35. Magyar Filmszemle

A tévé apácája

A tévé és én

2004. január 28., szerda 08:54

They are just zombie bodies
Caught in the glow of the TV screen
Iggy Pop

Képzeljünk el egy középkorú asszonyt - nevezzük Alexának, ha már a filmben, sőt valójában is -, aki egyszülött gyermekeként köszönti lakásában új tévéjét. Beszél hozzá, babusgatja, és azon mereng, milyen érdekes is a tévék sorsa, ahogy kirajzanak az áruházból, és elfoglalják helyüket egy-egy polcon szanaszét a világban. Ha csak teheti, tévéshow-k felvételén tapsol, és évente egyszer elvonatozik Nyíregyházára, hogy végiglátogassa Friderikusz Sándor életének fontosabb állomásait. Ájult tisztelettel áthatott levelet ír Pintér Dezsőnek, minden tévének egyformán drukkol a nézettségért, és tántoríthatatlanul csodál mindenkit, akire mikrofont bíznak a stúdióban. Fiókokat, szekrényeket, egy egész életet töltenek meg a tévés relikviák: kulcstartók, lufik, plakátok és fényképek; nem a Garda-tóval és Zakopanéval vannak tele a fotóalbumok, hanem a Big Brother-házzal, a Showderrel és természetesen Friderikusz Sándorral.

az örökkévalóság egyetlen kérdést tesz fel neked: keserűségben éltél-e, avagy nem
Röhögjük csak ki nyugodtan. Azért - sőt azáltal - vagyunk mi többek, műveltebbek, felsőbbrendűek, igényesebbek, mert lefelé nézünk, amikor őt elképzeljük. Mi tudjuk, hogy Friderikusz Sándornak egyetlen mutatványa maradt, a permanens bukás, tudjuk, hogy Pintér Dezsőt saját beosztottjai is kiröhögik, tudjuk azt is, hogy a nézőtéren és a valóságketrecek előtt statiszták csápolnak. Megvetjük, lenézzük és kiröhögjük azokat, akik mindezt nem tudják. Főleg pedig azokat, akik rajonganak értük.

És most nézzünk mereven szembe azzal a nagyon kényelmetlen - igazságtalan - ténnyel, hogy ez az asszony a relikviái között, a bálványait imádva, Friderikusz-idézetekkel dekorált otthonában - boldog. Amikor pedig a stúdió hűvösében színről színre látja a nagy őket, akkor a legboldogabb.

Ennyi kell csak neki. Nem érdekli, ha kinevetik. Modortalanságnak, intoleranciának tartja - de gustibus non est disputandum, mondaná a művelt latinnal, ha nem lenne ilyen egyszerű. De ilyen, és nem rázza meg a közröhej.

Na ez itt a konfliktusforrás. Ez itt a dráma, csak ez a dráma az igen tisztelt nézőben játszódik le, amint véletlenül végiggondolja, mit is akar az életétől.

Nyomot hagyni? Igen? Mekkorát? Egy évnyit? Tíz? Száz? És ha az letelt? Akkor pont olyan céltalanná minősül vissza, mint bárki másé? Vagy ha nyom nem kell, akkor mi? A boldogság? De hát akkor Alexa jól csinálja, nemde? Hátrányos helyzetű, nem ment egyetemre. Nincs hatalma mások felett, nincsenek luxusautói, nincs Kossuth-díja, nincsenek rajongói. Ő maga a rajongó, de úgy oldódik fel tévéisten imádatában, mint a legjámborabb apáca Krisztusban. Hamis isten? Ugyan ki meri megmérni az isteneket? Kinél van az istenmérleg? Mindenkinek odabenn, a sajátja.

"És ha majd egyszer minden homokszem lepergett a homokórában, ha minden olyan csöndes lesz körülötted, mint az örökkévalóságban, az örökkévalóság egyetlen kérdést tesz fel neked: keserűségben éltél-e, avagy nem."

Kierkegaard, ez az egyébként keresztény gondolkodó eljutott ehhez a kérdéshez, amire Alexa talált egy választ. Egy másik neves keresztény bölcselő, Kierkegaard kacifántjait kézifékes fordulóval elintézve annyit mondott: boldogok a lelki szegények. Kierkegaard amúgy ezt a Halálos betegség című könyvében írja, ahol hosszan értekezik a kétségbeesésről, a keserűségről és hasonló szomorú témákról.

Alexa nem ír könyvet. Pláne ilyen címmel. Csak él. Boldogan.

A tévé és én
dokumentumfilm, 48 perc
rendezte: Papp Bojána
kép: Lovasi Zoltán, Németh Viktor, Szilágyi Kornél, Tóth Csaba
vágó: Georgiev Deszimira
hang: Németh Viktor, Tóth Csaba

hirdetés