Kegyetlen sakk a Nagycirkuszban

Ez egyfajta humán sakk. Ésszel rakosgatod a tagjaidat, és ha jól kombinálsz, te nyertél - mondja B., a tízmilliárdos forgalmú középvállalkozás vezérigazgatója a Fővárosi Nagycirkusz előcsarnokában. Körülöttünk a XXI. század Karpovjai nyüzsögnek. A látvány olyan, mintha a Kidobóemberek, Kommandósok és Terepjárótulajdonosok Szpartakiádján lennénk. Ha egy túlmozgásos fodrász hirtelen mindenkit lenyírna, az eredmény összeragasztva nem adna ki egy Koncz Zsuzsa-skalpot. Az átlagos bicepszkörméret 52 centiméter, egy főre 0,6 kg fuksz és 0,4 négyzetméter tetoválás jut.

Bárcsak kiállna valamelyikük Lékó Péter ellen! - gondolom magamban, bár a szegedi versenyző ezt az éveken át viselt, ritkás kamaszbajusz ellenére sem érdemelné meg. Vagy talán mégis - változtatnék véleményt, ám ekkor bemutatnak egy atlétaalkatú testsakkozónak, aki extatikus örömmel meséli, hogy a napokban betörtek hozzá, sőt a későbbi áldozat rá is támadt egy csavarhúzóval. A hordágyon magához tért - mosolyog Korcsnoj magyar tanítványa, aki akció közben megfázott, ezért most csak nézőként jött el.

Verekedni jó

Tekintse meg képinket!

Megértem az örömét: a keleti gyökerű küzdősportok rajongói ismeretlen okból nem szeretik bevallani, hogy verekedni jó, ezért vagy spirituális gyakorlatnak nevezik a dolgot (ami, lássuk be, vicces felvetés, ha közben halálos ütéseket gyakorol az ember), vagy azzal érvelnek, hogy így majd meg tudják védeni magukat, ha rájuk támadnak az utcán. Márpedig az embert Magyarországon sajnos szinte sohasem támadják meg, hacsak direkt nem akar verekedni. Én például a rossz hírű Józsefvárosban nőttem fel, majd az ivarérést követő években sokkal több időt töltöttem Budapest utcáin éjszaka, mint nappal, de összesen háromszor támadtak meg. Az első két alkalommal kisebb voltam, mint 130 centiméter: először vérző orral beleestem az Orczy kerti tóba, másodjára elszaladtam, de közben ráléptem egy focilabdára és akkorát estem, hogy az agresszorok rémülten elmenekültek. Védekezőképes korba érve egyetlen egyszer ért inzultus, amikoris túl vidáman beszélgettem egy barátommal az utcán, mire egy izmos járókelő logikusan belátta, hogy aki ilyet csinál, az csakis buzi lehet, majd a felfedezést hangosan verbalizálva váratlanul szájba vágta Sándort. Ha nem vagyunk ekkora táposok, és idejében tanulmányozzuk az önvédelmi technikákat, végezhettünk volna vele egy halántékütéssel, de mi beláttuk, hogy részeg ember ne legyen japánabb a japánnál, azzal imbolyogva elfutottunk.

Szóval egy igazi gyáva riporter hatolt be a Nagycirkuszba, aki még bokszmeccset sem látott soha élőben.

Ketrecharcot nézni jöttünk, ami állítólag a legdurvább küzdősportok egyike, hiszen mindent lehet, ráadásul ketrecben. Bent később kiderül, hogy a Tyúkólharc pontosabb névválasztás lett volna, mert a sportolók egy sokszög alakú, műanyag bevonatú dróthálóval leválasztott kutricában nyomják ki egymás szemét, sajnos nem gumicsizmában és egyiküknek sincs harcsabajsza.

Menedzserek inkognitóban

Főként azért jöttünk el a véresnek ígérkező eseményre, hogy megfigyeljük, amint a magyar gazdaság irányítói palmtopjukat csapkodva buzdítják a gladiátorokat. Persze kíváncsiak lettünk volna egy humánerőforrás-menedzser és egy pénzügyi igazgató élethalálharcára is, de az sejthető volt, hogy ilyesmit csak az új építésű irodaházak legfelső szintjein láthatnak a szerencsés kevesek. A tömegben sajnos nem lehetett különbséget tenni kidobóember és bróker között: majdnem mindenki férfi volt, izmos, és többé-kevésbé kopasz. A végére annyit leszűrtünk, hogy amelyikük kisebb, vékonyabb és egyáltalán nem félelmetes külsejű, az harcművész.

Azt képzeltük, hogy a Ketrecharc valamilyen pankráció-szerű showműsor lesz, állandó utazó társulattal, de a színfalak mögé hatolva azonnal kiderült, hogy mégsem. Sportversenyről van szó, ahová különböző súlycsoportokban lehet nevezni. Az öltözők környékén - ahová örökre beette magát az idomított vadállatok amúgy nem kellemetlen szaga - klubcímeres melegítőkben melegítettek a világ távoli pontjairól érkezett versenyzők. A bemelegítés legtöbbjük esetében vérfagyasztó kiáltozásból állt, némi árnyékboksszal színezve. Már itt kiszúrtam leendő kedvencemet, a sasorrú bosnyák harcművészt, aki úgy nézett ki, mint egy eltévedt esztétika szakos hallgató. A harcosok egyébként ebben a műfajban nem viselnek semmiféle jelmezt.

