Bármi is lesz, mi túrjuk tovább a földet

Amikor megérkezünk a falu melletti dombtetőn álló Kacár tanyára, éppen egy sereg hiperaktív kiskölyök tanul korongozni, rögtön utánuk pedig érkezik egy nagyobb csoport kiskamasz, akik órákon keresztül szerencsepatkót kovácsolgatnak. Volt időnk hát elvegyülni és körülnézni, amíg a szokatlanul nagy mennyiségű oxigéntől, illetve a szén- és kéndioxid vészes hiányától kómába nem estünk egy szalmakunyhó oldalában.

 

 

De először persze összeismerkedünk a gazdával. Lénárt István vagy tíz éve költözött ki állataival a Szokolya melletti fennsíkra. Eredetileg a falu szélén lakott, de idővel bekerítették és utálni kezdték a kiköltöző pestiek, ugyanis az állatok, mint minden városi tudja, büdösek. De lassan itt is utolérik Rousseau kési, tehetős követői. „De innen már nem megyek sehova! Hova mennék? A Marsra?!” – mondja keserűen.

Parasztemberből tárlatvezető

Egyszerűen parasztember szeretett volna lenni, abból viszont nem tudott megélni. Így inkább elkezdte megmutatni másoknak, főleg kisiskolásoknak és ökoturistáknak, hogy milyen lenne egy hagyományos parasztgazdaság. Ma már csak a legszükségesebb teendőkre marad ideje a csoportok fogadása mellett, de legalább valahogy megél belőle.

Az igazán hardcore ökoturisták nyáron itt is alhatnak, mégpedig pontosan olyan körülmények között, mint annak idején a ridegpásztorok. De a modernebb technológiák is elértek ide: az energiát 13 darab napelemből és egy szélkerékből nyerik, az így termelt áramból egy egyszerűbb háztartás szükségleteit lehet fedezni, bár az automata mosógép és a mikró ebbe már nem fér bele.

Az életmód remekül illik az egyre divatosabbá váló ökoturizmus világába. Lénárt István céljának is tekinti a környezeti nevelést: nincs szemeteskuka a tanyán, a látogatók vigyék vissza a szemetüket oda, ahonnan hozták.

Az összesen másfél hektáros megművelt területen csak gabona- és takarmánynövényeket, valamint biozöldségeket termel, kézzel nyírja a birkákat, és igáslóval szánt. „Elfogadom, hogy bolond vagyok” - mondja derűs tekintettel.

Romantikus mesevilág

Maga is mesevilágnak nevezi birodalmát. Könyveket bogarászott, járta az országot, és ami megtetszett neki a parasztgazdálkodás emlékeiből, azt a maga szórakoztatására megépítette. A szélmalom eredetije például Pusztaszeren áll. De van itt kovácsműhely, kemence, kör alakú disznóól, melynek emeletén baromfik laktak, amíg le nem gyilkolászta őket rókakoma, aki a közeli erdőből ugrott be megnézni, milyen lehetőségeket kínál a tájházmozgalom.

Az utolsó néhány liba az erdeiiskola-program áldozata lett. Egy pedagógus ugyanis azt mondta, madárinfluenza idején ő ugyan nem viszi a gyerekeit ilyen lények közelébe. Mára csak egy lova maradt meg egy szamara, aki zacskóstól is megeszi a chipset, és vagy egy tucat birkája, akik sajnos szintén szeretik a chipset.

Traktorhajtású sífelvonó

"Egy igazi parasztembernek 20-25 mesterséghez kellett értenie, nekem ebből már tizenvalahány megvan, de az eredeti szakmám egyébként lótenyésztő és vadőr" - meséli.

A tervei közt szerepel, hogy a szomszédos domboldalon épít egy traktorhajtású sífelvonót, bár megjegyzi, ha ilyen meleg telek lesznek, ennek nincs sok értelme. A megtermelt zöldségeket szeretné megosztani a vendégekkel, de éttermet azért nem nyitna, egyszerűen meleg ételt adna a látogatóknak. „Azért ehhez még sok engedélyt kéne megszerezni” –" - mondja egy legyintés kíséretében.

A tervek ellenére nem látja biztosnak a jövőt, de nem szeretne mással foglalkozni: „Itt születtem, a nagyapám génjeit örököltem, senki más a családból nem foglalkozik gazdálkodással. Bármi is lesz, mi túrjuk tovább a földet, egy leves talán jut mindig”

„Mi a boldogság? – tűnődik el kérdésünkön. – Nézni a naplementét a hegyek fölött, miután megetettem az állatokat. Hanyatt feküdni a fűben, hallgatni pacsirtáimat és a tücsköket. Tüzet rakni, birkatrágyán szalonnát sütni a barátokkal, aztán nézni a csillagos eget.”