu már a porszívó láttán menekülni kezdett, de mivel csak hat hónapos volt, esélytelenül. M. elkapta a gyereket, beletuszkolta az etetőszékbe, leszíjazta, és megpróbálta belenyomni az orrába az átlátszó műanyag csövet. „Most először csinálok ilyet. Semmitől sem undorodom annyira, mint a takony látványától” – vallotta be furcsán merev arccal. Azt javasoltam neki, hogy próbáljon meg nem odanézni, amikor az kijön.

M. becélozta az egyik orrlyukat. Samu megpróbált elbújni a kistányérja mögé, amely sütőtökpürével megpúpozva várta a következő etetést. A papa ügyesen kivédte a hirtelen mozdulatokat, majd amikor elérkezettnek érezte a pillanatot, elfordította a fejét, a csövet pedig bedugta Samu orrába. Végig érdeklődve figyeltem az eseményeket, mégsem tudom, hogy pontosan hol csúszott félre a dolog.

M. ugyanis rövid, szörcsögős szívogatás után szórakozottan rápillantott az orrszívó átlátszó gyűjtőtartályára, aztán úgy maradt, elfehéredett, lassan olyan színt vett fel, mint egy Fradi-szurkolók közé keveredett kaméleon, a készülék kihullott a kezéből, majd lehanyatlott a padlóra. Samuval mindketten elnémultunk, csak porszívó zúgása hallatszott. Az orrszívó ott feküdt közöttünk, az etetőszék tálcáján. Kétségtelen, hogy egy hosszú pillanatig én is azt hittem, hogy véres agyvelő az, pedig csak az élénk narancssárga, kicsit darabos sütőtökpüré volt, ami megtöltötte a gyűjtőtartályt.

Betépett robot

Hát, a kiállításon egyáltalán nem okozott ilyen katartikus élményt a porszívó-kollekció. Főként azért nem, mert a gépezet első ősváltozatai is meglepően hasonlítottak a mai modellekre. Szinte a kezdetektől létezett a fekvő, hengeres, illetve a függőlegesen tartandó, zsákos változat, amit a nyilván a Tom és Jerry tipusú rajzfilmek kedvéért találtak ki, hogy legyen mivel felszippantani kisebb emlősöket. Az atomkor az elmúlt évekig mindössze az ufó alakú karosszériával gazdagította a pionírok örökségét.

A legfrissebb kiállított modell, az önjáró, szívócső nélküli, automata változat átmenet a jelen és a jövő gépei között, amennyiben egyelőre olyan drága, hogy még csak nem is hallottam olyan emberről, akinek lett volna ilyenje. A tévések kedvéért beindították a szerkezetet, ami úgy porszívózik, mint az egyszeri beszívott családapa: tétova, nehezen értelmezhető mozdulatokkal kering a bútorok körül, tízszer nekifut, majd nagy nehezen áttuszkolja magát alattuk. Még szerencse, hogy közben nem néz bugyuta rajzfilmeket ostobán vihorászva, és nem rongálja a bélflóráját rengeteg gumicukor elfogyasztásával.

Nyughely apró komcsiknak

Talán hűtőszekrényfronton várható a nagy paradigmaváltás? Izgatottan léptem túl a klasszikus, bádogbetétes fa jégszekrényen és a Szaratov jellegű krómkilincses hűtőkön, hogy a sor végén meghökkenve konstatáljam: a jövő hűtőszekrénye egy szocreál múzeumi vitrinre fog hajazni. Arra a derékmagasságú, üvegezett szekrényszerűségre gondolok, amelyikben könyveket, érméket vagy mumifikálódott népművelőket szoktak kiállítani a kultúrház folyosóján.

Az információs anyag szerint ez azért lesz jó nekünk, mert így látni, hogy mit hűtünk, a különböző rekeszekben pedig eltérő hőmérséklet állítható be. Ennél a darabnál éreztem leginkább, hogy a bemutatott modell talán nem a fejlődés várható útját mutatja be, hacsak nem egészen apró termetű halott kommunista diktátorok fogják a XXI. század népélelmezését biztosítani. Nekik adekvát nyughely lenne az üvegszekrény, a most divatos hús- tej- és zöldségféléknek kevésbé.

Főzzön mozgatható kagylóban!

