Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Klassz cikkek
A Király utcai megakomplexum valószínűleg a hatodik kerület válaszcsapása az örökké kekeckedő civileknek, akik minden alkalmat megragadnak, hogy az önkormányzat remek bizniszeit tönkretéve hisztizzenek a régi házak lebontása ellen.
A Király utca elején viszont évek óta éktelenkedett egy hatalmas, egészen a Paulay Ede utcáig nyúló foghíjtelek, ahol a városvédőkre téve olyan épületre adhattak engedélyt, amilyenre csak akartak. Az illetékes irodákban most valószínűleg csapkodják a térdüket, elképzelve a dermedten, hideg verítékben álló Ráday Mihályt.
Pedig a hatás nem biztos, hogy ilyen elementáris lesz. A Central Passage nevezetű épületet emlegetve ugyanis még a környéken lakó ismerőseink is értetlenül néztek. Hiába hajtogattuk, hogy a Király utca legnagyobb beruházásáról van szó, csak azt tudták felidézni, hogy az utca azon része sokáig volt építési terület.
A komplexum alsó részét olyan jellegtelenre tervezték, hogy az embert meghökkenti, amikor valaki megveregeti a vállát, felfelé mutat, és kiderül, hogy egy óriási kapuzat, meg hét emelet magasodik föléje.
Alientojások az aluljáróban
A westendes hatású téglafalak közé ékelt szürke, fehér csíkokkal oldott tömb felvillanyozza az új építésű lakóházakkal terrorizált városlakót. Az elszórtan elhelyezett loggiák és a három épülettömb síkjainak eltolása az utcaképbe illeszkedő egységekre bontja az egyébként monumentális komplexumot. A nyak fáradásával lejjebb engedve tekintetünket méteres art deco lámpatestekre leszünk figyelmesek, amik viszont tökéletesen kivitelezett tervezői öngólnak bizonyulnak. Nem azért, mert stílusuk nem illeszkedik a felsőbb traktushoz: a mértani formákkal és a szürkével-fehérrel játszó homlokzat kompatibilis az art decóval. Hanem mert a csüngő alientojások az alattuk elterülő kapuzatra irányítják a figyelmet.
Arra a kapura, amit a beruházó passzázsnak, az objektív szemlélő viszont inkább aluljárónak hív. Az olcsó anyagokról, a költségtakarékos elrendezésről, a szellemtelenül elhelyezett lépcsőkről és folyosókról nekünk előbb jutott eszünkbe egy frissen felújított metróállomás, mint felső kategóriás lakóépület. Ami itt azért különösen kellemetlen, mert a terv egésze épül erre a passzázsra.
A Central Passage a tradicionális városi élet megmentőjeként reklámozza magát. A belvárost kiüresítő plázakultúra terjedésével szemben a beruházó a városi passzázsok rendszerével védekezne. A sztori szerint a környékbeliek így kulturált és fedett helyen, de mégis a negyedbe illeszkedő épületekben vásárolgathatnának, kávézhatnának és szocializálhatnának. A tetszetős koncepciót viszont árnyalja, hogy mindehhez a beruházó, a Fadesa költségoptimalizáló utat választott.
A túloldalra vezető folyosó ugyanis egyáltalán nem csábít sétálgatásra: nem ízléses, nem extravagáns és még a plázák giccses megoldásait is nélkülözi. Egyszerűen jellegtelen.
Sétánk alkalmával a lakások és az üzlethelyiségek még üresen álltak, így semmi nem vonta el figyelmünket az anyaghasználatról. A szürke kőről kiderült, hogy kőutánzatú kerámia, a plafonra tekintve pedig a legolcsóbb irodai álmennyezeten rökönyödhettünk meg.
Dimenziótolulás
Az átrium szögvasakkal merevített üvegteteje helyet kaphatott volna a buheraépítészetet parodizáló Lehel piacon belül is. A megoldás ezen túl rálátást engedett a lakótornyok kendőzetlen puritánságára. A fehérre meszelt falakon olyan szigorú rendben sorjáznak az ablakok és az erkélyek, mintha nem a belváros egyik legjobb részén járnánk.
Mi azonban már nem először merülünk el a környék újépítésű házainak mocsarában, így hűvös nyugalommal hatoltunk a komplexum mélyére. Hogy aztán mégis megdöbbenjünk.
Hamarosan újabb, az előzővel egyező sémájú átriumhoz értünk, ahonnan újabb fehér falansztertömbre láttunk rá. Majd jött egy harmadik udvar. Aztán felfedeztünk egy oldaljáratot, még egy háztömbbel. A passzázs végénél kibukkanva pedig kiderült, hogy még koránt sem értük el a Paulay Ede utcát. Egy kis téren álltunk, miközben furcsa érzés kerített a hatalmába: mintha az építészek energiáit nem a tervezés vette volna igénybe, hanem hogy egy titkos fizikai eljárás segítségével többszörösére növeljék a teret a rendelkezésre álló ingatlanon belül. A térburjánzás gondolata olyan sokáig bizsergette a gyomrunkat, hogy csak később tudtuk objektíven felmérni a keskeny terecskét, megállapítva, hogy barátságosnak szánt, ám valójában funkciótlan résben álldogálunk.
Kialakítottak ugyan virágágyásokat, ültettek fákat és elhelyeztek ülőköveket is, de ha üldögélni, nézelődni, rohangászni szeretnénk, az egészről kiderülne, hogy valójában alkalmatlan ilyesmikre. A katalógusban viszont nyilván jól néz ki. Már ha úgy fotózzák, hogy ne látsszanak a földalatti parkoló metrószellőzőkre emlékeztető fémhengerei.
Happy end
A park túloldalán a passzázs egy szürke, kétszintes épületen keresztül fut ki az utcára. Az alacsony tömb egy fiatal és lelkes tervező munkájának látszott. A tizenöt évvel túlhaladott, de azért érdekes koncepció szerint a ház egy óriási, elforgatott keret, amiben szögben áll a nagy üvegfal. Ezután viszont jöttek a beruházók, és erkélyeket, meg a parkolórámpa esetlegesen nekitámasztott tetejét celluxozták a tömbhöz.
A nyíláson át végül mégis elértük a Paulay Ede utcát, ahol úgy éreztük magunkat, mint egy zavaros amerikai film végén, amikor a rendező minden átmenet nélkül korrekt kis happy enddel búcsúzik a nézőtől. A komplexumot lezáró épület kívülről mértéktartónak és akár ötletesnek is nevezhető. A hatalmas kapura emlékeztető keret pont olyan magas, mint a környező, 150 éves, védett épületek. Így - ha nem nézzük a közrezárt, ódivatú üvegfelületet, és a bénán álló rámpatetőt - a városképbe illeszkedő, kortárs gesztusként is értelmezhetjük a homlokzatot. Aminek legfőbb erénye, hogy takarja a dimenzióburjánzásba épített, lehangoló lakótelepeket.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
