Viola
-6 °C
-2 °C

Csoda, hogy túléltem

2018.09.17. 23:38
A Hiányzó történetek című sorozatban New York-i zsidók mesélik el a történetüket otthonukban. A nyolcadik részben György életét ismerhetjük meg, aki egy Theresienstadtba tartó vagonban született. A képeket készítette és az interjút lejegyezte: Hermann Ildi.

1944. június 6-án a szegedi téglagyárba összegyűjtötték a környékbeli zsidókat, három hét múlva, július 1-jén pedig bevagonírozták őket, köztük anyámat, aki másnap megszült engem a vagonban.

Szerencsére ott volt Nuszbaum Sanyi bácsi is, gyerekorvos, aki világra segített, és elvágta a  köldökzsinóromat anyám körömollójával. Csoda, hogy túléltem. Két nap múlva megérkezett a vagon Theresienstadtba, ami munkatábor volt. Apámat már korábban elvitték munkaszolgálatra Ukrajnába, így anyám csak a szüleivel volt meg velem. A táborban nagypapám dolgozott anyám helyett is, aki így is elvesztette a fele testsúlyát, mert engem szoptatott. A végére ráadásul mindketten rühesek lettünk. De túlélte az egész család, nem voltam még egyéves, amikor Theresienstadt felszabadult. Az egyik legfiatalabb túlélő vagyok.

Lakik itt egy pár tőlünk nem messze, ahol a férfi felszabadító katonaként érkezett ugyanabba a táborba, ahol mi voltunk, beleszeretett az egyik deportáltba, egy fiatal lányba, majd feleségül is vette. Azóta is együtt élnek, több mint hetven éve. Furcsa belegondolni, hogy minek köszönhetjük a boldogságunkat.

Májusban visszamentünk Budapestre, ott lakott anyám bátyja és a felesége. A gondjaikba vettek minket, rögtön kimosták petróleummal a tetveket a hajunkból. Néhány hét múlva hazamentünk Szegedre, ahol a háború előtt laktak anyámék. Aztán nem sokkal később apám is visszatért a munkaszolgálatból. A lakás kifosztva, üresen állt, a szomszédoknál találtak meg egy csomó értéket a szüleim, amit aztán, ha vonakodva is, de visszaadtak nekik. Itt próbáltunk új életet kezdeni. Normál általános iskolába jártam, mert zsidó iskola nem volt. De továbbra is jártunk a zsinagógába, sőt énekeltem is, és idővel megtanultam előimádkozni, tórát olvasni.

Kitűnőre végeztem a gimnáziumot Szegeden. Utána a Miskolci Műszaki Egyetemre akartam menni, de nem vettek fel, mert osztályidegennek minősítettek. Apámat meg a bátyját lecsukták, mert tönkrement a vállalkozásuk, a Dél-magyarországi Textilművek, és az ítélet szerint ezzel megvonták az emberektől a munka lehetőségét. Három évet kaptak. Amikor a nagymamám meghalt, kiengedték őket a temetésére. Emlékszem, kilátszott a csíkos rabruhájuk a nagykabát alól. Végül másfél év után elengedték őket, de kuláklistára kerültek, mert gyárosok voltak. Itt éltem már Brooklynban, amikor az öcsém átküldött egy levelet a szegedi polgármester aláírásával, amiben az állt, hogy apám, Mandler Ernő bűncselekményt nem követett el.

Na, mondom magamban, akkor ezt vidd az apám sírjához, és olvasd fel neki.

gyorgy
Fotó: Hermann Ildi

Szóval emiatt nem mehettem Miskolcra, úgyhogy egy évig dolgoztam anyagmozgatóként a szegedi kendergyárban. Aztán fölvettek Szegedre matematika–fizika szakra, de egy év után átmentem programtervező–matematikus szakra. '68-ban az egyetem elvégzése után programozóként kezdtem dolgozni Pesten. Huszonkét év után mondtam a főnökeimnek, hogy márpedig én kiváló dolgozó leszek, és tényleg kiváltam. Alapítottam egy szövetkezetet, így egy picit már többet kerestem.

1990-ben jöttünk ki Amerikába, mert a feleségem a testvére közelében akart lenni, aki már itt élt. A gyerekeink tizenhét és húszévesek voltak, nekik nagyon nehezen ment az első néhány év. Én már munkaszerződéssel érkeztem, nem volt időm honvágyat érezni, három nap után már dolgoztam. Még otthon egy orosz pasas meginterjúvolt telefonon, kérdezgetett, én meg mindenre mondtam, hogy yes, yes, I know this. Amikor megérkeztem, személyesen is beszéltem velük, ez alapján megfeleltem, és programozó lettem itt is. Nem kerestem sokat, de soha nem éheztünk. Szépen haladtam előre a ranglétrán, tíz év múlva már a háromszorosát kerestem annak, amennyivel fölvettek. Még most is dolgozom, de már nyugdíjasként. Szeretem a munkámat, tudom is csinálni, és a pénz is jól jön.

Nem volt tökéletes a nyelvtudásom, amikor ideköltöztünk, szóval meg kellett tanulnom rendesen angolul.

De még a mai napig erős magyar akcentusom van. Mondjuk soha nem volt ebből problémám, csak az unokáim gúnyolnak miatta.

