Farkas
10 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Megújul az ördöglovas és a félmeztelenül párbajozó grófnő kastélya

DSC 9421
2020.05.11. 07:19

Elismerem, elég hatásvadász címmel tálalom a bajnai klasszicista kastély felújítását, de hát, egyrészt pontosan ez az igazság. Másrészt, a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogram keretében, 1,5 milliárd forintos uniós támogatással a NÖF Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nkft. beruházásában zajló rekonstrukciónak is az az egyik nem titkolt célja, hogy „eladhatóvá”, és ezzel önfenntartóvá tegye a megújult épületeket. A gyönyörű Sándor–Metternich-kastély esetében pedig két különleges személy története is segíthet ebben: Sándor Móricé és Sándor Paulináé.

  • Tényleg félmeztelenül párbajozott Sándor Paulina grófnő?
  • Mi lesz az egyik legszebb magyar kastély sorsa?
  • Hogyan lehet új funkciót találni az épületnek?

Apja és lánya: a világ bulvárlapjainak kedvencei

Az 1805-ben született Sándor Móric gróf igencsak különc ember volt. Ugyan nem ivott, nem kártyázott, nem hajtotta a nőket, viszont szenvedélyes lovas volt. Nem érdekelte sem a saját, sem az állatok testi épsége: kocsikat ugratott át, házak emeleti szobáiba lovagolt fel, erkélyekről vetette magát a mélybe lovastul. Állítólag Bajnán egyszer,

átugorva a kerítést, a kastély üvegházban landolt, szanaszét kaszabolva magát és a lovat is.

A pesti, a bécsi és a londoni sajtó is imádott beszámolni az őrült gróf tetteiről. Aztán számtalan kisebb-nagyobb sérülés, agyrázkódás és elpusztult ló után csúnyán beverte a fejét. Onnantól kezdve rohamosan romlott az állapota, megháborodva többször szándékosan kőfalnak lovagolt. Életének utolsó három évtizedét jobbára elborult elmével töltötte: előbb egy prágai elmegyógyintézetbe került, végül ő is Döblingben kötött ki, akárcsak Széchenyi.

Sándor Móric két lovas kocsi közé szorulva, kiugrik Tatár nevű lovával
Sándor Móric két lovas kocsi közé szorulva, kiugrik Tatár nevű lovával
Fotó: Wikipedia

Lánya, az 1836-ban született Sándor Paulina (akit Pauline von Metternichnek is neveztek, mivel a nagybátyja, Richard Klemens von Metternich herceg hitvese lett), diplomatafeleségként sok időt töltött Bécsben, Drezdában és főként Párizsban, ahol a társadalmi és kulturális élet ismert alakjává vált. Korcsolyázni tanította a francia arisztokratákat, az úri hölgyeket pedig cigarettázni. Jóban volt egy sor művésszel, ismerte Dumas-t és Lisztet, előadásokat szervezett, támogatta Smetana és Wagner karrierjét – az utóbbi egyik művét neki is ajánlotta. Egy korabeli fénykép (dagerrotípia) nyomán Edgar Degas is megfestette arcképét, melyet most a londoni National Gallery őriz. Közeli barátnője volt Eugénia francia császárnénak, akinek bukása után ő segített kicsempészni az ékszereit Angliába.

Ám máig ható, legfontosabb tevékenységét a divat világában végezte. Maga is tervezett színházi díszleteket, dekorációkat és ruhákat, de ami ennél is jelentősebb: ő mutatta be Párizsban a császárnénak Charles Frederick Worthot, aki azután a neki tervezett öltözetekkel megteremtette az haute couture-t. Ha úgy tetszik, a párizsi divatot. 

Anastasia von Kielmannsegg és Pauline von Metternich híres párbajának egyik korabeli ábrázolása a sok közül
Anastasia von Kielmannsegg és Pauline von Metternich híres párbajának egyik korabeli ábrázolása a sok közül

Saját korában azonban nem ezért beszélt róla a világ. Hanem mert 1892-ben úgy összeveszett Anastasia von Kielmannsegg grófnővel, hogy

párbajra hívta ki. Az ok: nem értettek egyet abban, hogy milyen legyen egy bécsi kulturális kiállítás virágkompozíciója!

