Magyar Diszharmonikusok - 4. rész

A széthúzás legalább annyira a miénk, mint a sok tehetség

Nem csoda tehát, hogy 1997-ben Kocsis örömmel fogadta el Magyar Bálint kultuszminiszter felkérését, hogy legyen a Nemzeti Filharmonikusok vezetője. Magyar célja kettős lehetett: egyrészt nyilván oldani szerette volna ,,a két dudás" egyre feszültebbé váló viszonyát, ami súlyos teherként nehezedett az SZDSZ irányította főváros reprezentatív intézményére (s ne feledjük, hogy Kocsis az átkosban rendszeres ,,aláíró", a Demokratikus Ellenzék nyílt támogatója, mondhatni Demszkyék jó barátja volt): másrészt meg kellett oldania a gazdátlanul hányodó, sőt mindinkább a jelentéktelenségbe süllyedő első számú nemzeti szimfonikus együttes, az Állami Hangversenyzenekar (ÁHZ) sorsát.

Az ÁHZ korábbi irányítója hosszú évek óta a sármos japán dirigens, Kobajasi Kenicsiro volt, aki látványos és érzelmes stílusával gyorsan megszerettette magát a közönséggel, de szakmai szempontból - általános közvélekedés szerint - nem sokat tudott nyújtani a zenészeknek. Leginkább épp a már Ferencsik kései évei óta hanyatló, fantáziátlan és fásult ÁHZ középszerűsége hívta életre a Fesztiválzenekart a 80-as évek elején. Kocsis tehát nyilvánvalóan abban a tudatban vette át a Nemzeti Filharmonikusok irányítását, hogy - amennyiben a Fesztiválzenekarhoz hasonló kvalitást akar elérni - előbb-utóbb komolyan át kell majd rostálnia zenészeit.

Így - eleinte nemes vetélkedésként - kezdődött a Fischer Fesztiválzenekarának és a Kocsis vezette Nemzeti Filharmonikusok közötti, mára késhegyik kiéleződött küzdelem. Azzal mindenki egyetértett: jó zenészekből nincs hiányunk. Miért is ne lehetne Magyarországon két világszínvonalú zenekart működtetni? Csakhogy a széthúzás legalább annyira a miénk, mint a sok tehetség. A magyar komolyzenei életben, mint sajnos majd' minden közösségben idehaza, nagy úr az irigység és a gyanakvás.

Ezt a bonyolult, több eredőjű konfliktusforrást duzzasztotta aztán valóságos szökőárrá a Fidesz-kormány, amely rögtön hatalomra kerülésének első heteiben, de különösképpen az elveszített őszi főpolgármesteri és önkorményzati választások után több fronton is nyílt harcot kezdett a SZDSZ-MSZP koalíciója által irányított fővárosi önkormányzattal. 4-es metró, Nemzeti Gödör, a helyi adójövedelmek kölségvetési elvonása - hisz tudjuk. Az egész pályás letámadás egyik - több szempontból is ötletesen megválasztott - hadszintere lett a magyar szimfonikusok konfliktusos terepe.

A Fidesznek vezette kormány ugyanis felismerte, hogy a budapesti értelmiség rokonszenvének visszanyerése csak úgy lehetséges, ha a kormány saját pályáján veri meg liberális ellenzékét: a kifinomult polgári magaskultúra értő barátjának és nagyvonalú mecénásának szerepében előzi az SZDSZ vezette fővárost. Ezért, miközben a gazdaság növekedéséből fakadó állami többletbevételből korábban nem ismert mértékű kulturális beruházásokat és fejlesztéseket helyezett kilátásba, módszeresen dolgozott a főváros ,,kiszárításán", forrásainak elapasztásán.

Az első önkormányzati ciklusban Budapest vagyonos város volt. A privatizáció bevételeiből futotta a Fesztiválzenekar örökbefogadására és jóltartására is. Ám amit egyszer eladtak, abból csak egyszer volt pénz, így a források elapadása nem sokat váratott magára. A fővárosbarát szoclib kormány után a Fidesz-kormány mostohagyerekként kezelte Budapestet. Az évenkénti emelés már az infláció mértékét sem érte el, és a főváros nem kivételezhetett gyöngyszemével a többi intézmény rovására. Új szerződést akart, kisebb felelőségvállalással. Fischer Iván ezt nem értette meg. Elfogadhatatlannak tartja, hogy az igényes művészetre ne jusson. A magyar politikai elit "lebűnözőzésénél" azonban ő sem tehetett többet. Attól fogva a karmester és a városvezetés már nem pendül egészen egy húron.

A kormány pedig mintha csak erre a pillanatra várt volna. Miközben Fischer és Demszkyék között a piszkos anyagiak miatt nyílt szakításra került sor, Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok egyszercsak mesés nemzeti ajándékban részesültek: az új kultuszminiszter, a közismert zenebarát és wagneriánus Rockenbauer Zoltán bejelentette, hogy 800 millió forinttal - a BFZ fenntartásához szükséges összeg csaknem háromszorosával - dobják meg a BFZ konkurrensét, ami nemcsak az átlagbérek megháromszorozására lesz elegendő, de a zenekar hangszerállományának nagyvonalú megújítását is megoldja (egyedül erre a célra 150 milliót szántak).

Mindez persze a kormány (kultúr)politikájának - és PR-jének - szerves részét képezte: egy újabb tétel a "Nemzeti.........(a hiányzó rész kitöltendő)"-k listáján: Nemzeti Színház, Nemzeti Opera, Nemzeti Balett, Nemzeti Filmszínház, Nemzeti Hangversenyterem, Nemzeti Nemzet. Mert hát persze ki vitatná, hogy van mit rendbe hozni a megannyi lehasznált állami kulturális intézmény háza táján: nincs egy sem közülük, amelyre ne férne rá némi financiális letámadás abból az egészpályás fajtából.