A kormány tudtával titkos orosz légió alakult Budapesten

2022.09.25. 11:01

A magyar hadsereg több mint egyharmadát kozák és orosz katonákkal akarták feltölteni francia pénzből.

Orosz ökölbe magyar kardot!

Az orosz polgárháború második szakaszának a végét jelentette, amikor a Vörös Hadsereg vérgőzös előrenyomulása miatt a bolsevikellenes dél-oroszországi Fehér Hadsereg és a helyi monarchiapárti lakosság zömét 1920 novemberében báró Pjotr Nyikolajevics Vrangel tábornok sikeresen evakuáltatta a Krím-félszigetről nyugat felé. Mihail Alekszandrovics Kedrov flottaparancsnok 

126 hadi- és kereskedelmi hajó bevonásával csaknem 150 ezer katonát menekített ki ekkor az antant felügyelete mellett Konstantinápoly környékére Szevasztopol, Jevpatorija, Kercs, Feodoszija és Jalta kikötőiből.

A Romanov-párti tisztek és katonák nagyobbik hányada innen leginkább Londonba és Párizsba, illetve a pánszlávizmus szellemében a frissen megalakult Csehszlovákiába, a Szerb–HorvátSzlovén Királyságba, a későbbi Jugoszláviába, valamint Bulgáriába ment. Az orosz diaszpóra létszáma bár nem volt olyan jelentős Magyarországon, mint Prágában, Belgrádban, Szófiában, illetve az egykori Szerém vármegyéhez tartozó vajdasági Karlócán, ám Budapest és Pécs ennek ellenére mégiscsak az orosz katonai emigráció két jelentős központja lett. De kezdjük az elejéről.

A kapcsolatteremtést maga Vrangel báró kezdeményezte. A főparancsnok 1920. július 14-én keltezett, Horthy Miklós tengernagynak írt francia nyelvű levelében elismerte Horthyt a bolsevikok elleni határozott és eredményes harcáért, és reményét fejezte ki, hogy a jövőben közelebb kerül egymáshoz a két, korábban oly sokak által elválasztott nép.

Vrangel dorombolása mögött persze nemcsak a jobboldali tekintélyelvű Horthy-rendszer és az 1918–1920-as fehérgárda-diktatúrák tipológiai közösségét kell értenünk, hanem azt a tényt is, hogy sok orosz hercegeknek (például Nyikolaj D. Golicin miniszterelnök, Szergej P. Obolenszkij hadosztályparancsnok, Pjotr Volkonszkij diplomata) illetve a balti német arisztokráciának sok magyar nemesi família volt a barátja vagy a távoli rokona.

A Márkus-villa

A magyarországi orosz emigráció jeles tagja volt a XX. század legnagyobb férfi táncosa, a világhírű Vaszlav Fomics Nizsinszkij balettművész és koreográfus is, aki még az első világháború kitörése előtt, 1913-ban vette el feleségül Márkus Emília színésznő és Pulszky Károly művészettörténész kisebbik lányát, Pulszky Romola író-táncosnőt. Házasságukból két leánygyermek született Budapesten.

A házaspár 1944-ig élt a jelenleg fiókkönyvtárként üzemeltetett Hűvösvölgyi út 85. szám alatti, a Jánszky Béla és Szivessy Tibor tervei szerint 1912-ben átadott Márkus-villában, majd a bombázások miatt Sopronba tették át székhelyüket. A második világháború után a házaspár Svájcba költözött. Nizsinszkij ekkor már mentálisan súlyos beteg volt, aki végül is 1950-ben hunyt el egy londoni kórházban. Holttestét 1953-ban exhumálták, hogy végrendelete szerint a párizsi Montmartre-i temetőben újra eltemethessék.

Az a gyanús, ami nem gyanús

A tenger nélkül maradt tengernagy annak ellenére hasonlóan látta a jövőt válaszlevelében, hogy a magyar politikai elit többsége hagyományosan szlávellenes volt, az oroszokat Kárpát-medencei nemzeti mozgalmak támaszaként tartották számon, amely lényegében a történelmi Magyarország feldarabolásához vezetett.

Budapest kezdeti udvarias távolságtartását az is növelte, hogy az 1848–49-es szabadságharcot csak az orosz csapatok behívásával tudták megnyerni az osztrákok, valamint az első világháborúban a két nemzet ismételten egymás ellen harcolt. Ezeket a tényeket tetőzte, hogy a politikailag aktív orosz katonai emigráció többsége megrögzött franciabarát volt, amely abszolút nem volt ínyére a magyar kormánynak.

