Zalán
3 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

Meghalt Yona Friedman, világhírű magyar építész

Képernyőfotó 2020-02-21 - 21.50.11.png
2020.02.21. 22:12

96 éves korában meghalt Yona Friedman magyar származású francia építész, akit a modern építészetelmélet egyik legnagyobb alakjának tartottak. Friedman a leghíresebb élő magyar művészek egyike volt, itthon mégis kevesen ismerték. Elsősorban zseniális, vizionáriusnak tartott elméletalkotó volt, aki futurisztikus terveket rajzolt, munkássága valahol a modern képzőművészet és az építészet határán helyezkedett el, miközben ténylegesen nagyon kevés munkája épült meg. Ez azonban egyáltalán nem zavarta.

Minden nem lehetséges, de több minden lehetséges, mint amennyit el tudsz képzelni

– fogalmazta meg jövő felé mutató hitvallását késő öregkorában, 2006-ban.

Friedman János 1923. június 5-én született Budapesten jómódú zsidó családban, apja jogász volt. Gimnazistaként olyan neves tudósok előadásait hallgatta, mint Kerényi Károly klasszikus-filológus és az 1941 tavaszán Budapestre látogató Werner Heisenberg fizikus. A zsidótörvények miatt a Műegyetemre már nem iratkozhatott be, de a dékán, Kotsis Iván annyira tehetségesnek tartotta, hogy megengedte, hogy vendéghallgatóként bejárjon az előadásokra 1943-tól. Az 1944 márciusi német megszállás véget vetett Friedman addig viszonylag biztonságos és békés életének. Bujkálnia kellett, és csatlakozott egy cionista ellenálló csoporthoz. Ekkoriban vette fel a héber Yona nevet, és rajztehetségét kamatoztatva menleveleket hamisított. 1944 októberében valaki besúgta, és a Gestapo letartóztatta, de talán pont ennek köszönhetően úszta meg, hogy Auschwitzba deportálják, ugyanis a németek politikai fogolyként átadták a magyar rendőrségnek, akik hamarosan szabadon engedték. Túlélte Budapest ostromát, de 1945 tavaszán hátat fordított szülőhazájának, amellyel évtizedekre megszakadt minden kapcsolata. Yona Friedman ennek ellenére soha nem felejtett el magyarul, és nagyon örült, amikor 2011-ben végre kiállítása lehetett Budapesten a Ludwig Múzeumban.

Architecture mobile

Fiatal cionistaként Palesztinát választotta, de az alija előtt még tizenegy hónapot kellett várakoznia egy bukaresti menekülttáborban. Ezek az élmények, a szétlőtt Budapest és a menekültlét egy életre meghatározták a gondolkodását, később azt mondta, egész munkássága a második világháborúból nőtt ki. Ebben az időben kezdte el foglalkoztatni a mobil építészet gondolata:

hogyan lehetne olcsón és egyszerűen, nagy építkezések nélkül ideiglenesen fedelet biztosítani sok embernek.

1946 tavaszán végre elhajózhatott Palesztinába egy holokauszttúlélőket szállító hajón, és más magyar kivándorlókkal együtt egy kibucban telepedett le, de ezt fél évvel később otthagyta, mert végre beiratkozhatott a haifai Technion Egyetem építészeti képzésére. Kotsis Iván a távolból is segítette: igazolásával rögtön harmadévesként kezdhette meg a tanulmányait. 1948-ban részt vett a függetlenségi háborúban az izraeli hadsereg mérnökkari tisztjeként, egy évvel később pedig lediplomázott, és megnősült (a házasság azonban csak négy évig tartott). Ekkor utazott el először Nyugat-Európába, ahol végigjárta a háborúból lábadozó kontinens legnagyobb városait. 1950-től 1954-ig az új izraeli telepek erődítményein dolgozott katonai tanácsadóként, és magánpraxist is folytatott, főként lakóházakat tervezett a korszak divatos nemzetközi modern stílusában (mint ekkoriban annyian, számára is Le Corbusier jelentette a mintát).

Friedmann az 50-es évek első felében kezdett intenzíven foglalkozni előregyártott modulokból felépülő, rugalmasan adaptálható építészeti struktúrákkal. Elveit azonban nem ültethette át a gyakorlatba: egy haifai lakótelepre tett alternatív javaslatát visszautasították, és a Technion Egyetem is elutasította a disszertációját. Miközben a formálódó Izrael világát egyre szűkebbnek és nyomasztóbbnak érezte, 1956-ban részt vehetett előadóként a Congrès internationaux d'architecture moderne (CIAM) dubrovniki 10. kongresszusán. Témája természetesen a mobil építészet volt. 1957-ben újabb nyugat-európai körútra ment, és 1958 januárjában végképp otthagyta Izraelt: a cionista álom csalódásnak bizonyult.

