Agyzsugor a Kultiplexben

A partykultúrában már nincs semmi izgalmas: konvencializálódott, és ezzel együtt mint élmény nem nyújt többet bármilyen hétköznapi fogyasztási aktusnál. Ami elveszett, az az aktív befogadás, az erőteljes érzelmi ráhatás: a konfrontáció, a provokáció, és mindaz, ami egy szemernyit is próbára teszi a hallgatót és a magába feledkezett helybenjárásnál hevesebb reakcióra készteti.

Szakkifejezések vadhajtása

A Subbacultcha és a könnyűzene peremvidékeit a magyar közönség elé táró Ultrahang Alapítvány ezt próbálja meg visszacsempészni a budapesti partyéletbe, egy új sorozattal, amelynek célja saját megfogalmazásukban "olyan elektronikus zenei előadókkal megismertetni a hazai közönséget, akiknek a zenéje nem fér be össznépi táncolásra alkalmas helyekre, ugyanakkor sokkal izgalmasabb annál, mint amit a legtöbb lemezlovas két bakelitkorong segítségével képes létrehozni."

Ennek jegyében elsőként egy új zenei stílus, a breakcore kerül terítékre. A breakcore gyökerei a kilencvenes évek eleji hardcore jungle-ban, annak vadhajtásában, a drill'n'bass-ben és a gabba-techno-ban keresendők; mondjuk úgy, hogy a breakcore ezek elfajzásának eredmée. Főbb jellemzői a végtelenségig felgyorsított és epilepsziás roham szerűen kitörő breakbeatek, követhetetlen ritmusképletek, meghökkentő hangminták és kezelt zajok. Ugyanakkor nincs szó egységes stílusról, a breakcore olyan zenék gyűjtőfogalma, amelyek közös pontja az őrület.

Az első Venetian Snares, becsületes nevén Aaron Funk az észak-kanadai Winnipegből első blikkre inkább skandináv templomégető metálénekesnek tűnik, aki ugyanakkor az anyjával és macskáival lakik, és hogy teljes legyen a zavar személyisége körül, különös kegyetlenséggel képes az újságírókat megalázni. Zenéjével először 1999-ben lépett a nyilvánosság elé: a zajból és a túlpörgetett jungle-ból álló hangzására azonnal felfigyeltek az erre fogékonyak, így azóta Venetian Snares lemezek jelentek meg többek közt a zenei tébolyra vevő Planet Mu kiadónál is, miközben Funk folyamatosan bővítette zenei palettáját: legújabb nagylemeze, többek közt brit szappanoperák zenéjéből, jamaikai reggae-ből, és klasszikus electróból is áll.

Funk a Venetian Snares mellett számos egyéb projektet is működtet Vsnares, Snares Man! és Senetian Vnares néven. A Nymphomatriarch címmel a barátnőjével közös lemezéről, amin szeretkezéseiket zenésítették meg, még a Playboy magazin is beszámolt.

Büntető szórakoztatás

Az est másik fellépője, Donna Summer nem az a Donna Summer, hanem Jason Forrest Brooklynból, aki választott nevével is utalni kívánt művészetének lényegére: eredeti közegéből kiszakított zenefoszlányokkal való fesztelen játékra. Ez a húzása olyannyira jól sült el (képzeljünk magunk elé sokezer döbbent diszkórajongót, amint Forrest zenéjét Donna Summer-ritkaságok reményében letöltik a netről), hogy rátaláltak a diszkódíva ügyvédei és visszavették a jogtalanul használt nevet. Persze Forrest ettől még diszkózenét játszik, ha nem is egészen olyat, ami az 54-ben szólt annak idején. Zenéje a diszkó mellett gazdagon merít a hatvanas-hetvenes évek progresszív rockjának motívumaiból, valamint kollázs-szerű számaival új szintre emeli a "lopofónia" (plunderphonics) gyakorlatát. Az eredetileg képzőművészettel próbálkozó Forrest napokban megjelent harmadik albumának pedig már a címe is önmagáért beszél: "Az 1979-es poszt-diszkó összeomlás kíméletlen dalai".

Mindezek után amire számítani lehet április 24-én este a Kultiplexben: először pokol és purgatórium az élőben még büntetőbb Venetian Snaresszel, majd amikor a gyomor már gyűszűnyire szorult össze, egy óra felhőtlen szórakozás az entertaineri tehetséggel megáldott Donna Summer one man showjára. Egy este a tűrés határán.