Még mindig dől az olaj az elsüllyedt szovjet Atlantisz tornyaiból

2021.10.13. 11:40
Harminchárom évig szolgálta ki a Szovjetunió kőolajiparát a világ legelső mesterséges szigete. A héthektáros platformot 1982-ben nyelte el csaknem teljesen a Kaszpi-tenger. A dollármilliárdokat termelő elsüllyedt szovjet Atlantisz napjainkban kap új lendületet.

Sztálin még a kurszki tankcsata előtt két nappal, 1943 júliusának elején rendelte el, hogy – a szibériai és az azeri kőolaj- és földgázmezők bányászatának 1944-re tervezett megduplázása mellett – Moszkvának a Kaszpi-tenger szénhidrogén-lelőhelyekben gazdag kontinentális talapzatára egy vasbeton merevítésű mesterséges szigetrendszert kell építenie. (Baku és környéke a XX. század elején adta a világ kőolajtermelésének a felét – aminek kincseit egyébként 1872-től 1919-ig a Nobel testvérek, a Rotschild és a Börtzell-Szuch család beosztottai termeltek ki a Nyugat-Európának.)

Az utasításnak megfelelően Aghagurban Alijev és Juszif Szafarov vezette mérnökcsapatok 1945-ben végeztek a tengerfenék geológiai feltárásával. A júliusban publikált kutatás fő javaslata szerint a Föld első mesterséges, több platformból álló szigetrendszerét minimum 55 kilométer hosszúra kell megtervezni ahhoz, hogy gazdaságilag megérje a kőolajat és földgázt kitermelni –1100 méter mélyről. A generalisszimusz az építkezés lebonyolításával a szovjet gyárak Urálon túli evakuálásában jelentős sikereket felmutató Nyikolaj Bajbakov olajügyi minisztert bízta meg.

A feladat bonyolultságát jól szemléltette, hogy a Kaszpi-tengerre nemcsak 2000 fúrótorony-állomást kellett megterveztetni, hanem egy 5000 fő befogadására és kiszolgálására alkalmas települést is.

A fekete arany városa a Kaszpi-tenger felett  

A Kreml fokozatosan akarta felépíttetni a Bakutól 110 kilométernyire lévő, a nyílt tengerre tervezett várost és a hozzá kapcsolt szivattyútelepeket. Bajbakov javaslatára először hét kiszuperált hajót hegesztettek össze, amelyeken két fúróállomást, szivattyúkat és egy ideiglenes jellegű szállást alakítottak ki. A következő lépésben Moszkva lemásolta az angol Guy Maunsell-féle, cölöpökön álló Temze-torkolati erődrendszerét, amit szerkezetében csak annyiban egészítettek ki a szovjet építészek, hogy a jobb statikai hatás elérése érdekében hatalmas méretű sziklákat süllyesztettek a tengerfenékbe beágyazott vasgerendák közé.

A hónapról hónapra mélységében és szélességében egyre gyarapodó városban már az „alapkőletétel” után elindították a tengerfenék alatti kőolajmező fúrását. 1948 őszére végre elkészültek a lebegő sziget első kétszintes nyeregtetős házai, valamint a tankerek fogadására alkalmas két kikötő is. Talán nem véletlen, de a világ első tengerre telepített fúrótornyából 1949. november 7-én késő este tört fel először a fekete arany.

A sikeren felbuzdulva Sztálin további rubelmilliárdokat különített el az ekkor még csak 5880 négyzetméteres sziget bővítésére. Moszkvában gyorsan megalapították az azeri „tengerváros” fejlesztésével és bővítésével foglalkozó, Glavmorneftre keresztelt ingatlanfejlesztő céget, amelynek élére Sabit Orujov miniszterelnök-helyettest, a Stalinneft korábbi főigazgatóját nevezték ki. Természetesen minden urbanisztikai fejlesztést a szénhidrogén-bányászat igényei alakítottak ki, amelynek tudományos felügyeletét a Gipromorneftegaz, a termelésért pedig az Aznefterazvedka nevű állami vállalatokra bízta a Kreml.

