filmszemle

Címlapon

A rovat hírei

A rovat cikkei

Szegény Cseh Tamást

2001. február 23., péntek 12:55

...ötvenhét évesen utolérte a sztárok végzete: portréfilm készült róla. Ebből még akár jól is kijöhetett volna – de nem jön ki jól belőle. Fonyó Gergely „személyes hangvételű, lírai” munkájának (így olvassuk az ismertetőben) nem az a legfőbb baja, hogy hosszú és unalmas, hanem hogy üres és nem elég őszinte. Egy portrénál pedig az a veszély fenyeget, hogy a kép minősége átragad arra, akit megmutat.

Cseh Tamás csak játssza az őszintét és spontánt
Én szerettem Cseh Tamást nagyon. Ha nem bírtam volna már huszonöt évvel ezelőtt is, biztos nem ültem volna be erre a vetítésre. Értelmiségi szocializációmban fontos szerepet játszott például nővérem, Irén, továbbá Bea, a bejáró, a szentendrei HÉV, a 424-es meg a munkásszálló – körülbelül olyat, mint a flúgos Emese, az induló busza meg a Lusta Kígyó Gyógyszertár a fiaméban. (Tényleg, nem Cseh Tamás volt a '70-es évek Lovasija?)

Az akkori egyetemi klubok dohányfüstös sarkaiban tombolt az egyszemélyes autenticitás, és Cseh Tamás volt ennek az inkarnációja. Mindenekelőtt a furcsa hunyorgásaira, olykor összeszűkülő tekintetére, a szájszél finoman tikkes rándulásaira, a hangsúlyos elhallgatásaira emlékszem. Meg a sötétkék tengerészpulóverére, a vékony fekete pólóira és vézna karjaira : hogy valahogy mindig egyszál maga volt. (Pedig tudtuk jól, hogy ketten vannak, de a hivatalnokarcú költő Bereményi jó érzékkel a háttérben maradt.) Melankólia és fojtott indulat, szociális együttérzés és irónia, dúdolható dalok és idézhető sorok: szóval, szerettem Cseh Tamást.

Nyolcvankettő után nyomát vesztettem. Volt közben Csengey emelkedett és indulatos könyve is – de amikor a rendszerváltáskor visszatért, más idők jártak már. Azóta nem láttam színpadon, csak egy videoklipben Koncz Zsuzsával meg a Csinibaba epizodistájaként - ezekre nem emlékszem. Cseh Tamás kiment a divatból: a dalok nem lettek rosszabbak, egyszerűen csak nem kívántam őket.

De azért kedvem volt ehhez a filmhez. Ne nevezzük ezt nosztalgiának, inkább egyfajta kíváncsiságnak! Mert Cseh Tamás szerencsésen elkerülte az egykori nagy sztárok kilencvenes években több hullámban támadó nosztalgiarohamait, a huszonkettedik búcsúkoncert legeslegutolsó megtoldását egy (már csak gyengén fizető) huszonharmadikkal. Ez valahogy pariban volt azzal a bizonyos autenticitással. A filmtől azt vártam, hogy talán elárul valamit akkori és mai hiányérzeteimről.

Hát, nem árult el semmit. A film zsánerjelenetek sora egy öregedő, de kedvvel danászó, enyhén alkoholista családapa mindennapjaiból (rokonszenves nej, lazán természetes kamasz fiú és egyéb kedves családtagok), aki időnként összejár potrohos cimboráival, hogy kocsmastílben, sűrű cigifüstben és nagyon-nagyon hamisan végigdörmögjék ifjúságuk tökéletesen privát és érdektelen(né vált) nótáit. Cseh Tamás ugyanolyan sármos ember ma is, mint egykoron, csak épp – oda lévén a „hetvenes évek” mindent átértelmező, nyúlós, represszív közege és lefojtott atmoszférája – azok a hunyorgások és elhallgatások sem rejtenek már titkokat. A film nem megy a személyiség „hitelességi” arcjátékokból, szemrebbenésekből és dadogásokból épülő homlokzata mögé – és így bizony úgy tűnik a nézőnek, Cseh Tamás csak játssza az őszintét és spontánt. A film egy pontján elhangzik, hogy milyen jó színész is ő: meglehet, de nem ezért szerettük.

Azt a krakkói utazási klipet a galambokkal meg a családi fotókkal pedig végképp nem lett volna szabad megcsinálni. A habzó cseh sör és a fényüket szóró NDK-s fülbevalók emléke védelmében határozottan tiltakozom.

Kapcsolódó anyagok
hirdetés