Egymásban feloldódó nők

Ingmar Bergmannak volt egy szabálya életében: nem lehet színdarabot, sőt semmit sem készíteni azokból a szövegekből, amiket megfilmesített, de ez szerencsére 2007-es halálával megszűnt. A könnyed és frappáns A nyomozó című filmmel kellemes visszajelzéseket szerző Gigor Attila rögtön két Bergmannal is megbirkózik idén (a másik az Örkény Színházban Dúl-fúl és elnémul címmel), bár karakteréhez kevésbé áll közel a drámai műfaj. A szerdai főpróba alapján inkább George A. Romero valamelyik zombifilmje, ahogy ezen félig kényszeredetten nevetünk a zsámbéki rakétabázison, ahol átmenetileg nem volt áram, így sötétben vártunk a fény visszatérésére.

Az 1966-os Bergman-féle  Persona két nő, Liv Ullman és Bibi Andersson zárt és mély története. Tökéletesen és maradéktalanul színpadra állítható kamaradráma, nincs szükség hozzá semmi különösre, csak két, mindent feladó színésznőre.

Zsámbékon kilenckor kezdődött volna a Persona szlovák-magyar színpadi adaptációja, de a technikai zűr, az áram hiánya keresztbe vágott minden elképzelést. Így még 10 órakor is javában pakolt a sötétségből előbukkanó Gigor Attila, amikor a Till Attila filmjéből, a Pánikból ismert, a legjobb színészi alakítás díját elnyert Gubík Ági már melegített, készült az előadásra. Legalábbis azt hittük, mert fel-le járkálása, izmainak nyújtása és az artikuláció gyakorlása ezt sejttette. A színésznő megteremtette maga körül a csendet, minden figyelmet magára irányított, de azt el is nyelte, 75 percen át. A színpad központi terét, a nő bizalmi körét egy hatalmas fehér kör jelezte, Gubík ennek a középpontjában állt. Innen indul a két nő története: az egyiket szóval, a másikat testtel beszélik el.

Egy színésznőnek nem lehet saját énje, mindig mások szövegét mondja, különböző személyiségeket játszik, ebbe betegedik bele Elisabeth (Gubík Ági). Az Elektra címszerepe alatt nevetőgörcsöt kap, majd megnémul. Gubík szavak nélkül, tüntető, megkerülhetetlen, követelőző némaságával meséli el saját, nehéz történetét, és még így is sokféle arca és lehetősége van, ellenáll, távolságot tart, nem nyílik meg, hallgatásával menti meg saját magát és viszi a darabot. A fiatal és naiv ápolónőt, Almát alakító Lax Judit a konok hallgatással szemben folyamatosan csacsog magáról, testéről, orgazmusáról, egy szeretkezésről, abortuszáról, munkájáról. A kitárulkozás során egyre közelebb kerülnek egymáshoz, míg a két nő határvonalai elmosódni látszanak. Elisabeth látszólag meggyógyul, Alma tükörként nyelte el démonait, és addigi biztos alapokra szervezett életébe már nem képes ugyanúgy visszatérni.

Lax Judit azonban kevés ahhoz az átváltozáshoz, amit Alma nővér alakváltása megkövetel: az ápolóból előbb barát, majd szerelmes, a színésznő másolata kell váljon, mielőtt az elárulás pillanatában ellenség lesz. Ez túl nagy feladat neki, és ez a darabra is átüt: a két nő azonosulásait és érzelmi viszonyait elég nehezen jelenítik meg. A film négy szereplőjéből a színpadon  három lesz, a doktornőből doktor, miközben itt a doktorra sincsen szükség. Fekete Ernő általában ül oldalt, Gigor értelmezésében nem sok jelentősége van se az orvosnak, se a férfinak. A nők megteremtik őket dialógusaikban, és ahogy egyre inkább együtt van a két nő, úgy lesz egyre zavaróbb a férfi színpadi jelenléte.

Gigor egyszerű, de annál látványosabb díszletet alakított ki: egy hatalmas fehér kör köré szerveződik a játék. Az egyik ponton egy ágy, a másikon az orvos, a harmadikon az ápolónő, a negyediken a nézők helyezkednek el. A kör egyszerre jeleníti meg a beteg színésznő saját, szigorú távolságtartással szerveződő bizalomkörét, illetve  megvalósít mindenféle teret, így kórházi szobát, nyaralót és tengerpartot is.

A nyomozó után megint kommunikációképtelen, érzelmeiket feldolgozni nem tudó emberekről mesélt Gigor, de nem a saját eszközeivel, nyelvén és kifejezéseivel.

Előadások: Zsámbéki Színházi Bázis, 2010. június 25., 26., 27. Kezdés 21 órakor.