Erzsébet
1 °C
4 °C

'43-ban születtem, elvileg túlélőnek számítok

2018.08.27. 23:02
Folytatódik Hermann Ildi fotós sorozata, a Hiányzó történetek, amelyben New Yorkban élő magyar zsidók mesélik el életüket az otthonukban. Az ötödik részben Lujzi történetét ismerjük meg, az interjút Hermann Ildi jegyezte le.

Rengeteg gyerek született közvetlenül a háború után, '45 és '48 között, mert akik túlélték és visszajöttek, azonnal családot alapítottak. Aztán sok házasság vált rémessé az előző családok, házastárs, gyerekek elvesztéséből adódott traumák miatt. Rögtön lettek gyerekek ezekben a második házasságokban, hogy az odaveszett gyerekeket pótolják, az angol memorial candlesnek nevezi őket. A háború után felnőtt generáció fizikailag és lelkileg is beteg szülőktől származik, tagjai nem számítanak túlélőnek, csak második nemzedéknek. Nincs joguk semmire, mert ugye nem voltak ott, ugyanakkor sok szempontból olyan az életük, mint a túlélőké, azzal a különbséggel, hogy nekik nincs közvetlen tapasztalatuk a háborúról. Nincs se múltjuk, se identitásuk, ellentétben a néhány évvel korábban született, bújtatott gyerekeknek. Az a tapasztalatom, hogy nekik támadt a legtöbb problémájuk, sokuk képtelen volt normális életet kreálni.

Azzal, hogy '43-ban születtem, elvileg túlélőnek számítok, még akkor is, ha nincs személyes emlékem a háborúról, mert a törvények szerint engem is meg kellett volna ölniük. Viszont mégsem tartozom a túlélők közé, mert nem voltam valódi veszélyben. (A szakirodalom másfeledik generációnak nevezi azokat, akik csecsemők vagy pici gyerekek voltak a háború alatt, így semmire, vagy csak nagyon kevésre emlékeznek.)

Nem vagyok zsidó. Vagyis apám zsidónak született, de 1912-ben a nagyapám kitért a három fiával, mikor apám pici gyerek volt. Persze ettől még a zsidótörvények szerint zsidónak számított, én meg félzsidónak. De akárhogy is nézzük, ez nagy különbség a többiekhez képest. Budapesten laktunk, itt jóval nagyobb esélyünk volt a túlélésre, sőt mivel anyám abszolút árja, katolikus, minden papírja megvolt a tizennyolcadik századig visszamenőleg, így apám is sokáig fel volt mentve mint „árja párja”. Amikor sokakat Ukrajnába vittek, neki még nem kellett mennie, csak '44-ben, amikor még a gettókból is behívták az orvosokat és a mérnököket. Apám mérnök volt, legfiatalabb a három fivér között. Egyik bátyja Argentínába ment, letagadta a zsidó származását, a legtöbb rokonom nem is tudja, hogy zsidó, csak kettő, akinek én árultam el. A legidősebb, aki Magyarországon maradt, zsidó nőt vett el, ők az apai nagyszüleimmel együtt bekerültek a gettóba, de mindenki túlélte.

Vagyis mind a két oldalról egészen más a hátterem, mint a legtöbb magyar kortársamé itt, New Yorkban. Először is nem voltunk vallásosak. Az egyetlen zsidó momentum a családunkban, hogy apám zsidónak született. Hitler szempontjából végül is ugyanaz, de családi szempontból teljesen más. Nagyapám, aki 1862-ben született, a családi mitológia szerint hatévesen elhatározta, őt egyáltalán nem érdekli a vallás. Apám már nem vallásos családba érkezett, de zsidóként, és amikor nyolcéves lett, az apja kitért a három fiával. Az anyja nem volt hajlandó kitérni, csak később, 1938-ban.

lujzi
Fotó: Hermann Ildi

Szóval a vallás egyáltalán nem volt jelen az életünkben, ennek ellenére főleg zsidó származásúakkal jártunk össze. Minél kevésbé volt valaki bezárva a vallásos zsidó világba, annál gazdagabb élete lehetett. Ez egyben osztálykérdés is, nem csak vallási. Azt senki sem akarja mondani, hogy szegény zsidó családból származom, helyette inkább azt mondják, vallásos családból. De a vallásos ilyen értelemben primitívet is jelent, mert aki tanulni akart, az felment vidékről a városba, és onnantól nem volt vallásos. Kevés olyan akadt, aki vallásos is, jómódú is és városi is volt egyben. A vallásosokból nem lett egyetemi tanár vagy építész, az egy teljesen külön vonal. Ezt kevéssé hangoztathatom itt, mert csak azt szeretnék hallani, hogy a magyarok milyen szörnyűek, és hogy mennyi zsidót megöltek. Ez ugyan igaz, de sokkal bonyolultabb is.