Friedman Párizsban telepedett le, és élete végéig ez a város maradt az otthona. Francia építész lett, és a szabadabb, nyitottabb francia szellemi légkörben végre fogadókészségre találtak formabontó, vizionárius építészeti ötletei. De csak elméleti értelemben: cikkeit a lapok szívesen közölték, előadásokat tartott, könyveit, tanulmányait kiadták, rajzaiból kiállításokat rendeztek. Ünnepelt teoretikus lett, de a tényleges, fizikailag megvalósuló építészettel 1958-ban végképp leszámolt, amikor a brüsszeli világkiállításon bemutatott "hengeres menedék" című projektjére nem mutatkozott semmilyen kereslet. Kidolgozta viszont az első vázlatában még Dubrovnikban bemutatott Manifeste de l'architecture mobile című manifesztumát, amelyet máig

a 20. század egyik legjelentősebb építészetelméleti szövegeként tartanak számon.

Friedman a mobil építészet alatt olyan moduláris építészeti struktúrát értett, amelyben a lakások formáját, tájolását és dekorációját a lakók maguk határozhatják meg, és amit bármikor szabadon megváltoztathatnak, ahogy az igényeik az időben előrehaladva változnak. Ez az idea éles ellentétben állt a lakógép merev és változtathatatlan szerkezetével, amely a modern építészet gyakorlatát eluralta, és Európa nyugati és keleti felén egyaránt lakótelepeket hozott létre a korabeli építészet domináns megnyilvánulásaként.

La ville spatiale

De hogyan alkosson a mobil építészet várost? Mit jelent ez az elképzelés urbanisztikai szempontból? Friedman erre a kérdésre kereste a választ munkássága meghatározó részében, elsősorban az 1960-as években. Rajzokban és szövegekben persze, mert ahogy házakat nem építhetett, várostervezést még kevésbé bíztak rá. A La ville spatiale ideája azonban annak ellenére is óriási hatást gyakorolt a populáris kultúrára, hogy semmi nem épült meg belőle. Aki látott már valaha rajzot Friedmantól – és a rajzai a 20. századi legnagyobb képzőművészei közé emelték volna, ha nem tekint magára nem-építő építészként –, az tudja, hogy milyen szoros kapcsolat mutatkozik mondjuk a sci-fik elképzelt épített környezete és az ő munkái között.

Friedman víziója a lábakon álló város volt, másként "Felhőváros" vagy "Hídváros": egy hatalmas, moduláris, rugalmasan továbbépíthető, bővíthető struktúra, amely nem foglal el területet, hanem szinte lebeg a föld fölött. Alatta meghúzódhat akár az épségben meghagyott történeti város, akár a természet a maga erdeivel, tavaival, völgyeivel. Friedmant gyakran nevezik vizionáriusnak, de nemcsak azért, mert az álmai még a 21. századból nézve is inkább 22. századinak tűnhetnek, hanem mert olyan problémákat vett észre, amiket a 20. század közepi kortárs építészeti gyakorlat negligált: a történeti városszövet elpusztítását annak érdekében, hogy helyet csináljanak a növekvő népességnek, és a természeti környezet felemésztését az emberi építés által.

A harmadik kérdés, ami Friedmant erősen foglalkoztatta, az építész és a megrendelő viszonya volt. Ezzel is korának egyik legsúlyosabb problémájára reagált: az építészet elszakadására az emberi vágyaktól, a mindentudó és mindenható építész által megalkotott téri struktúrákra, amelyekkel az embereknek nincs más dolguk, mint készen megkapva "belakni" őket, és aztán boldognak lenni, ahogyan egy család beköltözik a mozdíthatatlan falakkal határolt új panelotthonába. Friedman elutasította ezt a modellt, és a megrendelő aktív részvételében hitt az építészetben, de ezen a téren sem érte be az olyan hagyományos (és paternalista) megoldásokkal, amelyek pusztán árnyalni igyekeztek ezt az egyenlőtlen kapcsolatot. Friedman azt vallotta, hogy a lakók tényleges igényeit soha nem találhatja ki semmilyen építész: azt csak maguk az emberek fogalmazhatják meg. A házat tehát nem az építész, hanem a jövőbeli lakó kell hogy megtervezze – az építész csupán technikai-szakmai segítséget nyújt ehhez.