1950-re a Kaszpi-tenger azeri oldalán már 12 kisebb-nagyobb méretű, gólyalábakon álló platformváros meredt ki a vízfelszínből, amelyek között már 264 fúrótorony szívta éjjel-nappal a Föld fekete vérét. Moszkva a „lebegő” városok és „vasszúnyogok” sűrű elhelyezése miatt döntötte el, hogy a logisztikailag és közlekedéstechnikailag bonyolultabb irányítású tankerszállítás helyett inkább cölöpökön álló autóutakat és hidakat épít majd a mesterséges szigetek és szárazföld közé.

Ennek megfelelően 1951-re már több mint 180 kilométer hosszú, frissen átadott vasúti és közúti híd szolgálta ki a szigeteken élőket és dolgozókat. A pókhálószerűen felépített, bakokon nyugvó hidakat úgy alakították ki, hogy azok ne csupán a nagyobb tengeri viharokat, batimetriai és éghajlati viszonyokat, hanem egy-egy nagy nyomású vezeték (kőolaj és ivóvíz) súlyát is el tudják bírni.

Tengeren lebegő szovjet mintaváros

A párt 1952 és 1956 között a központi szigetet tovább bővítette. Ekkor épült fel 16 darab kétszintes munkásszálló, egy 100 férőhelyes ebédlő, egy 300 fős mozi, könyvtár, fürdő és tucatnyi adminisztrációs épület. Az épületek zömét ekkor még jól megmunkált fából készítették el. 1958-ban azonban ismételten kicsinek bizonyult a központi sziget, így újabb bővítéseknek láttak hozzá. 

A jobb statikai alapok kiépítése érdekében csaknem 500 használaton kívüli hajót süllyesztettek el a mesterséges sziget körül, amire állítólag félmillió köbméternyi földet és sziklát kellett rázúdítaniuk a mérnököknek.

A munkások ekkortól kezdték el tréfásan Armada-szigetnek hívni a hivatalosan Neft Daşlarınak (Olajszikláknak) hívott városukat. A jobb élhetőség szellemében a szovjet építészek egy kis parkot is kialakítottak az új, immár 7 hektárosra növelt földterületen, amit panelből készült kilencemeletes kórház, ötszintes szálloda, kulturális központ, sportcsarnok, pékség, sőt még egy limonádégyár is körbeölelt!

Természetesen újabb kecskelábú hidakat is kiépítettek az új és a régi földterületek között, ÍGy már 300 kilométeresre növekedett a „lebegő átkelők és hidak” hossza.

A közvilágítást egy saját fejlesztésű gőz-, majd tíz év elteltével gázturbinával érték el. Az 1970-es évek végén már több mint 5000 ember élt és dolgozott valamelyik szigetplatformon, a 2000 kőolajfúró torony valamelyikén.

A 12 órás munkakörben, egy-két hetes műszakban – a szovjet viszonyok mellett igencsak jó pénzért – dolgozó férfiak és nők többsége vagy szakképzetlen munkás, vagy a hadseregtől leszerelt katona volt. Követelmény volt, hogy a platformokon kialakított négyszemélyes szobákba családos emberek csak gyermekeik nélkül költözhettek be, s vállalhattak nehéz fizikai munkát.

A kommunista álom vége, a kapitalista kezdete

Sztálin nagy költségvetéssel megépített szovjet mintavárosa az 1980-as évek elején kezdett hanyatlani. A Moszkvában Морской город-nak vagy Нефтяные камни-nak is hívott szigetvárosrendszer hanyatlása több ok miatt következett be: a folyamatos esőzések miatt 1982 nyarára 1,80 méterrel megemelkedett a Kaszpi-tenger vízszintje, elöntve így a központi mesterséges szigetet és a rajta álló panelépületek első emeletét. Az időszakos „vízhozambővülésnek” gondolt természeti csapást eleinte úgy próbálták kivédeni, hogy a házak második és harmadik emeletei közé fahidakat építtettek a zavartalan gyalogosforgalom biztosítására, de a „belvíz” sokkal tartósabbnak bizonyult annál, amit egy szélsőséges vízszintingadozás „általában” okozni szokott.