Persze ez a vetélkedés valójában arról szólt, hogy ki legyen a császárváros valódi ízlésformálója. Annak rendje és módja szerint megvívtak. Ma már kevesen tudják, de a kardpárbaj régen sem menőzésből zajlott félmeztelenül, annak egészségügyi okai voltak: úgy tartották, a seb elfertőződését jóval gyakrabban okozza az ingvászon, mint az amúgy tiszta fémpenge. Szóval a két grófnő is így küzdött meg, természetesen csupa női segéddel és orvossal. Mindketten megsérültek (Paulina az orrán, Anastasia a karján), de végül a magyar grófnő került ki belőle győztesen.

Állítólag.

Mert bár a világ legjelentősebb lapjai is beszámoltak a hihetetlen párbajról a Figarótól a Los Angeles Timesig, valójában egyik sem hivatkozik megbízható forrásra. Úgy látszik, hogy csak kacsa volt a történet, amit maga Paulina is cáfolt. Ám az biztos, hogy még így is nagy hatása volt:

sokáig a női egyenjogúság melletti fontos lépésként emlegették.

Na persze, a bulvármédiát nem annyira ez izgatta, hanem az erotikusan ábrázolható téma: számos festményen, rajzon és beállított fényképen igyekeztek bemutatni a pikáns jelenetet. 

Ám bármennyire is izgalmasak egy kastély egykori tulajdonosai, az önmagában még kevés indok lenne a rekonstrukcióra. Itt azonban egy olyan épületről van szó, amely sokak szerint

Magyarország egyik legszebb klasszicista kastélyegyüttese.

A Sándor család legismertebb lakhelye természetesen a Sándor-palota volt Budán, a Várban, mely ma a köztársasági elnök rezidenciája. Ám több vidéki birtokuk is volt, köztük a bajnai. Itt már a török hódoltság előtt is állt egy kis kastély, ám ezekre az időkre már csak a falu templomának gótikus szentélye emlékeztet a szomszédban.

Azután, az 1600-as években a Sándor család vette meg a birtokot, és generációról generációra mindegyik ura alakított rajta kicsit: Menyhért lakhatóvá tette a romokat, a fia Mihály néhány alapfalat felhasználva, barokk kastéllyá bővítette, az ő fia, Antal idejében pedig falképekkel díszítették ki az egészet. Utána jó darabig nem volt jelentős változtatás az épületen, mígnem jött Móric, az ördöglovas, aki elhatározta, hogy egy igen divatos kastéllyal fog jövendőbelijének, Metternich Leontinának kedveskedni.

A ház szerkezete alapvetően nem változott, de Hild József – korának legmenőbb klasszicista építésze – viszonylag egyszerű beavatkozásokkal az aktuális trendekhez tudta igazítani az épületet.

Míg a barokk cifra és mozgalmas stílus volt, a klasszicizmus az ókori görög és római hagyományok egyszerűségéhez igyekezett visszanyúlni – pontosabban ahhoz, amit annak véltek. Ha el akarunk képzelni egy klasszicista épületet, gondoljunk a KRESZ-ből a múzeum közúti táblájára: ott van rajta az oszlopsor és a tetején a háromszög alakú timpanon. Ilyesmit kapott az új kastély is. Ezt az oszlopos középrizalitot (vagyis a főhomlokzatból középen kiugró részt) ráadásul egy hangulatos erkéllyel egészítette ki a tervező.

A kastély alsó szintje egykor átjárható volt kocsival, ahogy az a régi épületeknél megszokott volt. Egyik oldalon behajtottak, kiszálltak az utasok az épület belsejében, és a fogat tovább haladt. A klasszicizmus idején azonban fontosabb lett a táj, mint annak előtte volt. Márpedig a legszebb kilátás épp az egykori főbejárat felől nyílt a környező dombokra, lankákra. Úgyhogy a földszinti tereket kicsit átfazonírozták, és egy kényelmes ejtőző tér került ide fonott székekkel, hatalmas pálmákkal és ókori császárok portréival.

Ezzel a főbejárat – vagyis a főhomlokzat – is átkerült a másik oldalra, amely korábban egy belső udvar volt. A fogadóudvart körbefogó földszintes épületrészek elé kulisszaként klasszicista homlokzat került, ezzel egy fedett folyosó alakult ki körbe a díszkert körül. Belül a legtöbb helyen visszavettek a barokk cicomából, többnyire egyszerű falfestést kaptak a belső terek – legalábbis a földszinten. Az emeleten kialakítottak két olyan káprázatos dísztermet, amelyektől – puritán klasszicizmus ide vagy oda – ma is leesik az ember álla. Na de ezekről majd később.