Az is érdekes, hogy egyetlen generáció alatt mennyit változott a gyerekszám. A nagyszüleim idejében még hatan-nyolcan voltak testvérek. A tanultabb embereknél ez egy generáció alatt eltűnt, apámék hárman, anyámék meg csak ketten voltak testvérek.

A nyilasok után '48-ban apámat a kommunisták üldözték. Volt egy műhelye, amihez alkatrészekre, csapágyakra volt szüksége, ezért kijött Amerikába egy hat hónapos vízummal. Valahogy tudta, hogy a kommunisták át fogják venni a hatalmat. A Queen Elisabeth hajón ült, amikor ez megtörtént, és majdnem ideg-összeroppanást kapott, mert anyám meg én otthon maradtunk. Egy idő után politikai menedékjogot kapott, és Amerikában ragadt. Akkor kezdődtek a kitelepítések, és mi osztályidegenként veszélyben voltunk. Apám közben elhelyezkedett mérnökként, és szerzett engedélyt, hogy kihozathasson minket Magyarországról. Ki is engedtek minket, mert anyám egy nem túl fiatal, érdektelen asszony volt egy gyerekkel. Viszont apám csak Dél-Amerikába tudott útlevelet szerezni, de Argentínában élő bátyja, az orvos nem fogadott be minket, mert félt, hogy a családja tudomást szerez a zsidó származásáról. Szóval a semmibe kerültünk, rettenetes volt.

Dél-Amerika után Amerikába jöttünk, ahol semmi jó nem várt. Szerencsére kitűnően tanultam, sikerült bekerülnöm a legjobb egyetemre. Miután lediplomáztam, férjhez mentem, hogy elkerüljek otthonról. Mindkettőnket felvettek ösztöndíjjal a Kaliforniai Egyetemre, Berkeley-be doktorátusra. Egy időre visszaköltöztünk Európába, Svájcban éltünk három évig, de vissza akartam jönni Amerikába, mert itt kaptam egyetemi tanári állást, ami sajnos akkor Svájcban lehetetlen lett volna.

'70-ben mentem haza először, tizenkilenc év után. Azóta egyetlen egy év maradt csak ki. Viszont csak '95-ben töltöttem először hosszabb időt otthon, amikor az első Fulbright- ösztöndíjamat kaptam. Az ELTE-re hívtak tanítani, ami fontos volt nekem, mert addig nem volt elég szakmai kapcsolatom Magyarországon. Így viszont jutott időm kipróbálni, milyen lett volna az életem, ha Magyarországon maradok. Az első nap, amikor bementem a tanszékre, beszélgettünk a tanszékvezetőmmel, kiderült, hogy ő '43. május 10-én született, én meg ugye három nappal később. Fölugrottam a székemből, megöleltem, és azt mondtam neki, hát akkor te vagy az itt maradt ikertestvérem. Visszafogott férfi lévén, marhára megijedt tőlem, nem értette, mit akartam ezzel mondani. Pedig egyszerű: te itt vagy, és ugyan egész más emberek vagyunk, de én is itt lehetnék, ha Magyarországon maradunk. De végeredményben mindegy, mert végül így is ide kerültem.

Rengeteg embert ismertem meg Magyarországon, sokkal többet, mint Amerikában. Amerikában hatalmasak a távolságok, minden szempontból, és az emberek megállás nélkül dolgoznak. Ami Magyarországról nem mondható el, ott sok idő megy el értelmetlenül, például órákig várnak az orvosnál. Azt a mennyiségű munkát, amit Amerikában dolgoznak és tanulnak, sehol máshol nem láttam, pedig sok helyen éltem.

Spanyol szakosként kezdtem, de mint középkorász és filológus, a legtöbb publikációm a középkori irodalom és nyelv témájában jelent meg. Mostanában viszont sokat publikálok holokausztot átélt női sorsokról is. Magyarországon a nyelvészeti tanszéken tanítottam, és tartottam elméleti genderkurzust is Szegeden. Nehéz megmondani, hány nyelven beszélek. Mondjuk hat, de többön tudok olvasni. Ebből három latin nyelv, és van egy hetedik, amit már elfelejtettem, az orosz. Magyar, spanyol, német, francia, olasz, angol, időrendben. Ezenkívül a hollandot, a katalánt és a latint is használom a szakmámban. Totál más vagyok, mint a legtöbb magyar, akit ismerek Amerikában. Mindig tudtam, mi akarok lenni, hogy valami akarok lenni. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy hozzámegyek valakihez, szülök három gyereket, és ezzel véget ér a karrierem.

