Ákos, Bátor
4 °C
11 °C

Világbékét terveztek a japán sztárépítészek

2010.08.28. 12:19
Tavasszal adták át a Pritzker-díjas japán építészek formabontó egyetemi épületét, a Rolex Learning Centert. A látszóbetonból és üvegből álló, lebegő épületet 48 óra alatt öntötték ki. Tudósítónk svájci egyetemista szeretne lenni.

Nem akartam bedőlni a szemfényvesztésnek. A Rolex Learning Center furcsa, hullámzó, minden elemében és formájában innovatív egyetemi épülete nyilvánvalóan abból az elgondolásból született, hogy a kreatív környezet hatására az emberek nyitottá és érdeklődővé válnak. Én azonban nem láttam még tudományos kimutatást az elmélet igazáról.

Klikkelés után minden kiderül

Mindez nyilván a túlzott szabadgondolkodásban, az ideák és ötletek kavarodásában eltévedt svájciak fantazmagóriája. Hiszen a svájciaknak nincs zsinórmértékük az élethez, annyira sem törődnek velük a vezetőik, hogy normális gondolkodási alapelvekkel lássák el őket. Már miért kellene high tech betonépítészet, miért kellenének üvegfalak, fény és árnyékjáték, vagy sosem látott formájú terek ahhoz, hogy az ember fontosnak és egyedinek érezze azt, amivel foglalkozik?

A földfelszín felett hullámzó két párhuzamos betonfátyol felé gyalogolva igyekeztem megerősíteni magam. Felidéztem Makovecz Imre katolikus egyetemét, a piliscsabai Stephaneumot, ami nem a bizonytalan jövőbe tekint, továbbá elhatárolódik a piszkos jelentől is, és inkább a bármilyen helyzetben dicsővé átírható múltba réved a jurtát idéző tetőkkel és a fákat utánzó betonoszlopokkal. De hiába koncentráltam rögtön ezután Lázár Antal célszerű és olcsó Corvinus egyetemére, ahol a lakópark-építészet révén a diákok megmaradnak a világ realitásának talaján.

A hullámzó térbe lépve elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy mégis léteznie kell egy svájci bank széfjében őrzött kutatásnak, ami a kreatív környezet és a kreatív gondolkodás kapcsolatát bizonyítja. A könyvtárépület fluid terei a késő nyári délutánon sem voltak olyan üresek, mint egy szokásos egyetemi könyvtár. Az épület barátságos tereket alakított ki padlólemez és a földfelszín közt, ahová véletlenszerűen elhelyezett, kör alakú udvarokon át jutott be fény. A fényfoltok közé állított színes asztaloknál diákok diskuráltak, nyilván értelmes és szép dolgokról folyt a szó, amitől a világ hamarosan kicsit tisztább, békésebb és szerethetőbb lesz. A fény és az árnyékfoltok, a látszóbeton lemez hajlatai és a széles tartóoszlopok mintázata egyedül a fotóművészek kreativitásának nem kedvez. Az izgalmas formáktól hemzsegő tér bármilyen irányból és bármilyen képkivágásban jól mutat: akkor is lélegzetállító kép születik, ha csukott szemmel fényképezünk.

Ezek után izgatottan léptem be a kapun, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy az extravagáns formák miként működnek az épületen belül, ahol az esztétikai izgalmak biztosításán túl gyakorlatiasabb elvárásoknak is eleget kell tenniük.

Fotó: Földes András

Az első pillanatban az tűnt fel, hogy a padlólemez alatti tér misztikus atmoszférájával szemben az épület belső világára a futurizmus sajátos keveréke nyomja rá a bélyegét. Az üvegfalak transzparenciája, a kékes belvilág, a letisztult, minimalista megoldások a hatvanas évek sci-fijeit idézték. A hullámzó padló, a szögletek hiánya, a falak, korlátok, rámpák egymásba folyó ívei egy jelenben forgatott, közeljövős filmhez passzoltak.

Fél órát bolyongtam az űrhajóban, mire el tudtam szakadni a formák tobzódásától, és szemügyre vehettem, milyen megoldásokkal tette használhatóvá az épületet a japán sztárépítészpáros, Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa. A lépcsőket szinte teljesen elhagyták, a közlekedő terek különböző meredekségű dombok voltak, amelyek fent vagy lent vízszintes területekbe futottak bele. A recepció vagy a kávézó tisztása valóban csak kisebb vízszintes területet jelentett a topografikus térben.

Sejima és Nishizawa, akik egyébként idén elnyerték az építészeti Oscarnak nevezett Pritzker-díjat, nem estek az ideológiailag fixált építészek csapdájába. Az átlátható, széles tereket rajzolva sem felejtették el, hogy a tanulás egyes fázisaihoz csend szükséges. Így monumentális löncshúskonzervre emlékeztető tanulószobákat helyeztek el az épület belsejében. De így sem kellett feladniuk a transzparencia elvét. A kapszulák hangszigetelő üvegből készültek, így egyrészt oda is akadálytalanul áramolhat be a napfény, csökkentve az épület energiafelhasználását. Másrészt így a diákok valóban tanulásra, és nem léha szerelmi kalandokra használják a teret.


Elfogulatlanságomat csak nagy önfegyelemmel tudtam néhány másodpercre visszaszerezni. Gyorsan megállapítottam, hogy az összképet egyedül az átláthatóságot indokoltan nélkülöző tevékenységek, például a mellékhelyiségek számára létrehozott kapszulák bontották meg. A dobozok teteje meglehetősen sutának tűnt a hullámzó födém alatt. Meg ugye hogy takarítanak majd a szűk résben?

Ez azonban csak olyan észrevétel, mint mikor az ember egy egész napos vitorlázás végén megjegyzi, hogy tarthatott volna hosszabban a naplemente.

Kattintson a képre, kérjük!

Órákig keringtem az előadók, tanulófülkék és a könyvtárszint közt, míg végül lerogytam a színes babzsákfotelekre, és belerévedtem az ablakokon túl csillogó Genfi-tó párájába. A tóparti úton csendesen elhúzott egy csapat kerékpáros, a távolban a hegyek mögött épp lebukott a nap, és én biztos voltam benne, hogy már csak néhány kisebb ötlet hiányzik, és a buzgó tanulók összerakják itt a világbékét.