Nem kevésbé volt zavarba ejtő a tűzhely jövőjét illusztráló makett. Képzeljenek el egy nagyjából sparhertméretű fekete, fekvő téglatestet, a tetején egy hatalmas, aránylag lapos kagylóhéjjal. A kagyló belsejében kell majd főznünk, ami nem lesz egyszerű, mert a felülete lejt. Ebből indirekte azt a következtetést vontam le, hogy nem lesznek gömbölyű edények, mert azok elgurulnának, de lapos fenekűek sem, mert azok nem forrósodnának fel rajta.

Talán puha fazekakra számíthatunk? A kérdéssel egy hostesshez fordultam, akinek a lábaskérdésről nem voltak információi, viszont azt állította, hogy a kiállított modell felső traktusa levehető lesz, amit kivihetünk a kertbe, ha éppen ott akarunk majmot csinálni magunkból. Soha nem vágytam ennyire arra, hogy a jövőbe lássak.

Mrs. Jetson szennyes kis titka

Futurista tűzhelyből kettő is látható a Camponában, és a másik is talányos objektum. Valószínűleg azt a forgatókönyvet önti plasztikus formába, hogy az elkerülhetetlen atomháború után hogyan fogunk mindenféle alkatrészekből – úgymint alumínium dísztárcsák, asztallap és öntöttvas kád cikornyás lába – Mad Max stílusú sparhertet eszkábálni. A hatalmas alapterületű tűzhely azokat az időket vetíti előre, amikor a maroknyi túlélőnek nem kell léleknyomorító garzonokban laknia, hiszen válogathatnak a félig beomlott sportcsarnokok és gyárépületek között.

A Jetson család leendő konyhabútorának mindent vivő extrája, hogy a munkalap felületébe vájt mélyedésekben tarthatjuk háztartásunk alapvető konyhai kiegészítőit, úgymint kések, lapátkanál, és – igen, nem tévedés, le is fényképeztem – egy lapos, alumíniumból készült műpénisz. A szinte kétdimenziós dildó remélhetőleg nem valamilyen borzasztó, de elkerülhetetlen anatómiai változás előhírnöke.

Környezettudatos szingli rohadó ágyneműben

Szédelegve tértem át a mosógépekre. Na, ezek régen egészen másképp néztek ki. A fantázia szabadon szárnyalt, a háziasszonyok kezdetben mókás fémdobokat forgattak kézi erővel, aztán jött az elektromos motor, hogy a bíztató folyamat szomorú módon a vécében teljesedjen ki.

A jövő mosógépének kiállított makettje ugyanis a vécécsésze fölé szerelendő, hogy az elhasznált vizet a tartályba vezetve környezettudatosnak érezhesse magát a fogyasztó. Maga a mosógép amúgy egy függőlegesen elhelyezett, kellemes külsejű, lapos kis csészealj, amely – térfogatánál fogva – egy olyan szingli szennyesét képes befogadni, aki vagy nem használ ágyneműt, vagy sohasem mossa ki.

Mosogatás kézzel és géppel

Klikk a képre!

A tanulságos jövőbe nézés utolsó állomása a mosogatógépek múltját és jövőjét bemutató rész volt. Az ősmodellek a lottósorsolásnál használt forgatható henger távoli unokatestvérei voltak, belül edénytartó drótvázzal. De már 1961-ben gyártottak olyan modellt, ami lényegében megegyezett a mai készülékekkel.

A jövő útja – legalábbis e kiállítás szerint – a mosogatógép és a mosogató házassága lesz, ami speciel nem tűnik logikátlan ötletnek. A bemutatott makett egy hasábforma, fedele meg egy plexi félgömb. Ebben az állásban a gépezet mechanikus edénymosásra való, ám ha megfordítva helyezzük vissza a fedelet, átlátszó fenekű mosogatót kapunk.

Kanárisárga kakukktojás

Az öszvér tanulmányozása után észrevettem a tárlat legígéretesebb darabját, egy élénksárga, hal formájú, oldalról áttört elektromos szerkezetet. Lelkesen, eleven kérdőjelként léptem oda lefotózni, de a kormeghaladó masina pénzbedobós trópusi halnak bizonyult, amibe az idegösszeroppanás határán shoppingoló szülők ültethetik bele hisztérikus gyerekeiket, némi nyugalmat remélve. A csalódás akkora volt, hogy veretesebb tanulságok levonása helyett azonnal távoztam a kiállításról, egy ennél is szebb és fogyasztóbarátabb jövőben reménykedve.