Tulajdonképpen ugyanazt az utat járta be az épület a középkori erősségtől a barokk kastélybővítéseken át a klasszicizmusig, mint amit az Esterházyak kismartoni székhelyénél bemutattunk – de mivel itt jóval szerényebb léptékben gondolkodott a megbízó, a végeredmény el is készült.

Hild József tehetségét bizonyítja, hogy bár kész anyagból dolgozott, és szinte mindent felhasznált az eredeti barokk kastélyból, gyönyörű és harmonikus lett a végeredmény. Ráadásul tökéletes összhangban a tájjal, ami akkoriban alapkövetelmény volt. A kipofozott épületre büszke tulajdonos aztán akkora betűkkel adta hírül a felújítás tényét, amibe azért elég ritkán botlani: az udvari homlokzat timpanonja alatt öles betűkkel van felírva, hogy C.M. Sándor Renovavit.

A pusztulás évtizedei

A kastély Paulina 1921-ben bekövetkezett halála után lányára, Sándor-Metternich Klementine hercegnőre szállt, aki ideköltözött és visszavonultan élt egészen a második világháborúig. A front elől az idős hercegnő Svájcba menekült, az addig csodálatos épségben megmaradt kastélynak pedig ugyanaz a sors jutott osztályrészül, mint oly sok kortársának. Először kifosztották a szovjetek és a környékbeliek, aztán 1945-ben kisajátították, előbb bányászgyerekek üdülője lett, majd 1950-től termelőszövetkezeti központ és gépállomás. A melléképületekben szükséglakásokat alakítottak ki, jöttek a korszakra jellemző, értelmetlen elfalazások, és a mindenfelé, érzéketlenül végigvezetett csövek, bevésett kémények.

A hatvanas évek végére a tető kezdett életveszélyessé válni, az épület fa elemeit gomba támadta meg. A hetvenes évektől azután folyamatosan történtek kisebb állagmegóvási munkák, de az épületet 1975 körül kiürítették, és azóta, vagyis több mint negyven éve használaton kívül áll, ami természetesen tovább rontotta az állapotát. Ekkoriban tűnt el az úgy nevezett Raffaello- vagy római terem káprázatos mennyezetdíszítése is – szerencsére nem örökre. Abszurd módon az 1995-ben megkezdett, és egy évtizeden át húzódó régészeti feltárás sem kedvezett a háznak. A régészek reneszánsz és középkori maradványok után kutattak, de közben a klasszicista emlék újabb sérüléseket szenvedett. A padlót úgy bontották fel a törökvész előtti alapok után kutatva, mintha nem is évszázados kőlapokról lenne szó.

A hatalmas tájképi kert nagy része szerencsére megmaradt, bár a semmire sem használt terület rendesen elvadult az évtizedek során. Az öreg fák azonban még emlékeztetnek az egykori szépségére. Amik a régi épületekben az elfalazások, azok a parkokban keresztülvezetett utak. Bármerre járunk az országban, ahol egyáltalán megmaradt a kastélykert, ott szinte mindenhol keresztül vezettek rajta egy autóutat (pl. Keszthelyen) vagy vasutat (pl. Nagycenken). Itt is így történt. A parkot egykor megkerülő országutat keresztülvezették a kerten, és ma a kastély és a mellette álló egykori istálló között húz el. Szinte faltól falig kitöltve a két épület közti teret.

A kastély újjászületése

A privatizációt viszont megúszta az épület, mindvégig állami tulajdonban maradt, de a felújítására nagyon sokáig nem jutott pénz. Az ezredfordulón kezdődött meg a munka a főépület szerkezetének megerősítésével, amit a 2000-es években a tető- és homlokzat felújítása követett. 2012-ben állították helyre történeti kerítésfalat. Ez elsőre nem hangzik olyan életbe vágóan fontosnak, de valójában egy több méter magas, sokszáz méter hosszú támfalról is szó van, mely a lejtős területen „fogja meg a parkot”, hogy az ne omoljon az alatta futó útra.

A finommunka azonban csak az elmúlt években indulhatott meg. A rekonstrukciót a Palatium Studió vezetője, Erő Zoltán tervezte és koordinálja, kinek legismertebb alkotása a 4-es metró állomásainak generáltervezése, de a legtöbbet mostanában azért hallani róla, mert Budapest főépítészévé nevezték ki. A belsőépítészeti munkákért Szilágyi Klára felel.

