A nácik mesterséges kontinenssel védték volna Európát

2021.09.17. 17:36 Módosítva: 2021.09.17. 17:49
1927-ben új földrészt kívántak létrehozni Európa és Afrika egyesítésével a Földközi-tenger kiszárítása árán. A gibraltári erőmű szinte korlátlan mennyiségben állította volna elő az energiát. Az új világ neve Atlantropa volt.

Van egy álmom

Európa állítólagos túlnépesedése, krónikus energiaéhsége, a mezőgazdasági területek kicsiny mértéke, a „sárga veszedelem” előretörése, illetve az afrikai kontinens újabb gyarmatosítása érdekében egy német építész és szellemtörténész drasztikus, több millió élőlény életét alapjaiban megváltoztató mérnöki tervvel állított be 1927-ben Wilhelm Marx, a weimari köztársaság 10. kancellárjának irodájába.

Az államfőnek átnyújtott, gazdagon illusztrált, H.G. Wells sci-fi-író ihlette tervdokumentáció a fent említett „korabeli akkut” problémákat úgy akarta orvosolni, hogy a Földközi-tenger területének 22 százalékának kiszárításával egyesítette volna Európát Afrikával, amely 666 200 négyzetkilométernyi, a tengertől elrabolt új megművelhető földterületet jelentett.

Az új szuperkontinenst eleinte Panropa, később Atlantropa néven hívta.

A mérnök koncepciójának természettudományos alapja Otto Jessen földrajztudós megfigyeléseire és kutatásaira alapult: 

Mivel a Földközi-tenger mindig több vizet párologtat el, mint amennyit az ide torkolló folyók (pl. Nílus, Rhône, Pó) vízhozama pótolni tud, így a tenger vízállományának nagyobb részét az Atlanti-óceántól szerzi be.

A mérnöki terv szerint ha a mediterrán medence kapcsolódási pontjait Gibraltárnál és Gallipolinál egy-egy gigantikus méretű, vízerőműként is funkcionáló főgáttal elzárnák, a Földközi-tenger nyugati medencéjében közel száz, a keleti részében pedig több mint kétszáz méterrel csökkenne le a víz szintje, amely egy Ibériai-félsziget méretű „új élettér” kialakulását jelentené. A mesterséges kiszárítással lényegében a hatmillió évvel ezelőtt lezajlott messinai sókrízis földrajzi állapotát lehetne visszaállítani, amikor is a Földközi-tenger hétszázezer évre teljesen elzáródott az Atlanti-óceántól a miocén kor végére. 

Herman Sörgel mind a kancellárnak, mind az 1929-ben Lipcsében több nyelven is kiadott könyvében úgy fogalmazott, hogy 

csak az Atlantropa-projekt által lesz képes az európai civilizáció fennmaradni, önellátóvá válni és versenyképes maradni az amerikai és a feltörekvő ázsiai országokkal szemben. (…) Ázsia örökre rejtély marad, hiszen sem az európaiak, sem a britek nem lesznek képesek ott hosszú távon fenntartani globális birodalmukat – tehát közös európai erőfeszítéssel Afrikát kell gyarmatosítanunk. (…)

A Földközi-tenger területének lecsökkentése lehetővé tenné a hatalmas mennyiségű villamos energia előállítását, amely garantálja iparunk növekedését. Ellentétben a fosszilis tüzelőanyagokkal, a vízenergia sohasem szűnne meg. (...)

Öntözés és vízvezetékek segítségével a Szaharát egy hatalmas oázissá tehetnénk, Afrika belsejében pedig három tenger méretű mesterséges tavat (Kongó-, Csád- és Botswana-tenger) tudnánk létrehozni. A masszív közmunka több mint egy évszázadra enyhítené a munkanélküliséget, a túlnépesedést és az afrikaiak bevándorlását Európába. A Közel-Kelet ellenőrzése kiegészítő energiaforrásként és védőbástyaként is jó szolgálatot tehet Atlantropa fehér népeinek a sárga veszedelem ellen.

Gibraltár  

Herman Sörgel a Gibraltári-szorosba kezdetben öt gátat tervezett a svájci Bruno Siegwart mérnökkel közösen, amelyek teraszos elrendezésüknek köszönhetően egyenként száz méterrel csökkentették volna le a mediterrán medencébe beömlő Atlanti-óceán vízszintjét. Ezeket a korai látványképeket prof. Michael Zeno Diemer müncheni festőművész készítette. 1931-ben a mérnök újratervezte a konstrukciót, és Peter Behrens építésszel közösen már csak egy hatalmas méretű főgátban gondolkodott.