Az 1960-as években Friedman tett egy kitérőt a filmkészítés világába, az évtized elején az afrikai népmeséket feldolgozó animációs filmeket rajzolt, amelyekkel 1962-ben elnyerte a velencei filmfesztivál Arany Oroszlán-díját. 1964-ben meghívták oktatónak a Harvard Egyetemre, ezután az ideje jelentős részét az Egyesült Államokban töltötte, ahol több más egyetemen is órákat adott. Elsődleges otthona viszont Franciaország maradt, ahol 1966-ban végre állampolgárságot kapott. A 60-as években aktív résztvevője volt a Párizs urbanisztikai jövőjéről szóló vitáknak, és lelkesen terjesztette a ville spatiale gondolatát – immár nemcsak szövegekkel és rajzokkal, hanem fotómontázsokkal és kollázsokkal is. Ezek a magas művészi színvonalú alkotások különböztették meg Friedmant más építészetteoretikusoktól, és tették a nevét igazán ismertté: velük ellentétben ő nemcsak szövegekben fogalmazta meg eszméit, hanem vizuálisan is kommunikálta őket.

1970-ben és 1971-ben jelent meg két nagy, összegző munkája, amelyek le is zárták élete legtermékenyebb szakaszát: a L'architecture mobile és a Pour une architecture scientifique. A korszellem azonban lassan változni kezdett. Az utopisztikus megastruktúrák, amelyekben Friedman gondolkodott, elvesztették vonzerejüket az 1970-es évek egyre szkeptikusabb világában. A megvalósult modernizmus számtalan csődje óvatosabbá tette az embereket, és egyre többen sejtették, hogy Friedman eszméi a gyakorlatba átültetve disztópiákat hoznának létre. A történeti város fölött lebegő megastruktúra a 60-as években coolnak tűnhetett, egy évtizeddel később (és ma is) azonban már inkább felsóhajtunk a láttán:

de jó, hogy ez nem valósult meg.

Mindezt Friedman is érzékelte, és az érdeklődése új problémák felé fordult: a fenntarthatóság, a harmadik világ fejlődése, a csináld magad mozgalom felé. Az egyszerű, hétköznapi, mindenki számára könnyen elérhető anyagokból és eszközökkel történő építés érdekelte, amely hozzásegíthet a szegénység enyhítéséhez, az emberi életkörülmények megteremtéséhez. Friedman gyakorlati használati utasításokat dolgozott ki a témában, ezt a munkát az ENSZ és az Európa Tanács is támogatta. Az 1980-as években létrehozta a Communication Centre of Scientific Knowledge for Self-Reliance (CCSK) nevű szervezetet, amely elsősorban Indiában, Afrikában és Latin-Amerikában foglalkozott építészeti és közösségszervezési tanácsadással.

Meglepő módon munkásságának ebben a késői szakaszában készülhetett el egyetlen megvalósult épülete az izraeli korszak után, mégpedig az 1978 és 1980 között tervezett angers-i Lycée David új épületrésze, amit igazából a tanárok, szülők, diákok és más iskolahasználók közösen álmodtak meg, különböző diagramokon, vázlatokon felrajzolva, hogy milyen funkciókat hol és hogyan szeretnének megvalósulva látni a középiskolában. Maga az épület első látásra semmi különös, látszólag semmi eredeti nincs benne abban az értelemben, ahogyan egy sztárépítész formai bravúrjait csodálni szoktuk – értékét és különlegességét a folyamat adja, amelynek során létrejött, és ami a házat egy közösség igényeinek térbeli kifejeződésévé teszi.

Yona Friedman karrierje az 1990-es évek elejére gyakorlatilag lezárult, a CCSK is megszűnt. Mégsem felejtették el: a 2000-es évektől műveire megint egyre gyakrabban hivatkoztak, és szinte minden évben nyílt kiállítása valahol. Ezek közül kettőt érdemes kiemelni: a "Yona Friedman. Mobile Architecture, People's Architecture" című nagyszabású tárlatot 2017-ben a római MAXXI modern művészeti múzeumban (Zaha Hadid nagyszerű épületében, ami minden tekintetben antitézise annak, amit Friedman az építészetről állított) és a "Nemépítés gyakorlata" című kiállítást 2011-ben a Ludwig Múzeumban, ahol a magyar közönségnek először nyílt alkalma megismerkedni az itthon szinte teljesen ismeretlen, világhírű mesterrel. Ebből az alkalomból Friedman videóüzenetet is küldött a hazai látogatóknak, mégpedig magyar nyelven:

Az építészetről vallott nézeteit legkifejezőbben ez a részlet tükrözi, amit nekrológjában az Építészfórum idézett tőle:

„Az építészetben azt az alaptételt vallom, hogy a főszerep nem az építészé, hanem az épületet használó emberé, az épület lakójáé. Ezt a lakót persze ne úgy képzeljük el, mint az »átlagembert«, a statisztikák elvont alanyát, hús-vér, fizikai lényről van szó, egy másoktól különböző személyiségről, amely személyiség ma ráadásul egészen más, mint amilyen tegnap volt vagy amilyen holnap lesz."

(Borítókép: Építészfórum)