Van, ahol jobban sikerült a háború után a helyreállítás, mint az eredeti volt?

Egyre gyakrabban kerül elő az a kérdés nálunk, hogy mit kezdjünk a szocializmus építészeti örökségével. Vannak-e a kornak építészeti értékei, s ha vannak, érdemes-e azokat megvédeni. De ami ennél is érdekesebb: építészeti érték lehet-e egy ebből a korból származó műemléki helyreállítás? A "kaphat-e műemlékvédelmet a műemlékvédelem" látszólag értelmetlen szófacsarás, de valójában nagyon is aktuális kérdésről van szó.

A Budai Vár kapcsán például folyton felmerül, hogy mit is kezdjünk a háború utáni építészeti helyreállításokkal. Mennyit tartsunk meg belőlük, és mi az, amit érdemesebb újragondolni? Mi az, amit csak pénzhiányból, a kor ízlése, vagy épp a politikai akarat miatt állítottak vissza máshogy, mint a bombázások előtt volt, és mi az, ahol valóban új érték született a rekonstrukcióval?

Mindez nem csak nálunk izgalmas terület. Január 31-e péntekig még látogatható az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában a Változatok az újjáépítésre című tablókiállítás, mely lengyel és német városok háború utáni helyreállítását mutatja be, míg a hozzá kapcsolódó magyar tablók a hazai vasútállomások újjászületését veszik sorra ugyanebből a korszakból.

Őszintén szólva, a tablókiállítás műfaja kicsit nehezen értelmezhető számomra 2020-ban, hiszen ahelyett, hogy a netet használnánk a közönség elérésére, viszonylag drágán előállítunk egy nehezen kezelhető és szállítható formát, amit aztán nem túl sok ember néz meg. Itt ráadásul az eredeti – lengyel és német nyelvű – táblák mellé kinyomtatták a kisebb méretű, magyar nyelvű magyarázó posztereket is. Szerencsére a formátum semmit nem von le a téma érdekességéből és a feldolgozás színvonalából, valóban izgalmas anyag született.

A romokból újjáéledő Varsó és Gdańsk

A lengyel fővárost több hullámban, gyakorlatilag porig rombolták a második világháború végéig. Ha máshonnan nem, hát A zongorista című filmből sokan ismerhetik a Varsó történetét, és azt, hogy mi maradt belőle. Nem sok: a házak 92 százaléka hevert romokban. 

Varsó óvárosát a háború után a lengyelek újjáépítették, és a romos állapotokat arra használták fel, hogy későbbi toldásokat eltávolítva, egy korábbi, ideálisnak tartott korszak építészetét idézzék meg. Ennek legszembeötlőbb példája a Szent Sándor-templom rekonstrukciója, ahol a 19. század végén épült tornyokat és a hajót eltávolították, és a korábbi, klasszicista formát állították helyre.

Volt ahol egész utcákat "klasszicizáltak" azon az alapon, hogy ha már egyszer helyreállítás van, használjuk ki, alkossunk egységes utcaképet. Ennek érdekében

Gdańskban viszont, ahol szintén kilencven százalékos volt a pusztulás, előszeretettel nyúltak vissza a középkori állapothoz. A régi polgárházakat, ahol ki lehetett kutatni, eredeti formájukban építették fel újra. Ahol nem találtak hiteles forrást, ott a kora újkori (16-18. századi) épületeket rekonstruálták. A visszaépített házak belső felosztása ugyanakkor már a kor igényeinek felelt meg, és a hátsó, udvari traktusokat sem építették vissza, inkább fellazították az egykori sűrű beépítést, az egybenyitott tömbbelsőket parkosították.

A munkát szinte azonnal, gyakorlatilag a romok eltakarítása után megkezdték, de csak nyolcvanas évekre sikerült befejezni a nagyját. Sőt, egyes részleteken még ma is dolgoznak a szakemberek, hogy eltüntessék a háború pusztításait – bár ez a Budapestről nézve talán nem is olyan meglepő.

Az átépített Würzburg, az újraalkotott Wrocław

Würzburggal is alaposan elbánt a világháború, de a helyreállításnál nem csak az épületek szintjén nyúltak hozzá a bajor-frank városhoz. A kor elvárásainak megfelelően az autóközlekedés szempontjait is figyelembe vették a településszerkezet kialakításakor, aminek több kisebb utca áldozatul esett a középkori városközpontban. Persze ez még mindig a kevésbé drasztikus megoldás volt:

A helyreállítások során törekedtek a történelmi épületek visszaállítására, kivéve a századfordulósokat, 19. század végieket. Azokat – akárcsak nálunk – nem tekintették értéknek akkoriban. Ez valahol nem csoda: pont úgy tekintettek az 50-60-éves házakra, ahogy minden kor szokott az előző időszak alkotásaira tekinteni. Így vélekedünk mi is épp az 1960-as, 1970-es évek épületeiről.

Született pár érdekes kortárs megoldás is a helyreállítások során. Az egyik ilyen az 1895-ből származó, historizáló Szent János-templom újjáépítése volt az ötvenes években. Itt tulajdonképpen egy teljesen új épületet emeltek, de a régi csonka tornyot meghagyták, és két kortárs toronnyal fogták közre. Ezzel tulajdonképpen egyfajta emlékművet hoztak létre. Ma már ez az építmény szerepel a bajor műemlékjegyzékben: ha akarnák sem lehetne visszaalakítani a háború előtti formájára.