Ettől függetlenül a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium az antant engedélyével mégiscsak engedélyezte az orosz fehér emigránsok magyarországi letelepedését,

amelyet kezdetben a Rózsa utca 98. szám alatt működő Orosz Birodalom követségének egykori főkonzulja, az Újvidék egyik mellékutcájában 1924-ben agyonlőtt Pjotr Volkonszkij herceg, márciustól azonban már a Vrangel-hadsereg vezérőrnagya, Alekszej Alekszandrovics von Lampe, az „Orosz Összkatonai Unió” (ROVS) egyik vezetőjével bonyolított le. Ez utóbbi katonatiszt lett Fehéroroszország első hivatalosan elismert állandó képviselője Magyarországon. Székhelye a Királyi Pál utca 9. szám alatti, K. Császár Ferenc építész maga által tervezte és finanszírozta 1912-ben átadott sarokházban volt.

A diplomaták ténykedésének köszönhetően 1922-ben már több mint ezerötszáz monarchista hagyta el Konstantinápolyt és telepedett le Budapesten és Pécsett. Ez a létszám évről évre növekedett. A Népszövetség menekültügyi biztosa, Fridtjof Nansen világhírű norvég sarkkutató 

1930-as jelentése szerint hazánk már 5045, állampolgárságától megfosztott orosz monarchistát fogadott be, amely azt jelentette, hogy nálunk már több orosz emigráns élt, mint Olaszországban, Ausztriában, Svájcban, Görögországban, Japánban, Svédországban, és Spanyolországban összesen. Franciaországban eközben 400 ezer, Németországban pedig 200 ezer orosz kért menedéket.

A fentiek tükrében így nem is meglepő, hogy 1922 júniusában Budapesten tartották a bolsevizmus miatt külföldre menekült orosz royalista szervezetek képviselőinek első világkongresszusát, ahol von Lampe kétségtelenül eltúlzott vágyakozása szerint

vitéz nagybányai Horthy Miklós régens lett volna a „fehér katonai erők” vezetője és az antant engedélyével a Szovjet-Oroszország elleni hadjárat fővezére.

A magyar idegenlégió

A fenti gondolatnak megfelelően von Lampe 1921 februárjában tájékoztatta a magyar szerveket, hogy megalapította az első doni, kubáni, tyereki, asztraháni, szibériai kozákokat összefogó első sztanyicát, amelynek székhelyét a Fehérvári út 84. szám alatti Fővárosi Fuvartelep barakkjaiban alakították ki. A kezdetben 61 fős Krasznovról elnevezett kozák katonai különítmény atamánjának Kszenofont Ignatyevics Jerszov ezredest választották meg.

Ennek a Hadtörténeti Levéltárban is elérhető parancsnak valamelyest ellentmond a budapesti szovjet hírszerzés 1921-es jelentése, amely arról számol be, hogy 

a magyar kormány 15 millió koronás támogatásával egy 1500 fős antibolsevik orosz katonai csoportot fegyverzett fel a franciák tudtával és engedélyével, amely két gyalogzászlóaljból, egy tüzérségi és egy lovassági különítményből áll. Vezetőjük pedig nem a fent megnevezett kozák atamán, hanem maga Pjotr Vladimirovics Glazenap altábornagy lett.

A katonai alakulat megalakulásának hírére 1921 májusában Pjotr Nyikolajevics Krasznov egykori doni atamán levelet küldött Horthynak azzal a javaslattal, hogy a 35 ezer fősre csökkentett magyar hadseregben a francia idegenlégió és a Vörös Hadsereg lett és kínai egységeinek mintájára alkalmazzanak kozák egységeket is, amelynek mérete akár egy 15 ezer főnyi lovashadtest is lehetne. Krasznov szerint ezeket a magyar hadrendbe állított, zömmel németországi és lengyelországi fogolytáborokban sínylődő 

kozákokat horthy nyugodtan felhasználhatja majd magyarország revizionista céljaira is, legyen az egy Románia vagy egy Csehszlovákia ellen indított háború.

Az atamán csak annyit kötött ki, hogy Budapest a magyar zsoldban harcoló kozákokat sohasem vetheti be Jugoszlávia, Bulgária és Törökország ellen, illetve a három évig tartó szolgálati idő után teljesen felfegyverezve vissza kell majd küldenie ezeket a csapatokat Oroszországba, hogy végérvényesen leveressék a proletárdiktatúrát és kikiálthassák az új legitim kormányt, amelynek vezetője tervük szerint vagy Kirill Vladimirovics nagyherceg, vagy az egykori cár nagybátyja, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg lenne.

Horthy orosz és kozák hadserege

Hasonló irreális álmokat szőtt a korában már említett, az orosz monarchisták meglehetősen reakciós és egyértelműen germanofil szárnyához tartozó Glazenap altábornagy, Sztavropol korábbi katonai kormányzója is, aki 1920-ban a Döbrentei utca 8. szám alatti bérház első emeletén alapította meg az ellenforradalmi Fehér Légió főhadiszállását, ahol gyakori vendégek voltak a budapesti katonai attasék és Magyar Királyi Honvédség képviselői is. 