Több mint tíz éve fél évet Magyarországon élek, felet New Yorkban. Minden, ami itt jó, az ott rossz, és fordítva. Tanítok itt is, ott is, de máshol is, például Franciaországban. Sokan jóval alacsonyabb színvonalon élnek Amerikában, mintha otthon élnének, még akkor is, ha otthon szegényebbek lennének, mert otthon legalább lenne egy társasági életük. Nem igaz, hogy Amerika mindenkinek a mennyország. Itt csak a robotból áll az életed, veszel magadnak egy ócska faházat, aztán másfél órát utazol naponta kétszer, ha havazik, még többet, ezt csinálod egy idegen társadalomban, ahol, ha szerencséd van, kapsz két hét szabadságot, ami sose lesz több. Ráadásul olyan távolságok vannak, hogy amikor hazamentél, nem tudsz visszajönni a városba, mondjuk egy könyvbemutatóra. Aztán másnap kezded újra a mókuskereket.

Az amerikaiak között magyar vagyok, a magyarok között meg amerikainak számítok. Nem mintha nem érezném jól magam egy csomó helyen, de nem tartozom sehová. Ugyanakkor mindenhová tartozom. Gyökértelen értelmiségi zsidó vagyok. Az értelmiségi a legfontosabb, de közvetlenül utána következik a zsidó. Két barátnőmön kívül majdnem mindenki zsidó vagy zsidó származású, akit ismerek. Keresztényt, aki nem a családtagom, szinte nem is ismerek, akit mégis, azzal nem vagyunk annyira jóban. Úgyhogy ilyen szempontból totál zsidó vagyok. Akivel összehoz a sors, és továbbmegyünk futó ismeretségnél, majdnem mind zsidó.

Emellett nagyon magyarnak tartom magam, annak ellenére, hogy nyolcéves koromban kerültem el Magyarországról. Ráadásul az emigrációban mindig magyarul beszéltünk, és később sem akartam elfelejteni a nyelvet, mert ez jelentette számomra az aranykort, mint sok túlélőnek a háború előtti nagymama a rétessel. Erős magyar öntudattal nőttem fel, de ha meg kell határozni, akkor inkább európainak mondanám magam, mint magyarnak. Ez is egyféle zsidóság. Mindig a zsidók voltak, akik az európaiságot képviselték, akik többnyelvűek voltak, és akik egyetemes kérdéseket vetettek fel. Ez vagyok én. Ezeknek az utódja. A kulturális identitásom része a zsidóságom, ami kizárja a vallásosságot, mert az meg bezár.

Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Ismerni a történetünket – alapvető szükségletünk. Kell körénk-mögénk a kontextus, amibe beilleszkedünk, aminek részei vagyunk. Hermann Ildi New Yorkban élő magyar zsidókat keresett fel otthonaikban, hogy meghallgassa, lejegyezze sorsukat és fotókat készítsen róluk. A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszt-túlélő nagymamájának a meg-nem-kérdezett története adta a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye. A jól szituált, látványosan jól lévő, néhol egészen hasonló enteriőrt kedvelő portréalanyok talán így még nem mesélték el senkinek az életüket. A közössé tehető tudásanyagból, a hazai holokauszttörténetek közül pedig az övék még biztosan hiányzott. A vészkorszakról sokat tudunk, néha talán úgy érezzük, túl sokat is, annyi szörnyűség özönlik ránk megállíthatatlanul. Az átfogó képhez azonban kevésbé lehet kapcsolódni, ha van egyáltalán ilyen, s nem csak milliónyi személyes történet mozaikkockájából rakódik ki a nagykép. Mozaikkockákból: sorsokból. Amik zsigerekig ható valósággá például egy szobában válnak, ahol szemtől szemben ülünk a mesélőjükkel, és meghallgatjuk őket. Most néhány, épp a holokauszt miatt távolba menekülő ember történetével nőtt a mozaikkockák száma és lett kevesebb az olyan sors, amelyet nem ismertünk. Az olyan történet, amelyre nem kérdeztünk rá időben, már nem elmesélhető. Szinte már csak azok vannak köztünk, akiknek a túlélők elmesélték az életüket, és akik csak tovább tudják adni a hallottakat. Lassan csak ők emlékeznek a beszélők arcára. Hogy ne így legyen, legalább néhány esetben, íme néhány, eddig hiányzó történet. (Somogyi Zsófia, kurátor)

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?