A kastély klasszicista pompáját nyeri vissza, hiszen ez volt a fénykora, és ebben a formájában érte meg a szocialista időszak pusztításait. Ugyanakkor itt-ott a barokk elemek is felbukkannak majd. Az értékes falfestmények darabjai helyenként szépen rekonstruálhatók ezekből az időszakból is. Sajnos ebben a felújítási ütemben erre nem mindenhol jutott forrás, van ahol csak rögzíteni, megvédeni lehetett ezeket. A legizgalmasabban a kápolnában találkoznak a korok. Ezt egy korábbi, gazdagon díszített teremből választották le, és festették át egyszerű geometrikus mintákkal. Itt mindkét világ megjelenik egymás mellett. Ugyanakkor

az épület egészére szerencsére nem lesz jellemző a zavaró stíluskeveredés, megmarad a klasszicista harmónia.

Izgalmas kivételek lesznek azok az évszázados „falfirkák” amelyről nehéz eldönteni, hogy vajon gyerekrajzok voltak-e, esetleg az építőmesterek unaloműzései. Biztos népszerűek lesznek a látogatók körében.

Merthogy a kastélyból múzeum lesz, mely többek között természetesen magát a házat és két híres lakójának életét mutatja majd be. Épül hozzá egy finom, kortárs berendezésű kávézó és ajándékbolt, a kastély környékét helyreállítják, és egy játszótérrel egészítik ki. Adná magát a hely a lovak tartására, de ez számtalan problémába ütközik – és ezek közül csak az egyik, hogy az országút túloldalára került egykori istálló épülete magántulajdonban van. Emléküket így csak néhány drótváz lószobor eleveníti fel a kertben.

A fenntartáshoz persze a kiállítások mellett számos más bevételi forrásra is szükség lesz. Erre kiválóan alkalmasak a reprezentatív terek az emeleten, amelyek szerencsére – kissé érthetetlen módon – csodálatos állapotban vannak. Ezt a két dísztermet Alessandro Sanquirico, a milánói Scala díszlettervezője tervezte, a stukkómunkákat a szintén itáliai Mario Piazza készítette.

Az úgy nevezett Etruszk terem festményei olyan szépek, hogy én elsőre azt hittem teljesen újrafestették őket a korabeli tervek vagy fényképek alapján. De nem, ezek valóban túlélték a TSZ-időszakot, csak restaurálást végeztek rajtuk. Ennél is izgalmasabb az úgynevezett római vagy Raffaello terem káprázatos mennyezetfreskójának története. Ezt ugyanis a már említett födémcsere során muszáj volt eltávolítani.

Az egykori restaurátor néhány darabban leválasztotta a mennyezetről, és a festékréteget mezőnként szakszerűen elcsomagolva évtizedeken keresztül a saját lakásában őrizte.

Onnan kerültek most elő, és helyezték vissza őket a helyükre. A látogatók valószínűleg észre sem vennék, hogy milyen kalandos útja volt a falfestménynek. Ezekre az izgalmas dolgokra, történetekre a kiállítás és a tárlatvezető eszközök külön is felhívják majd a figyelmünket, hiszen a ház aprólékos kutatásokkal feltárt története legalább olyan izgalmas, mint az ott élőké volt.

A jelenleg rendelkezésre álló forrásokból nem állítható helyre az egész kastélyegyüttes, a melléképületek egyelőre félkészek maradnak, ugyanakkor a koncepció már készen áll a teljes épület komplex hasznosítására, például arra, hogy hogyan lehet a kastély eredeti vendégszobáiban ismét történeti hangulatú szálláshelyet kialakítani, valamint arra, hogy hogyan hasznosítható a 21. században kulturális közösségi térként az egykori pálma- és üvegház, korabeli nevén „orangerie”. Bízzunk benne, hogy idővel azok is élettel telnek meg, s egyszer talán a lovak is visszatérhetnek az Ördöglovas birtokára.

Hogy mikor? Nos ez jó kérdés, mint most minden a világon, ez is a járványtól függ. A forgatókönyv szerint hónapokon belül átadják az épületet a hasznosításra, onnantól kezdődhet a következő fázis: az épület megtöltése a már részletesen kidolgozott kiállítással, az élményekkel teli tartalommal.