Glazenap azt tervezte, hogy az antanterők engedélyével felállít egy komplett magyarországi orosz hadsereget, amelyet a kommunistaellenes, egykori osztrák–magyar tisztikar vezetése mellett a Magyarországon sínylődő, közel egymillió orosz hadifogolyból állítanának össze.

Bár a hadifoglyok Károlyi Mihály kormányának kezdeményezésére 1918 végén, 1919 elején kiszabadultak a táborokból, a többségük mégsem akart hazatérni. Ezt a létszámot gyarapította volna a Konstantinápoly melletti sátortáborokból francia pénzből Budapestre átszállítani kívánt további 12 ezer tiszt és 36 ezer orosz és kozák katona. 

Glazenap a költségek fedezése érdekében egy budapesti központú, Romanov-pénzeket nyomó orosz bankjegynyomdát is maga elé vizionált.

A Kégl-bérpalota

Ezt a tabáni sarokházat egyébként Kégl György politikus, Csákvár országgyűlési képviselője építette, amelynek kulcsait 1893-ban vehette át hivatalosan két lánya, Paula és Gabriella. A neoreneszánsz stílusú bérpalota tervezője egyébként azért lett a budai várpalota átfazonírozásával éppen ekkor foglalkozó Hauszmann Alajos, mert Kégl egy vadászbalesetben véletlenül kilőtte a híres építész metszőfogát, amely kis híján tragédiához vezetett. A politikus bár lelkiismereti okokból bízta meg az építészt, ám a barátságuk örökre megmaradt. Hauszmann a saját palotáját a szomszédos telken, a Döbrentei utca 10. szám alatt valósította meg.

Halálos francia és érzelmes orosz csók

A Fehér Légió adminisztrációs központjának helyt adó lakás egyébként Vlagyimir Vlagyimirovics Malama egykori cári kamarás, lovassági ezredes és felesége, Anna Pavlovna Szamojlova birtokában volt, akik otthonukban nemcsak Glazenap főhadiszállását, hanem egy politikai szalont is üzemeltettek. Ezt a keleti kényelemmel berendezett lakást gyakran kereste fel 1922-től a nagy franciabarátnak tartott Vlagyimir Marusevszkij tábornok, aki szoros kapcsolatban állt Vrangel környezetével, rajta keresztül jutottak el Párizson át Magyarországra a „fekete báró” üzenetei, de szintén régi jóbarátjaként üdvözölhette mindig Horthy Miklós régenst és gróf Zichy Jenő akadémikus-szakírót is, akit még 1895-ben Kaukázus Főkormányzójaként látott először vendégül ázsiai tudományos expedíciója során.

Mivel Malama a Vöröskereszt budapesti orosz szervezetének képviselőjeként is tevékeny volt, személye nemcsak a Magyarországon élő „orosz frakció” számára volt elfogadható, hanem a magyar politikai elitnek is. A diplomata jóval később, 1932-en Nizzába költözött, iparművészként is tevékeny felesége, Anna Pavlovna Szamojlova azonban a magyar fővárosban maradt két társalkodónőjével együtt. 

Koros fejével az asszony még tolmácsolt Budapest ostroma után a szovjet katonáknak, ám 1945 januárjában pont az egyik pufajkás honfitársaitól elkapott fertőző tüdőbetegségben elhunyt.

A korabeli visszaemlékezések és a történészek azonban már nem így gondolkodnak Glazenapról, akit nemcsak a magyarok, hanem az itt élő orosz emigránsok jelentős többsége is politikai kalandornak tartott. Irreális elképzelései rendre aláásták az orosz monarchista diaszpóra magyar külpolitika érdekében történő felhasználásának gondolatait, a hatóságok oroszországi menekültekkel szembeni szimpátiája átadta a helyét a gyanúnak, ami abszolút nem kedvezett a budapesti oroszok amúgy is nehéz helyzetének.

Magyarország végül is a saját nehézségeire, a trianoni békeszerződés által elfoglalt területeiről átmenekült egykori állampolgárainak rendezetlen sorsa, a szigorú antantellenőrzések miatt, valamint az 

1921-es magyar–szovjet tárgyalások alapján a börtönben szenvedő magyar kommunisták és a Szovjet-Oroszországban sínylődő magyar hadifoglyok kölcsönös túszcseréje miatt

szép lassan elzárkózott a Romanov-pártiak törekvéseitől. Kánya Kálmán külügyminiszter francia és angol nyomásra 1925-ben teljesen felszámolta az orosz ellenforradalmi katonai csoportokat a magyar fővárosban és Pécsett.



  • Hírek
  • Bankszámla