Orsolya
11 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Éppen olyan zseniálisak, mint a Pom Pom

2010.09.07. 09:30
Zártkörű születésnapi bulinak indult, de a nagy érdeklődés miatt szeptember 10-ig nyitva tart a Sajdik és társai kiállítás a kArton galériában. A Budapesti anziksz-képsorozat legalább olyan vicces, mint a Pom Pom-illusztrációk, ráadásul a sör mellé sztorizós tárlatvezetést is kaptunk.

Sajdik Ferenc augusztus 21-én volt nyolcvanéves. Barátai, többek között a Ludas Matyi-veterán Jelenszky László, a Népszabadság bizarr kentaurfiguráit szállító Tettamanti Béla és a nyolcvankilenc éves Kaján Tibor a kArton galériában köszöntötték fel néhány üveg borral és egy meglepetéskiállítással. A minitárlathoz mindegyik Koksz-tag (Kortárs Karikatúra és Szatíra Műhely) adott egy-két saját képet, de egyértelmű volt, hogy a fő falra Sajdik Ferenc munkáinak kell kerülniük. Mert a Budapesti anziksz sorozat legalább olyan zseniális, mint a Pom Pom-illusztrációk.

Gyerekkorom óta imádom Sajdik Ferenc városi életet bemutató képeit. A mester jellegzetes, kedvesen groteszk házait bámulva mindig el lehet veszni a részletekben: megkeresni a kötelező lenge ruhás nőt, a csatornából figyelő szemeket, és persze a rendőr gumibotját kolbásznak néző, torz kutyát. Ezek az utcai életképek már a Pom Pom-mesékben és a Bosszantom a családomat képregényben is viccesek voltak, de Sajdik a stílust a Ho-ho-horgász télen című mesesorozatban fejlesztette tökélyre, ahol a lúzer kényszerpecás kéményekbe meg a szembeszomszéd nyitott ablakába dobálta be a horgokat, csak hogy ne kelljen részt vennie a házimunkában.

A Budapesti anziksz képsorozatban ugyanez a színes és érdekes nagyvárosi miliő köszön vissza, csak most a háztetők, ereszcsatornák és gangok világa helyett a legismertebb fővárosi utcákat és tereket láthatjuk, a szokásos kusza betűs és humoros Sajdik-képaláírásokkal.

Ez például a kedvencem:

„A Körönd Budapest egyik legszebb tere. Sajnos a rajzolónak útban volt két autó, egy vastag fa, egy háttal álló szobor és egy kutya.”

„Feri 2001-ben kezdte el rajzolni a Budapesti anzikszot, azóta már negyven képnél jár – mesélte a Ludas Matyi-veterán karikaturista, Császár Tamás, a Koksz Műhely művészeti vezetője, miközben sörrel kínált. – Vácról egyébként még ennél is több, legalább száz nagyméretű festményt készített. Azokat a váci karikatúramúzeumban állították ki."

Kiderül, hogy a mester munkamódszere briliánsan egyszerű. Kimegy a helyszínre szétnézni, az utcán álldogálva elkezdi rajzolni a vázlatokat, otthon befejezi. Ha valami esetleg közben eszébe jut, újra leutazik a helyszínre. Nem megerőltető ez ennyi idősen?, kérdezem naivan, de a házigazda csak nevet: „Feri nyolcvanévesen sem az a totyogós öregúr. Jó anyagból gyúrt sváb kisember, aki legutóbb is csak azért húzta meg a hátát, mert segített a telekszomszédjának elcipelni egy százkilós vasöntvényt.”

Sajdik örökifjú, de ez a rajzaiból is kiderül, mert vigyorogva fedezem fel a kiállítási anyagában a kurvákat, mint visszatérő budapesti témát:

„Folyik a hírhedt VIII. kerület rekonstrukciója. Vajon a Mátyás tér hölgyei hogy fognak utána kinézni?”

És a párja:

„Régi nyilvánosház a Népszínház utcánál. A ház még áll, a hölgyek is megvannak. Lehet, hogy újra kinyitják?”

„Ez természetesen csak a humor. Sajdik Feri kifejezetten hűséges típus, a feleségét is nagyon fiatalon, még a polgári iskolában ismerte meg” – hűt le Császár Tamás, és tovább mesél Sajdikról. Olyan ő a karikatúrában utazó baráti köre számára, mint egy buddhista szerzetes, akit soha semmivel nem lehetett felidegesíteni. Még a kollégái is csak egyszer hallották káromkodni: a 68-as csehszlovákiai bevonuláskor.

Sajdik kirakott egy szamizdat tablót a cseh karikaturisták munkáiból a Ludas Matyi szerkesztőségében, amit a pártvonalról nyakukba ültetett főszerkesztő-helyettes, a Kádár-villába is bejáratos Földes György habzó szájjal üvöltve akart levetetni. Mire a Pom Pom-rajzfilmek atyja csöndesen mosolyogva annyit mondott: „Na elmész te a kurva anyádba.”

Sajdik Ferencre lehetetlen haragudni. A galériában kirakott üzenőfalon is árad felé a szeretet, minden látogató ide írja születésnapi jókívánságait, vagy arról beszél, hogy milyen sokat jelentett neki az évtizedeken átívelő Sajdik-életmű:

„Boldog születésnapot, és köszönöm a sok rajzot, figurát, életre szóló élményt kaptam. Azért jó lenne egy nagyobb kiállítás, pár száz rajzzal!”

„A Ludas Matyin nőttem fel! Egy Sajdik-hódoló."

„17 éves korom óta imádom a rajzait. Most 60 vagyok.”

„Hálás köszönet a varázslóemberkéért a sárga csíkos matekkönyvön! A rajz jó volt, sokkal jobban szerettük, mint a könyvet. 85-86-ban születettek.”

„Ha vége a kiállításnak, odaadjuk az üzenőfalat Ferinek, hogy otthon kitehesse valahová” – búcsúzik alkalmi idegenvezetőnk, Császár Tamás. Miközben én is felírok pár sort a falra, megakad a szemem az egyik mondaton: „Már alig várom a műcsarnoki kiállítását!” Tényleg nagyon jó lenne egy ilyen, ahol végre láthatnánk az összes Pom Pom-szereplőt a radírpóktól a lesből támadó ruhaszárító kötélig, meg a csatornalakó zöldszörnyikéket a kultikus angol tankönyvből, és persze a fura űrhajókat Az orrhajó űrnek indul szagolgatós borítójáról. A Sajdik-képeknek már most a Műcsarnokban lenne a helyük, nem kellene a kilencvenedik születésnapig halogatni a következő kiállítást.

(A kiállítás szeptember 10-ig a kArton Galériában, a budapesti Alkotmány u. 18. alatt tekinthető meg.)