Litkey Farkas vitorlázó teljesnek érzi az életét, de a hallevesből sosem elég

Az olasz ételek rabja, de a halak közül csak a kevésbé szálkásat szereti. Litkey Farkas már gyerekkorában sem kedvelte az édességeket, ezért a sütit elcserélte rántott húsra. A 13-szoros Kékszalag-győztes vitorlázó hajója idén a nyolcadik helyen ért célba a Balatonfüred–Balatonkenese–Siófok–Tihany–Keszthely–Balatonfüred versenytávon. Egyik álma az, hogy a félelmeitől megszabadulva tudjon élni.

Mi volt mostanában a legemlékezetesebb gasztronómiai élménye?

Kéthetente járunk Olaszországba hajózni, mert ott készülünk fel a vitorlásversenyekre, s legutóbb egy nagyon ízletes hallevest ettem, amit az olaszok egyszerűen csak úgy neveznek, hogy „zuppa di pesce”. Valójában kevés benne a lé, kisebb halak egyben és nagyobb halak darabjai vannak belefőzve, kagylókkal és többféle rákocskával. Ez egy paradicsomos étel, egy kicsit csípős, azaz „picante”. Ehhez nagyon jól illik egy pohár száraz fehér „della casa”, azaz a ház által kínált bor.

Régebben féltem a szálkától, emiatt nemigen fogyasztottam halas ételeket, de később rájöttem, hogy vannak olyan halak, melyek kevésbé szálkásak, így manapság már bátran választom azokat. Ha egy új olasz étteremben ebédelünk, először mindig margarita pizzát vagy aglio e olio spagettit rendelek, s ezek minőségén keresztül mérem le az étterem konyhájának felkészültségét.

Sokfelé járt a világban, melyik ország konyhája volt a legízletesebb?

Az olasz ételeken kívül a Srí Lankán felszolgált indiai ételeket is megszerettem. A thai ételek eleinte ízlettek, de aztán néhány nap után meguntam az édeskés ízvilágot. Amerikában több államban is jártam, de a hamburgeren kívül nem találtam igazán jónak mondható ételt, kivéve, amikor betértünk egy mexikói étterembe...

Milyen ízekre emlékszik a gyerekkorából?

Édesanyám alföldi születésű, így nálunk gyakori volt a savanyú tojásleves, a sóskaleves, az édes-savanyú ízvilág. Mi már reformkonyhán nőttünk fel, anyám olajban sütötte ki a húsokat, és sok zöldséget tálalt fel hozzá. Nagyon szerettük a rántott húst, az öcsém krumplival, én inkább rizzsel ettem. Mivel ő nagyon szerette az édességeket, előfordult, hogy az én sütimet elcseréltem vele rántott húsra! Gyerekkoromban egyetlen ételt nem tudtam megenni, a szalontüdőt, pedig például a pacalt a mai napig szeretem. Karácsonykor általában töltött káposzta és rántott hús volt a menü, és persze bejgli. A szüleim bort csak ekkor ittak, tokaji aszút. Később édesapám felfedezte, hogy a balatonfüredi Halászkertben ’74-es badacsonyi szürkebarátot lehet kapni, attól kezdve mindig azt itta.

Az ön életében hogyan kapcsolódik össze életében a bor és a gasztronómia?

Amikor csak tehetem, elegendő időt szentelek az étkezésekre, és egy ebédhez is szívesen megiszom egy pohár bort, persze csak ritkán.

Mikor próbálkozott először a főzéssel?

Gyerekkoromban sokszor előfordult, hogy krumplit hámoztam, vagy szétbontottunk egy csirkét, de főzni igazán gimnazista koromban tanultam meg. Emlékszem, egyszer egy fél napot eltöltöttem azzal, hogy főzzek egy francia tojáslevest: követtem a receptleírást, és mire a végén átszűrtem, alig maradt egycsészényi... Abban az időben indult el az országban a „spagettimánia”, s az öcsémmel versenyeztünk: először nagyon gazdagon fűszereztük, s csak később jöttünk rá, hogy a kevesebb több...

Manapság nagyon egyszerű spagettiket készítek: a sonkát olívaolajon megfuttatom, ráteszem a gombát és az olasz paradicsomkonzervet, néhány szem koktélparadicsomot és egy kis vörösbort, lefedem, s a végén friss bazsalikomot szórok rá. Erre ráteszek egy kis parmezán sajtot és reszelt trappistát, persze közben a tésztát is megfőzöm. Amióta karácsonykor nálunk gyűlik össze a család, mindig nagyon izgulok, mert én szerzem be az ünnepi fogásokhoz a szarvasbélszínt, a báránybordát, a halakat, s utána én is készítem el. Egyszer Szent Jakab-kagylót vettem, s akkor is rettentően féltem, nehogy túlfőzzem, mert akkor rágós lett volna, de szerencsére jól sikerült.

Mi volt élete legkönnyebb és legnehezebb pillanata?

Amikor leérettségiztem, úgy éreztem, hogy felszabadultam, boldogság fogott el, megkönnyebbültem. Édesapám elvesztése elég nehéz pillanat volt az életemben, mégis a legnehezebb az volt, amikor felbomlott az első házasságom, s a fiamtól nagyon nehéz volt elszakadnom.

És mi az, ami nap mint nap örömet szerez, vagy ami bánatot okoz?

A vitorlázás mindig örömmel tölt el, egy-egy verseny vagy edzés után előjönnek az emlékképek, hogyan állt a vitorla, hogy mentünk át egy hullámon. Örülök, ha a feleségemmel lehetek, és nagyon szeretek a kutyámmal barangolni. A legjobban az fáj, hogy idehaza az emberek már semminek sem tudnak örülni, depresszióba esnek, s ez a hangulat ránehezül az üzleti életre is.

Hiszek a teremtő erőben, s azt gondolom, hogy van egy „magasabb intelligencia”, ami ezt az egész világot működteti. Hiszek abban, hogy képesek vagyunk teremteni a gondolatunk erejével. De hiszek a szabad akaratban is, hogy a sorsunkat magunk írjuk. Édesanyám azt szerette volna, hogy valami tisztességes szakmát tanuljak ki, s végül vitorlásversenyző lettem, amire ma már nagyon büszke. Ha az ember hoz egy döntést, az út tele lesz akadályokkal, amiket – sokszor kétségek között is – le kell tudnia győzni.

Talán furcsán hangzik, de úgy érzem, kerek az életművem, persze még csiszolgathatok rajta, hiszen a vitorlázás minden percét élvezem. Az egyik célom, hogy megtanuljak félelem nélkül élni: ne féljek az elmúlástól, s úgy érzem, ebben is jó úton járok.