Tetézte a bajt, hogy ekkor zuhant vissza a kőolaj hordónkénti ára 15 dollárra is, ami a szibériai, olcsóbb kitermelésű kőolaj-kitermelésnek kedvezett. 1985-re a Kaszpi-tenger vízszintje további 40 centiméterrel nőtt. A platformvárosok ekkor már három éve folyamatosan víz alatt álltak, ahogyan a hidak kétharmada is. A glasznoszty éveiben – a korrózió, a viharok és a karbantartás hiánya miatt – a megmaradt építmények is életveszélyessé váltak. 

A 300 kilométernyi hídrendszerből ma már csak 45 kilométernyi járható, ez is csak csigatempóban, autóval óránként 3 kilométernyit haladva.

Az egykor az északi szélesség 40°19’35”, keleti hosszúság 50°35’0” koordinátáknál álló mesterséges sziget – úgy tűnik – ma már végérvényesen eltűnt a föld, pontosabban a víz felszínéről. A problémák enyhítése céljából Moszkva 1987-ben átstrukturálta a Kaszpi-tengeri platformváros-építési szokásait. A Kreml ekkortól már csak közvetlenül a part mentén, főleg a természetes képződésű Gum- és Dash-, valamint Gil-sziget köré építtetett apróbb méretű platformokat, hidakat és kőolajfúró tornyokat, de a korábbi termelési volument már sohasem tudták utolérni. (A Kreml 1949-től Azerbajdzsán 1991-es függetlenségének kikiáltásáig az itt felállított mesterséges szigetekről több mint 158 millió tonna kőolajat és 15 milliárd köbméternyi földgázt bányásztatott ki a Szovjetunió népeinek és exportra.)

Mivel a folyamatos természeti csapások miatt a bányászat a rendszerváltásnak nevezett politikai fordulat után már csak 35 százalékos volumenű lett az 1970-es években elért csúcsidőszakhoz képest (több mint 600 kút volt már ekkor a víz alatt a központi szigetvárossal együtt), így a kapitalistává átvedlett új vállalat cégvezetősége a munkások felét 1994-ben elküldte.

A SOCAR-ra átkeresztelt cég napjainkban zömmel török és japán tőke bevonásával, illetve 200 kút használatával már napi 18 ezer hordónyi kőolajat termel ki a tenger kontinentális talapzata alól.

A 2008-as, nem éppen frissített adatok szerint jelenleg 933 fő dolgozik a Kaszpi-tenger part menti platformvárosaiban, s már-már valamilyen urbanisztikai fejlődésszerűség is beindult ezekben a „városokban”. A 2009-ben megrendezett 60 éves városalapítási ünnepséggel egy időben az azeriek (külföldi tőke felhasználásával) felújították a parthoz közeli, mangó- és narancstermesztés céljából felépített üvegházakat, a focipályát, valamint a nagyszámú muszlim bányász miatt egy mecsetet is építettek. Az Lukoil céggel kötött szerződés szerint 2015-ben már napi 2600 tonna fekete aranyat szivattyúztak ki a régi-új 438 kútból. Orosz becslések szerint a 62 évnyi kitermelés ellenére

még mindig 2,95 milliárd tonnányi kőolaj és 3100 milliárd köbméternyi földgáztartalék lehet a tenger kontinentális talapzatában.

A tenger vízszintnövekedésének hála a Kaszpi-tenger levegője is tisztább, mint volt. Persze az ökológiai katasztrófa réme még mindig ott lebeg Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán, Oroszország és Irán tengerpart mellett élő lakosai felett, hiszen 1982 óta egyelőre még csak kisebb mértékben ugyan, de csak szivárog valamilyen mértékben a víz alá került kutak többsége.

A problémáról és az egykori szovjet Atlantiszról – a nyugati újságírók közül elsőként – a svájci Marc Wolfensberger készített dokumentumfilmet, a „tengerváros” megmaradt részei játékfilmes díszletként pedig a Világ nem elég című James Bond-filmben voltak először láthatók. 



  • Hírek
  • Hírek