Too much Future - az NDK és a punk

2005.08.30. 09:29
Nagy merészség volt az NDK-ban punknak lenni: kirúghatták, lecsukhatták, rendszerellenesnek nyilváníthatták az embert, nem beszélve arról, hogy aszociális magatartásával a családjára is ráhozhatta a bajt. Az ostPUNK! kiállítás az 1979-89 közti időszakot öleli fel: annak a közel tíz évnek állít emléket, amikor kockázatos, ám nemes cselekedetnek számított anarchiajeles zászlót kilógatni az erkélyre, agyonhallgatott punk zenekarok kazettáit másolni, Scheisse feliratot festeni a tűzfalra, és amikor a pogózás volt a legelemibb mozgásforma.

Ahogy kilépek Prenzlauer Berg, az egykori kelet-berlini ellen-városrész (jelenleg Berlin talán legfelkapottabb bohémnegyede) egyik metrómegállójából, biztos vagyok benne, hogy jó helyen járok: rockkoncertekre emlékeztető édeskés sörszag csapja meg az orrom, egy tucat kényelmesen csevegő ötvenévest látok ugyanennyi kényelmesen csevegő húszéves mellett. Taréjt ugyan csak elvétve észlelek (Beckham-féle divatpunk frizurát szerencsére egyáltalán nem), ám a piros-fekete csíkos felsőrészek viszonylagos gyakorisága jelzi, jó helyen járok, s nem kell mást tennem, csak követnem a gyülekezőket. A stílszerű Salon Ost nevű raktárépület-galériában perceken belül kezdődik az ostPUNK! - too much future című kiállítás.

Őspunkok és oi-zenész


Klikk a képre!

A jelenlévők között egyértelműen akad néhány élő legenda, egy-két ötvenes esetében a hátbaveregetős gesztusokból és az életkorból ki lehet következtetni, ők itt a berlini őspankok. Egyet közülük a tárlat fotói alapján beazonosítunk, s kiderül, maga a kiállítás ötlete is a kelet-berlini Pankow nevű városrész első punkjától, Pankowtól származik.

Mi sem illusztrálja jobban, hogy a nyolcvanas évek elején hogyan keveredett a punk és a skinhead szubkultúra, minthogy belefutok egy oi-zenész ismerősömbe - aki mellesleg jól ismeri a Vukot, az Omegát és még a Szaffit is. "Jé, nem is tudtam, hogy te punk vagy!" - felkiáltással üdvözlöm, mire ő zavartan kezet nyújt, és már el is sodor minket az emberáradat egymás mellől.

Osztályellenes, aszociális és megszégyeníti az NDK-t

Ami az installációkat illeti, látszik, hogy szívből csinálták (valószínűleg a berlini őspunkok), és főleg felnagyított fotókkal, projektorokkal, grafikákkal és fénymásolatokkal operáltak. A kiállítás kultúrtörténeti dokumentumokat és képzőművészeti alkotásokat mutat be váltakozva, valamilyen titokzatos, rejtett koncepció alapján, de tény, hogy őszinte lelkesedéssel.

A nehezen értelmezhető punk ihletettségű képzőművészeti alkotások mellett érdekes szemügyre venni, hogyan reflektált a korabeli kelet-és nyugatnémet sajtó az NDK-s punk létezésére: a West valamiféle egzotikus madárként tekintett a keletnémet punkokra, az Ost nómenklatúrája viszont nem sokban különbözött a mienktől. "Osztályellenes", "aszociális" és "az NDK-t megszégyenítő", ezek a leggyakrabban előforduló kifejezések. A korabeli keletnémet sajtóból származik a következő jellemzés is: "Punk (ejtsd pank) szó jelentése szemét. Az ilyen ember az arcát fehérre, a haját zöldre, a körmeit lilára festi, és prostitúciókosztümöt ölt magára."

A kiállított szamizdatok alapján az NDK-s punkban egyértelműen Kelet-Berlin volt a mérvadó, ezt követte Lipcse, egy-két punk lézengett még Magdeburgban is, és ezzel nagyjából be is zárult a kör. Punkzenekarok és képzőművészek is jobbára ezekben a városokban ténykedtek és természetesen szünet nélkül be voltak tiltva.

"Az eltelt idő alatt meghíztunk"


Kikk!

A megnyitóbeszédet tartó egykori őspank - akinek nevét elfelejtettük följegyezni, de megjelenésében a jelenkori Vágvölgyi B. Andrásra emlékeztet - egy kicsit talán hosszú, de korrekt beszédet tart, örül a sok látogatónak, s a következő mondattal válik módfelett szimpatikussá: "Szörnyen szűkös itt a hely, de ez azért van, mert az eltelt idő alatt meghíztunk".

Nagy retrospektív kiállítások esetében rizikós, hogy az öntetszelgés illetve önsajnálás csapdájába esnek a szervezők, ezért eleinte gyanakodva méregetjük a három szinten elterülő tárlatot, ám minden jel az egyszerű leltározás és dokumentálás szándéka felé mutat. Sehol semmi fals posztpunk romantika, a kiállítók öniróniáját illetően mégiscsak akkor nyugszunk meg százszázalékosan, amikor a három emeletes építmény egy kiugró falán a következő feliratba botlunk: Punk is Dead.