A patkó alakú műtárgy helyét azonban nem a szoros legkeskenyebb szakaszán, hanem attól nyugatra, Tarifa és a marokkói Tanger feletti Minar község között húzták meg. A 35 kilométer hosszú műtárgyat 2,5 kilométer szélesre és 500 méter magasra képzelték el. A gát tetejére 2x2 sávos autópályát, két vasúti sínpárt (amelyen a tervek szerint 1950-től már a háromméteres nyomtávú, kétszintes Breitspurbahn szupervasút közlekedett volna), valamint 17 négyzetkilométernyi erőműtelepet terveztek.

Az építmény persze nemcsak vízszintesen lett volna gigantikus méretű, hanem függőleges irányban is. A létesítmény közepére ugyanis egy négyszáz méter magas, „amerikai stílusban megépített” felhőkarcolót álmodott a két építész, amelyet irodaházi funkciói mellett kilátóként, szállodaként, légvédelmi platformként és a rodoszi kolosszus mintájára Atlantropa „ikonikus tengeri bejárataként” kívántak működtetni. 

A gibraltári főgát – az építészek számítása szerint – egymillió munkással, ötmilliárd köbméter föld megmozgatásával tíz év alatt készült volna el. a világ legnagyobb gátja persze a föld legnagyobb vízerőműve is lett volna.

A korabeli számítások szerint a vízerőmű kezdetben 49 000 MW energiát termelt volna, amely 1927-ben négy és félszer több villamosenergia-produktumot jelentett, mint az összes német erőmű akkori energiatermelése. (A 2009-ben átadott kínai Három-szurdok-gát – amely jelenleg a világ legnagyobb vízerőműve – mindösszesen 22 500 MW teljesítményre képes.) 

A Gibraltári gát elmélete - 1951

Herman Sörgel 1938-ban ellenben már úgy kalkulált, hogy a Gallipoli-gát megépülése után csak a gibraltári vízerőmű 1960-ra már 175 000 MW villamos energiát, a modernebb turbinák alkalmazásával pedig 365 000 MW-ot lesz képes előállítani! (Összehasonlításképpen a Paksi Atomerőmű négy reaktorblokkja 2009 óta névlegesen összesen csak bruttó 2000 MW teljesítményre képes.) Az Atlanti-óceán vízhozama által generált (leendő) villamosenergia-kapacitás egyébként nem volt a valóságtól elrugaszkodott ötlet. Daniel García-Castellanos spanyol oceanológus 2009-es számítása szerint amikor az óceán 5,3 millió évvel ezelőtt ismét áttörte a gibraltári hegygerincet, százmillió köbméternyi víz folyt be a mediterrán medencébe másodpercenként, amelyet néhány hónap, esetleg két év alatt töltött fel. Ez borzasztó nagy energia.

Gallipoli  

Bár a Boszporuszon keresztül a Földközi-tenger évente alig kétszáz köbméternyi vízzel táplálja a Fekete-tengert, Herman Sörgel és Bruno Siegwart mérnökök úgy gondolták, hogy a török Çanakkale város magasságában kialakított 1,2 kilométer hosszú Dardanella-gáttal úgy fel lehetne duzzasztani a Fekete-tengert a Duna, a Volga és a Dnyeper folyók vízhozama által, hogy az áramlás megfordításával az egy 80 000 MW-os teljesítményű erőmű megmozgatásához is elegendő lenne. 

Terveik szerint a 16 darab, nyolc méter átmérőjű csövön keresztül „átfolyatott tengervíz” az egész Balkán-félszigetet és Dél-Oroszországot elláthatta volna energiával.

Cap Bon  

A két főgát elkészültével a német építészek évi 165 centiméteres apadást prognosztizáltak a Földközi-tengeren. A víztömeg folyamatos zsugorodása miatt 120-160 év alatt teljesen megsemmisült volna a ma ismert dalmát, görög és török szigetvilág. A kiszáradás miatt az Adriai-tenger északi része már nem Velencénél vagy Triesztnél, hanem az olasz csizma sarkantyújánál, a Gargano-félsziget–Dubrovnik-vonalnál kezdődne. Korzika, Szardínia, Szicília és Málta az Appennini-félsziget nyúlványaivá alakulnának át. Cagliarit, Palermót és Vallettát hajó helyett már csak busszal vagy vonattal érhetnénk el. Mivel a kiszárítás ellenére Nagy-Tunézia és Nagy-Szicília még mindig nem érne össze, így az afrikai Cap Bon-félszigetnél még egy újabb óriásgátat építtetett volna Herman Sörgel. 

