Szafari Újpest

Vajon mi volt az első dolgunk azután, hogy elfoglaltuk vadonatúj őrhelyünket a határvidéken? Meglocsoltuk a virágokat? Nagyság szerint sorba állítottuk a könyveket? Szortíroztuk a ceruzákat? Nem. Újságíróink szétszéledtek, hogy Jack Londont idéző bátorsággal felfedezzék a vidéket, amit a bennszülöttek egyszerűen csak Újpestnek neveznek. Köztudott, hogy új kultúrákat legegyszerűbb a gyomrunkon keresztül megismerni, ezért a környék éttermei, kifőzdéi és kocsmái fölé emeltük az újságírás szimbolikus nagyítóját. Mivel az italméréseket felderítő csapat végül nem érkezett vissza a szerkesztőségbe, olvassák gasztronómiai körképünket.

Pizza for the Masses

A Totalcar felfedezőit Winkler autós-újságíró a motorizált kultúra egyik templomához, a Pizza Huthoz vezette. Beszámolójából úgy tűnik, a hely inkább wartburgos, semmint rakétaformájú amerikai autókkal közlekedő vendégekre számít. Az élményektől a csapongó stílusú kolléga szűkszavúbb lett, mint Sonny Barger:

Klíma nincs, bent sokkal melegebb van, mint kint. Marha lassú a kiszolgálás. Béna a berendezés, kb. mint egy elegánsnak gondolt festékbolt Soroksáron 1992-ben. Az asztalok nagyon kicsik, a székek még kisebbek, pedig amennyi vendég van, nyugágyakat is berakhatnának. A kiszolgálás csigalassú.

A barackleves gyakorlatilag vaníliás lóhúgy egy kis műtejszínnel. A pizza ehető. A firenzei tésztának mondott étel olyan szinten ehetetlen, hogy én két próbálkozás után úgy hagytam. Savanyú, ugyanakkor ízetlen, a szósz állaga gusztustalanul zselés, mintha nem négyféle sajtból, hanem négyféle váladékból készült volna.

A sonka valami gépsonkaféle volt benne, hat kis cafat. A tészta sima metélt tészta túlfőzve. A csirkés cézársaláta nem volt rossz. Fél liter jeges tea 500 forint, de mivel nagyon lassú a kiszolgálás, és nagy a meleg, nehéz megúszni 1000 forintos italfogyasztás alatt. Az asztal leszedésekor a pincér bizonytalanul megkérdezte, ízlett-e. Csodálkozva néztem vissza rá, majd rámutattam érintetlen firenzei tésztámra: szerinted?

Érdeklődtem, megkóstolják-e néha, amit főznek, mire a pincér azt állította, nem szereti a tésztát, csak a pizzát. Kérdezte, hozzon-e étlapot, mert nagyon szívesen csinálnak nekem valami mást. Köszöntem, nem kértem. De ezután simán rajta volt a számlán a firenzei tészta, márpedig vendéglátóban még kültelki késdobálóban is alap, hogy az ehetetlennek bizonyult ételt nem számlázzák ki.

Az igazi királyság, hogy az Árpád úti Pizza Hut vécéje a pincében van, ami valami polgári társasköré, de brutális a hugyszag. Az ajtón van egy takarítási ellenőrzőlista, amit egy Gyula nevű ember szignált, de jó előre be is macskakörmözött. J.F. kolléga ellenőrizte is: valójában oda van ragasztva az ajtóra, és lehet, hogy időnként alkoholos filccel újraírják az első sort. És még így is úgy fest, Gyula többet ír, mint takarít.

Krúdy, ha élne

A marcona külső köztudottan érző szívet takar. Így amikor Mikes nyomolvasó a priccsre dobta hosszú, poros katonakabátját, és kalapját a térdére helyezve visszaemlékezett a látottakra, megértettük, milyen lett volna, ha Krúdy egy lovon nekivág a távoli pusztaságoknak:

Zsírtól remegő csülök, dermedező krumplipüréhalom, egy fasírt, egy melle, egy combja az újpesti piac stratégiai pontján elhelyezkedő, támaszkodós kifőzdében.

- Ebben az a jó, hogy innen lejjebb már nem juthatunk - sóhajtja a riporter a főszerkesztő-helyettesnek, majd megadóan belekönyököl a zsírba. A főszerkesztő-helyettes azt állítja, hogy még innen is van lejjebb, de neki hiányzik a perspektívája: nem éri fel a pultot.

Előttük egy Csekonics-kinézetű vendég két adag zöldborsót rendel, megy mind a kettő a mikróba 2 percre, a végén az egyikbe rántott mell pottyan, másik mell híján a másikba az utolsó fasírt. A legmenőbb a hurka meg a kolbász, elvitelre papírtálcán, klasszik zsírpapírba göngyölve, ami garantáltan átázik, viszont kibontva jól mutat majd az íróasztalon a Xerox márkájú lcd képernyő és a Linksys márkájú IP-telefon között. Egy emberes májas hurka, két darab - üzletpolitikai megfontolásból csak párban kapható - kolbász mustárral, másfél szeret kenyérrel és két cseresznyepaprikával pontosan 622 forintra jön ki. 625-öt adunk, és nem kérünk vissza. Krúdy is így tett volna a helyünkben.

