Hogyan nyel el minket a víz és a halál

Volt egy férfi, aki énekével megszelidítette a sziklákat, sőt még az alvilág urait is meglágyította, mégis elragadta a halál a feleségét, Eurüdikét, amikor Apollón vad vágya elől menekült. Kettőjük mítikus szerelmi történetét vitte színre a dán Hotel Pro Forma: a történettel szemben a hangulatot helyezték előtérbe, hogy a két érzet, a mindent megmozgató szerelem és a mindent elnyelő halál közötti feszültséget megmutassák. Erre a legalkalmasabb eszköz a geometria volt. Soha nem szerettem ennyire a rendet, a kiszámíthatóságot és a szabályokat, mint a Hotel Pro Forma előadásában.

A Nemzeti Színház nagyszínpadán hatalmas, világító kocka áll, a mélyében az égbe futó, végtelennek látszó, hatalmas lépcsőfokokon ülnek, állnak, fekszenek a színészek, szinte mozdulatlanul, csak néha állnak fel a maguk átgondolt összeszokottságában, improvizációktól mentesen. Nincs szöveg és színész (kórustag?), alig van gesztus, ahogy mozgás is, rend van és szabályozottság, koreografált helyezkedésekhez kitalált fényjátékok, bevilágítások. A dán társulat sok szempontból rendhagyó: egy vizuális művész és egy építész állt össze, ezért a tér és a látvány lesz a színház elsődleges eszköze, ahhoz igazítanak táncost, énekest és még nézőt is. Legutóbb a Knife-ot kérték fel, hogy írjanak zenét Charles Darwinról szóló operájukhoz.

A kórustagok fekete ruhában, a fejükön koronával, megannyi királyként állnak és énekelnek, néha hátat fordítanak, néha leülnek, mindig eltervezett rendben, egy táncoslány hullik alá. Nincsenek színészek, nincs történet, dramaturgia. A többnyelvű énekkel ezernyi könnyű zongoráról, árbócokról és koponyacsaontokról hallunk, vagyis a halálról magáról, és míg a szókép véres bőrfejtést ír le, a színpadkép makulátlanul tiszta, a kórustagok végtelen nyugalommal ülnek. Egy történetet sokféleképpen vissza lehet adni, ha a néző képes értelmezni a látottakat. Ez az egyedi nyelvet létrehozó Hotel Pro Forma sikere.

Az előadás végén a nézőket ellepte a zöld lézerrel testet öltő, a Nemzeti terét betöltő gomolygó füst. Hogy érezzük, hogy nyel el minket a víz és a halál, miközben élénk ultrahangképpé változik a jelenet. Egy színház utáni világban vagyunk, a nyelvet, a játékot, a gesztusokat és a dramaturgiát elhasználtuk, csak fények és vonalak vannak. Meg a teremtett rend, ami képes visszaadni érzelmeket és fájdalmakat, hogy a táncos mint halott test ereszkedjen le magas lépcsőfokokon keresztül a mélybe. Bajban van a néző, minden lehetőséget igyekszik megragadni az értelmezéshez, de nehezen engedi magát az anyag, máshogy, szenzitívebben kell befogadni.

A rend és a szabályozottság színházának főhősétől egyet kért az isten, ne nézzen vissza, tudjon uralkodni, tegyen rendet a szívében, miután addig eszét vesztve csak Eurüdikéről volt képes énekelni. A férfi visszanézett a nőre, ezért kell örökre vakon bolyongania a jeges tájon.