A 66 kilométer hosszú műtárgy egy 20 000 MW-os kapacitású erőművet rejtett magában, amely azt használta ki, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjének vízszintje száz méterrel lejjebb van, mint a nyugati oldala. A gát mellé képzelték el azt a kábelhidat is, amelyen a Berlin–Fokváros szupervonat közlekedhetett volna. A tuniszi erőművet Herbert Dübell mérnök 1932-ben tervezte meg.

Új kikötővárosok  

Mivel a 120-200 évig tartó kiszárítás teljesen újrarajzolta volna a mediterrán medence partvidékét, így rengeteg (egykori) kikötőváros közvetlen tengeri összeköttetését is meg kellett oldania a német építésznek, hiszen a nagyobb települések közül – mint például Orán, Algír, Tunisz, Málaga, Valencia, Barcelona, Marseille, Toulon, Cannes, Monaco, Genova, Nápoly, Messina és Port Szuez – 8–90 kilométerrel került messzebb a Földközi-tengertől. A probléma orvoslására 

olyan új, futurisztikus megavárosok építését irányozta elő Herman Sörgel projektgazda, amelyeket gigantikus méretű csatornarendszerekkel kötöttek volna össze a régi tengerparti városokkal. Mindegyik új megapoliszt más és más sztárépítész tervezte.

A kétmillió lakosúra tervezett marokkói Új-Tangert például Peter Behrens és Alexander Popp; a „Rhône kikötőjének” nevezett Új-Marseille-t Lois Welzenbechers; Új-Genovát George Ferber és Wilhelm Appel drezdai építészek; Új-Messinát a lipcsei illetőségű George Wünschmann; Palesztina új városait (Haifa, Jaffa, Tel-Aviv) Erich Mendelssohn; Új-Kairót és Új-Port Szuezt pedig Hans Döllgast.

Adria városai esetében nem születtek ilyen tervek. Mivel a Földközi-tenger melléktengerét a teljes kiszáradás fenyegette, így itt csak annyit tettek, hogy egy 450-500 kilométer hosszú, 800 méter széles csatornával kötötték össze a lagúnák városát a megmaradt Adriával. Ehhez a zömmel a Pó által táplált gyűjtőérhez kapcsolták hozzá jobbról-balról azokat a hajózható mellékcsatornákat, amelyek Triesztet, Chioggiát, Pulát, Rijekát, Ravennát, Riminit, Zadart, Anconát, Splitet, Makarskát, Pescarát és Barit kötötték volna be a Földközi-tenger megmaradt vérkeringésébe. Az új településeket folyamatosan, 100-120 év alatt kívánták felépíteni.

Pró és kontra  

A gigantikus terv az I. világháborút épphogy kiheverő európai lakosság körében óriási sikert ért el. A média szuperlatívuszokban beszélt róla. Általánosságban elmondható volt, hogy a kontinens népei valamilyen békés páneurópai összeborulást véltek felfedezni a mérnöki koncepcióban, amely a nagy háború borzalmai után érthető is volt. Hasonló véleményen volt kezdetben Wilhelm Marx német kancellár is, ám az ország katonai vereségére, gazdasági helyzetére és pénztelenségére utalva kedvesen visszautasította Berlin támogatását.

A világválság kibontakozásával, illetve a kontinens egyes országainak politikai radikalizálódásával a tanulmány egyes részeit  Herman Sörgel az 1936-os berlini olimpia alkalmából átszerkesztette. Az építész ekkor annyira azonosult Adolf Hitler árjaszemléletével, hogy a Földközi-tenger országainak többségét nem is akarta értesíteni, illetve észrevételeiket meghallgatni az esetlegesen elinduló építkezés rájuk vonatkozó hatásairól. A mérnök egyik egyetemi előadásán állítólag így fogalmazott: 

Jugoszlávia népei saját önfenntartásukra sem képesek, nemhogy egy magasztos eszmei cél érdekében közösen dolgozzanak. Pillanatnyi, mondvacsinált gazdasági sikereik egymás kirablásából állnak. (…)

A görögök – akiknek országa csak törött oszlopok raktára – mind lusta és helóta.

Államszervezési gyakorlatuk miatt, bár a törökökben megvan a potenciál, de míg reformjaikat nem viszik [Kemal Atatürk] végbe, addig nem számíthatunk rájuk. Közel-Kelet és Észak-Afrika népei mind önös, saját érdekeit kereső kufárok, nemhiába uralkodnak felettük évszázadok óta a törökök, az angolok, a franciák és az olaszok. (…)

Egy ilyen terv megvalósítására csak Európa vezető népei képesek.  

A gigantikus beruházásokban gondolkodó Adolf Hitler azonban Atlantropa tervére ügyet sem vetett. 