Hozzánk magyarul beszélnek, de tulajdonképpen csak szívességből, mert meg vannak győződve, hogy a feleségemmel mi alig tudunk angolul. Nekik viszont csodás a kiejtésük, és angolul is gondolkoznak. Amikor mondanak egy mondatot magyarul, hallom, hogy angolról fordították. Nekem olvasni is könnyebb magyarul.

Elsősorban zsidó vagyok, másodsorban magyar és csak aztán amerikai. De azt nem mondanám, hogy Magyarországon van az otthonom, talán inkább valahol útközben. Huszonhét éve eljöttem, ha vissza is megyek, csak szállodában tudok lakni. Ha választanom kell, most már inkább itt érzem magam otthon. Itt van a családom, az unokáim, akik már ide születtek. Persze követjük a magyarországi híreket, és olyankor jó, hogy nem vagyunk ott.

Már gyerekkoromban vallásos lettem, pedig apám elveszítette a hitét a holokauszt miatt, és megfogadta, hogy többé nem áll a tóra elé. Anyámnak megmaradt a hite, minden pénteken gyertyát gyújtott, és kóser háztartást vezetett. Amikor születtem, természetesen nem metéltek körül, és később, amikor visszatértünk a táborból, a szüleim akkor sem akarták a procedúrát. Túlságosan közeli volt az emlék: amikor a nyilasok elkaptak valakit, rögtön lehúzták a gatyáját, és ha látták, hogy zsidó, kivégezték. Nem merték kockáztatni a szüleim, hogy ha újra megtörténik ilyesmi, emiatt veszélyben legyek. Én viszont tizenhárom évesen úgy döntöttem, megcsináltatom. Ez ráadásul előfeltétele volt a bar micvónak. Meg azt gondoltam, ha újra előfordul hasonló szörnyűség, akkor én emiatt nem akarok megmenekülni.

Vállalni akartam a zsidóságom bármi áron is.

A feleségem családja is vallásos, a gyerekeim is. Az egyik fiam még nálam is vallásosabb lett, naponta kétszer jár a zsinagógába, én csak reggelente. Ez a legfontosabb, hogy ez továbbmenjen, ezért is dolgozom hetvenhárom évesen, hogy anyagilag is tudjuk támogatni a gyerekeinket. Önerőből nem tudnák fizetni a jesivát a gyerekeiknek, mert baromi drága. Komoly áldozatokat hozunk ezért, de megéri. Amiben tudunk, segítünk: most például felkészítem az egyik unokámat a bar micvójára.

Valahogy mindig megvolt az egyensúly a vallás és a tudomány között, bár látszólag ellentmondanak egymásnak: a programozásban egzakt, konkrét válaszok vannak mindenre, míg a vallás a hitre épül. Ez soha nem okozott konfliktust bennem, és soha nem kellett választanom. Mind a kettő elengedhetetlen része az életemnek. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy vicc: mi a különbség a hit és a tudomány között? A kisgyerek úgy hiszi, hogy a fütyülője csak pisilésre való, a felnőtt meg már tudja, hogy nem.

Mondjuk a kiegyensúlyozottsághoz szerencse is kellett, ami végül is egész életemben elkísért, a születésemtől kezdve. Onnantól, hogy életben maradtam a koncentrációs táborban, odáig, hogy találkoztam a feleségemmel, aztán az öt gyönyörű unokám: mind egy csoda. És most lesz a negyvennyolcadik házassági évfordulónk. Nem panaszkodom.

(Az interjú 2017-ben készült.)

Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Ismerni a történetünket – alapvető szükségletünk. Kell körénk-mögénk a kontextus, amibe beilleszkedünk, aminek részei vagyunk. Hermann Ildi New Yorkban élő magyar zsidókat keresett fel otthonaikban, hogy meghallgassa, lejegyezze sorsukat és fotókat készítsen róluk. A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszt-túlélő nagymamájának a meg-nem-kérdezett története adta a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye. A jól szituált, látványosan jól lévő, néhol egészen hasonló enteriőrt kedvelő portréalanyok talán így még nem mesélték el senkinek az életüket. A közössé tehető tudásanyagból, a hazai holokauszttörténetek közül pedig az övék még biztosan hiányzott. A vészkorszakról sokat tudunk, néha talán úgy érezzük, túl sokat is, annyi szörnyűség özönlik ránk megállíthatatlanul. Az átfogó képhez azonban kevésbé lehet kapcsolódni, ha van egyáltalán ilyen, s nem csak milliónyi személyes történet mozaikkockájából rakódik ki a nagykép. Mozaikkockákból: sorsokból. Amik zsigerekig ható valósággá például egy szobában válnak, ahol szemtől szemben ülünk a mesélőjükkel, és meghallgatjuk őket. Most néhány, épp a holokauszt miatt távolba menekülő ember történetével nőtt a mozaikkockák száma és lett kevesebb az olyan sors, amelyet nem ismertünk. Az olyan történet, amelyre nem kérdeztünk rá időben, már nem elmesélhető. Szinte már csak azok vannak köztünk, akiknek a túlélők elmesélték az életüket, és akik csak tovább tudják adni a hallottakat. Lassan csak ők emlékeznek a beszélők arcára. Hogy ne így legyen, legalább néhány esetben, íme néhány, eddig hiányzó történet. (Somogyi Zsófia, kurátor)

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!