Egy elcseszett befektetés

Az új tapasztalatok lényege persze, hogy az ember lélekben és egyebekben is gazdagodjon, új ötletek foganjanak meg benne. Ha Karotta nem a Totalcarban piszmog egész nap, hanem szemfülesen körülnéz az Új Világban, jópofa autós-újságíró helyett egy jópofa kocsmárossal lenne gazdagabb a környék:

Istenem, hogy miért nem vagyok én Dan Haluc altábornagy, hogy a biztos jövő ismeretében arcátlan tranzakciókkal tollasodjak! A libanoni háborúcska miatti tőzsdeesés közgazdaságtudományi nyilvánvalósága smafu ahhoz képest, hogy én mennyire ostoba voltam, amikor nem vettem üzletrészt a szerkesztőség alatti kávézóban.

Pénteken, a költözködés előtti terepszemlén jeges kávét ittunk. Ma reggel a totalcar, heti értekezlete előtt lementem egy kiváló ciabattáért, mert szédültem az éhségtől. És akkor már ittam egy házi vérnarancsos jeges teát is, abban a vitamin. Mire felértem, kiderült, hogy mindenki más is kívánós, így az egész stáb visszament a kávézóba lapot tervezni. Ezúttal darjeeling teát ittam.

Az értekezlet után megéhezik az ember, a szerkesztőségi ebédtől elálmosodik, így óhatatlanul a kávézóban találja magát (az éber dolgozó a munkáltató érdeke). Fenyő kolléga meleg, én hideg tejjel ittam a hosszú kávémat. Amíg ott üldögéltünk, beesett, ránk köszönt, élcelődött, kávézott, majd fizetés nélkül távozott Joób kolléga is. Én álltam helyt miatta.

Délután két óra volt. Én harmadszor fizettem a Café Five-ban. Az első munkanapon. És nem vagyok tulaj. Szétbasz az ideg. Lemegyek, benyomok valami erőset.

A remény nem hal meg

Ahogy a szerkesztőségbe visszaérkező Etele leporolta plüss szafariruháját, majd előadta élményeit, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a pozitív gasztronómiai talasztalatok kulcsa nem a lazac vagy az ezüst evőeszköz, hanem a szív:

Az újpesti piac két épülete között a sarkon van egy kis lángosos, ahol 120-tól 240-ig lehet sima és krumplis lángost nyomni. Elsőre nem túl bizalomgerjesztő, klasszikus piaci sorbanállós, zsírospultos intézmény, de kedvesek a nénik, és a dupla zsírpapírban felszolgált kapros-tejfölös-sajtos lángos autentikus lengyelpiacos élményeket ébresztett bennem.

A cucc tökéletes lángos - platóni és kanti értelemben is - állagra, ízre jó, de a zsírtartalma miatt a 13. kerületi ízekhez szokott gyomrom a felénél feladta, és a vége heves küzdelemmé fajult az éhség és a spontán öngyulladás között. Havonta egyszer újra ellenőrzöm, hátha hozzá fogok szokni.

Egy nagy család

A határvidéken még nem idegenedtek el egymástól az emberek, érdekli őket, hogy mi zajlik körülöttük, számukra az utca a magánszféra része, állapítottam meg, ahogy körém gyűlt a Tőkehús-Felvágott és Harangvirág feliratú egységek személyzete, és egymás szavába vágva faggattak. "Mit fényképez? Miért álldogál itt az utcán?" - kérdezte a hentes, miközben a cukrásznő azt tudakolta, kinek fotózom.

A környéket bemutató újságcikket emlegetve a hentes végül azt javasolta, hogy a szemetet kellene fotóznom az utcán, a cukrász viszont beinvitált a Harangvirágba.

A Harangvirág egy S-modell- és egy Walt Disney-barokk szalon keveréke, ahol a Körúti árak feléért, 180-200 forintért lehet dobostortához, sacherhez vagy képviselőfánkhoz jutni.

"Ezer éve működik már a cukrászda" - mondta a kedves üzletvezetőnő, miközben kávét és tortát pakolt elém a pultra. Később azért elárulta, hogy nem tudja, pontosan mikor alapították a helyet, de idősebb vendégei emlegetik, hogy már gyerekkorukban is itt fagyiztak.

Kávét szürcsölve lehunyt szemmel, el tudtam képzelni a békebeli cukrászdát, a külső helyiség aranygirlandjait megbolondító lila neonvilágítás ellenére is. A belső termek lila, faltól falig tükrös berendezése azonban már jelezte, hogy elérkeztünk a nyolcvanas évekbe. A sacher egyébként lekváros-csokis piskótának fogyasztva remek volt, a kávé jó, a hangulat pedig éppen olyan, mintha egy térkapun át valami alföldi kisvárosba teleportálódtam volna.