A „német élettér” kiterjesztését ugyanis ő nem a Mediterráneum és az alsóbbrendűnek tartott afrikai népek területi összekötésében látta, hanem a keleti orientációban, amely érvelése szerint sokkal olcsóbban kivitelezhető és pár év alatt elérhető cél volt.

Franciaország hasonlóan vélekedett. A velenceiekkel közösen ők is attól féltek, hogy ősi tengerparti városaik elnéptelenednek majd az új beruházások miatt, amelyekre – a tenger hiánya miatt – már a turisták sem lesznek kíváncsiak. Nagy-Britannia úgy vélte, hogy a gibraltári főgát megépülésével drasztikusan csökkenne majd politikai, gazdasági és katonai befolyása a térségre. A semleges Svájcból (Genfből) irányított „kontinentális érdekű” projekt miatt ugyanis előbb-utóbb elveszítenék Egyiptomot, Máltát és Gibraltárt. Ugyanez a félelem töltötte el a Kreml urait is. Ők a Gallipoli-gát megépülése miatt látták úgy, hogy csökkenni fog a befolyásuk a régióban. A tervért egyedül a skandináv országokban lelkesedtek. Ez érthető volt, hiszen Stockholm és Koppenhága számára ekkor még úgy tűnt, hogy a beruházás nem fogja érinteni országuk területét, ráadásul a nyári szezonban állampolgáraik modernebb és kényelmesebb házakban nyaralhatnak majd a Földközi-tenger partján.

Bár „a szovjetek kelet-európai, közel-keleti és afrikai előretörése” miatt a II. világháború után ismét foglalkoztatni kezdte a szövetségeseket a Sörgel-féle terv megvalósítása, annak horribilis kivitelezési költsége (csak a gibraltári főgát megépítését kétszázmilliárd amerikai dollárra becsülték) és az olcsó nukleáris energia elterjedése miatt 1952-ben végleg lemondtak az angolszászok a német építész álmáról. Persze ehhez a tényhez hozzájárult az is, hogy ebben az évben a 

Müncheni Egyetemen tartott Atlantropa-előadásáról hazafelé bicikliző Herman Sörgelt a nyílegyenes, jól kivilágított utcán egy autó halálra gázolta. A kocsi sofőrjét soha nem találták meg. Baleset volt vagy gyilkosság? Sohasem tudjuk meg…

2012-ben a Darmstadti Műszaki Egyetem szakemberei számítógépes programok segítségével lemodellezték az Atlantropa-tervet. Az eredmények kiábrándítók lettek. A kiszárított Fekete-tenger minimum egy, radikális környezetvédők állítása szerint 9,5 méterrel növelte volna meg a világtenger vízszintjét, amely komoly árvízvédelmi beruházásokat követelt volna meg New Yorktól Rióig, Sydney-től Los Angelesig, Londontól Szentpétervárig. Biztonságpolitikai szempontok alapján a gibraltári főgát állandó kiszolgáltatottsági helyzetben volt. Háború, terrortámadás vagy baleset esetén az átszakadó főgát megaszökőárat zúdíthatott volna a mediterrán medencére, elpusztítva mindazt, amit időközben felépítettek.

Ráadásul katonai támadás nélkül is megsemmisülhetett a gát, hiszen pont egy lemeztektonikai válaszvonalra akarták ráépíteni. Az erőműre kifejtett víznyomás miatt még aktívabbá vált volna a régió vulkáni és szeizmikusan tevékenysége – elég csak a mai napig aktív Etna, Stromboli és Vezúv vulkánokra gondolni. A Földközi-tenger kiszárításával párhuzamosan a talajvíz és az esők gyakorisága is csökkent volna, amely a part menti zónák elsivatagosodását, így a terméshozam csökkenését vetítette előre. A Földközi-tenger és az Atlanti-óceán közötti hőcsere megszüntetésével a Golf-áramlat szinte trópusi övezetté változtatta volna át Nagy-Britannia és a skandináv országok éghajlatát.

Ezen túlmenően súlyos ökológiai következményekkel is számolni kellett. A maradék tenger sótartalmának növekedése miatt több ezer faj kipusztulása volt prognosztizálható. A száz méter magas zsilipek ellenére Európa nemzetközi hajóforgalma is jelentősen lecsökkent volna, hiszen a Gibraltári-szorosból az óceánra kijutás lehetősége tizennégyről két kilométerre csökkent volna. Ez az árak emelkedését is maga után vonzotta. Herman Sörgel utópisztikus terve így összességében több kárral járt volna, mint haszonnal.



  • Tippek
  • Hírek