Roppanó kis ízületek

Kezdésre majdnem megtelt a Nagycirkusz. Dvorák László exbirkózó - aki a jelek szerint nem reppelésben szerzett EB-ezüstérmet - ismertette a szabályokat, miszerint szemre és herére nem lehet támadni, de tilos fejelni, függőleges könyökcsapást mérni a másik fejére, kis ízületeket feszíteni és a már fekvő ember fejét rúgni. A látványelemeket nem vitték túlzásba: a ketrecen és Dvorákon kívül volt két kivetítő, egy francia szobalánynak maszkírozott lány, aki néha körbejárt egy táblára festett 2-es számmal (egy meccs maximum ennyi menetből áll), illetve állítólag jelen volt Serényi Krisztina playmate, mint az est háziasszonya, de ő a szpíker hívó szavára sem jelent meg, amit nem értettünk, de nem volt idő morfondírozni, mert máris indult az első küzdelem.

Misszinárius és kutya

Bevonuló zene azért volt: a francia versenyző belassult triphopra, a cseh baljós metálfutamokra érkezett a ketrecbe. Ha pechem van, idáig repülnek a csontszilánkok - gondoltam a porond szélén, a ketrectől jó méternyire guggolva. A két fickó azonban nem borzalmas gégeütésekkel operált: gyorsan összeszaladtak, átölelték egymást, a földre zuhantak, majd tiszta erőből szorítani kezdték egymást, a lehető legszorosabban összetapadva. A következő percekben a változatosságot mindössze az jelentette, hogy a fiatalemberek misszionárius, avagy kutya pozícióban tapadtak egymáshoz. Így nem is volt teljesen logikátlan az első, a némaságban jól hallható nézőtéri bekiabálás, miszerint szopd le. De orális technika a jelek szerint nincs a repertoárban, így maradt a reménytelen tusakodás a földön.

Később azért akadtak olyan reformerek, akik ütéssel, sőt rúgással próbálkoztak, de nyilvánvaló maradt, hogy ennek a sportágnak a lényege a földharc. A győzelem receptje valahogy úgy néz ki, hogy némi bevezető sallangok után rántsd padlóra az ellenfeled, aztán próbáld vagy megfojtani, vagy töréshatárig feszíteni a végtagjait, mire a másik jól megadja magát. A dolog persze egyáltalán nem hasonlít a való életben látható bunyókra, ahol az ilyen patthelyzeteket arcon fejeléssel szokták megoldani.

Sportszerű fojtogatás

A harc, valljuk be, az elsőbálozó nézőknek nem volt különösebben izgalmas, így az elkövetkező majd három óra nagy részét a közönség tanulmányozásával töltöttem. Ott volt mindjárt egy igazán nagyon izmos, mesterien kitetovált férfi a jobbomon, aki olyanokat kiáltozott, hogy könyökkel szakítsd le a fejét meg könyökkel a torkát. A nézők egyébként, a megtévesztő látszat ellenére, nem voltak olyan félelmetesek, mint mondjuk egy focimeccs közönsége. Például - egyetlen magányos tamásbátyázást leszámítva - nem huhogtak a fekete matadorok láttán, sőt kifejezetten drukkoltak többüknek is. És mindig megtapsolták a magyarok ellenfeleit is, akkor is, ha azok győztek. A dolognak ez a része egyébként tényleg Fight Club-os volt, hiszen nem egyszer láttam, ahogy a harcosok félreérthetetlenül egymásra mosolyognak gégeropogtatás közben, a győztes pedig általában átölelte a vesztest és a magasba emelte a karját.

A Ketrecharc még nem vonzza falkákban a celebrityket, nekünk csak Bárdos Deák Mihály birkózót és BB-Itit sikerült kiszúrnunk.

Pöcs vagyok?

Klikk a képre!

A szünetben tovább faggattam B.-t, a vezérigazgatót. Az látszott, hogy az önvédelmi sportok keresetlen őszinteségre nevelik az embert, B. ugyanis párás tekintettel rám nézett, és elrévedve azt mondta: amikor elkezdtem, én is egy ilyen 80 kilós, dohányos khrmm voltam, mint te. Tápos? Gizda? Girnyó? Csontváz? Kanegér? Kis pöcs? - találgattam a khrmm pontos szótári definícióját, de mivel csak 73 kiló vagyok, nem kérdeztem vissza. A sikeres cégvezető azt is megvallotta, hogy pozíciója miatt neki nagyon régen nem mer senki ellentmondani, így a testsakkban a szellemi megterhelés mellett azt is szereti, hogy egy negyven kilóval könnyebb ellenfél is leverheti. Ez utóbbi rám is igaz, mégsem ketrecharcolok, viszont nem is vagyok vezérigazgató, tehát a dologban lehet valami.

A második félidőben kissé ernyedten figyeltem az érdekesebb eseményeket: egy madárcsontú, nyolcvan körüli edzőt, amint ráncos karjával mutatta, hogyan kéne arcon könyökölni az alant fickándozó horvát vitézt, az élete első ketrecharcát pöpec fojtással abszolváló Levit, a rémült kezdés után váratlanul nyerő bosnyák bölcsészt, meg a pártatlan zsűrit, amint megállapítják, hogy Bugi a látszat ellenére nem az ujjával, hanem az állával nyomta ki félig spanyol ellenfele szemét. Kifelé menet B. még megpróbálta elmagyarázni a triangle choke nevű fujtás lényegét, de én már túlzottan átitatódtam teveszaggal, hogy képes legyek felfogni, így gyorsan hazamentem, lefejeltem a degut és bedőltem az ágyba.

A viadalon amúgy vér egyáltalán nem folyt, a legsúlyosabb sérülés egy térdszalagszakadás és egy kéztörés volt, plusz a degum agyműtéte.