A sziléziai Wrocław is azok közé a települések közé tartozott, amelyeket szinte teljesen elsöpört a háború. A németek erőddé nyilvánították, így a szokásosnál is jobban ki volt téve a támadásoknak, de voltak olyan részei, amelyeket annyira a földdel tettek egyenlővé, hogy ideiglenes leszállópályát alakíthattak ki a helyükön a védők. Történelme során számtalan építészeti réteg rakódott egymásra, ráadásul az idők során több birodalomhoz is tartozott a város. Német elnevezése, Breslau legalább annyira ismert, mint a lengyel, de még magyar neve is volt egykor: Boroszló. 

A helyreállításnál itt is a középkorhoz nyúltak vissza elsősorban, amiben persze a nemzeti történelemszemlélet is szerepet játszott: Wrocław csak 1335-ig tartozott Lengyelországhoz, az utána következő korszakokban inkább német város volt. Valami hasonló történt ez nálunk is a Várban, ahol a Habsburgok negatív megítélése is hozzájárult ahhoz, hogy a törökkor előtti emlékeket részesítsék előnyben a rekonstrukció során. A nagyszabású város-újraalkotásnak itt végül a pénzhiány szabott gátat, de azért jelentős eredményeket értek el benne.

A vasúti építészet legizgalmasabb korszaka

A lengyel-német vándorkiállítás egy izgalmas társat kapott Budapesten. Az Újjáépített vidéki vasútállomások, 1945–1975 című tárlat címéhez méltón, remek példákon keresztül mutatja be, hogyan fogtak hozzá a rekonstrukcióhoz ezen a területen Magyarországon.

A két világháború között már nem uralkodott olyan egységes stílus a Magyar Királyi Államvasutak építészetében, mint azelőtt. Épültek még nagyszabású historizáló épületek (ilyet találunk például Békéscsabán), népies stílusúak (többek közt a Balaton-parton, vagy a visszacsatolt erdélyi területeken), és megjelentek a modern törekvések is (ennek talán legszebb példája Kiskunfélegyházán van).

A háborúban persze a közlekedési csomópontok kiemelt célpontok voltak, a vasúti infrastruktúra szinte mindenhol szörnyű károkat szenvedett. Az újjáépítésnél leggyakrabban nem a műemlékvédelmi, hanem a gyakorlati és az ideológiai szempontok játszottak szerepet. Már csak azért is, mert hadászati és gazdasági szempontból is sürgős volt a helyreállítás. Éppen ezért az olyan elpusztult historizáló állomásokat, mint a székesfehérvári vagy a debreceni, nem állították helyre, hanem újakat építettek helyettük.

A forráshiány ellenére az első igazán komoly, máig jól ismert fejlesztés a háború után kifejezetten ideológiai okokból született. Ez volt az Úttörővasút, mellyel szerencsére a tablókiállítás is külön foglalkozik.

Az 50-es évek elején még a modern, funkcionalista irányzat hódított, ami itt is tetten érhető, csak úgy mint az ország számos állomásán Kőbánya alsótól Sárbogárdig. Ez utóbbinál külön érdekesség, hogy még borospincét is kialakítottak alatta.

A kor specialitása volt a kultúrváróterem, ahol a tudásra éhes elvtársak olvashattak. Ilyen volt például Nyíregyházán is, ahol elképesztően merésznek számíthatott a modern épület. Főleg, hogy még a hatvanas éveke elején készült képeken is látható, hogy fiáker várja az érkező utasokat.

A következő korszak a vasúti építészetben is a szocreál volt. Ennek legimpozánsabb példája Székesfehérváron áll, de Dunaújvárosban (vagyis Sztálinvárosban) és Győrött is ebben stílusban épült fel az új állomás a régi helyett.

Az elpusztult állomások pótlása egészen a hetvenes évek közepéig tartott. A szocreál historizáló kötöttsége után újra a modern került előtérbe, a legkülönfélébb irányzatokban. A kiállításon három különbözőképpen érdekes alkotást mutatnak be. Hatvan állomását az ötvenes évek végéről, mely az olasz építészet hatásait mutatja; Debrecenét, ahol a klasszicizáló oszloprend már modern vasbetonhéjakkal párosul; és Szolnokét, amely szinte semmiben sem emlékeztet a régi vasútállomásokra, sokkal inkább a korabeli repülőterek világát idézi meg.

Hatalmas témába enged bepillantást ez a néhány tabló: a vasútállomások izgalmas lenyomatai a magyar építészet és a háború utáni újjáépítés történetének. Sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének annál, mint amit ma kapnak.

A kiállítás megtekinthető az MTA Humán Tudományok Kutatóházában (1097 Budapest, Tóth Kálmán u. 4.) 2020 január 31-ig.  A kiállítás német és lengyel kurátorai:  Renata Skowronska (Würzburgi Egyetem, Lengyel Történelmi Misszió), Ulrich Wagner (Würzburg Város Levéltár) és Helmut Flachenecker (Würzburgi Egyetem).  A vasútállomások rész kurátora: Tamáska Máté, építészetszociológus.  Szervező: Magyar Nemzeti Levéltár és Társadalomtudományi Kutatóközpont.