Mi van a sportolók fejében?

Végül is mi Paul Fournel igazi hivatása?

Az igazi, ha lehet ilyet mondani, mindezek metszéspontjában található. Szerintem egyik hivatás sem idegen a másiktól, mert mindegyik munkámban ugyanazt kerestem, ugyanaz foglalkoztatott: a tehetség. Hogy honnan is ered az ember azon képessége, hogy létrehozzon valamit, valami szépet. Szerencsém van, hogy munkám során mindig azzal foglalkozhattam, ami igazán lelkesített.

A magyar olvasók nemsokára kézbe vehetik egy novelláskötetét. Hogyan született a Les athlètes ötlete?

Kötődésem a sporthoz többszörös, így novelláim is különböző élményekből táplálkoznak. Egyrészt szeretek sportolni, bár nem nevezném magam profi sportolónak. Úgy értem, sosem voltam még bajnok, de mindig is űztem valamiféle sportot. Másrészt a sportolókat mint embereket is érdekesnek találom. Különösen megfog bennünk, hogy éppen azt képesek elfogadni, amit mindnyájan elutasítunk: elfogadják a vereséget, a rangsorolást, azt, hogy csak harmadikként vagy negyedikként könyvelik el őket. El kell fogadniuk, hogy állandóan és ellentmondást nem tűrően megítélik nem csupán teljesítményüket, hanem személyüket is. Ha egy versenyen második vagy, akkor nem te vagy az első. Ezen nincs mit magyarázni, mondjuk az irodalommal vagy a festészettel szemben, ahol mindig van egy „igen, de…”. Emellett a sportolók kétszeresen is halandók. El kell fogadniuk a 30-35 éves koruk környékén bekövetkező első halálukat, és azt, hogy ezzel gyökeresen megváltozik az életük, a sorsuk, amíg körülöttük mindenki másban munkál az életösztön, hogy a saját életét a lehető legteljesebben élje meg. Mindamellett látványos előadások főszereplői, s engem mindenféle művészi teljesítmény lenyűgöz.

Ha már itt tartunk, íróként azért érdekelnek annyira, mert rendkívül kevés irodalmi mű foglalkozik velük. Gasztronómiai regény például számtalan akad a piacon, de a sport rendkívül izgalmas nyelvi rétege iránt úgy tűnik, kevés irodalmár érdeklődik. Sport iránti írói rajongásom eredménye két könyv, az Athlètes, melyben nézőként, kívülről szemlélve, és minden tiszteletemmel együtt kissé élcelődve dolgozom fel a témát, és próbálom megmutatni, hogy ebben a világban sem rózsaszín minden. Később, egy másik novelláskötetemben, a Besoin de véló-ban (Kell nekem egy bicikli) a sportolói lét innenső oldaláról írok: saját biciklista élményeimről.

Mire vonatkozik a kötet címe?Az értelmét ugyanis magyarul igen nehéz nyakatekert fordulatok nélkül visszaadni.

Arra, hogy mit látnánk, ha belenézhetnénk egy sportoló fejébe, gondolataiba. Nemcsak a nagy esemény pillanatában, hanem úgy általában, a mindennapokban.

Baron, akinek a könyvet ajánlja, ő is sportoló?

Nem, nem, ő az édesapám, aki egyébként valóban sportos. Ő tanított meg a biciklizés igazi fortélyaira. Most, 86-87 évesen ugyan már nem sportol aktívan, de továbbra is nagy rajongó, figyelemmel követi a sportvilág eseményeit. Ez közös pontom vele, csakúgy, mint a fiammal. A sport olyasvalami, aminek élményét az emberek megosztják egymással; valami, ami közös.

Van-e kedvenc sportolója?

Hát ez jó kérdés! Mit is mondhatnék? Sok kedvencem van, s annyira szeretem őket, hogy nehezemre esik egyetlent kiválasztani. Ha nagyon muszáj, akkor minden bizonnyal egy kerékpárversenyző lenne az, ifjúságom miatt is, és mert kétségkívül ezt a sportot ismerem a legjobban. Igen, azt hiszem, Eddie Merckx lenne az.

És a kedvenc Athlète-története?

Nem is tudom, azt hiszem, az első, a lesiklós (Autoportrait de l’homme au repos – A pihenő ember önarcképe). Talán mert az a novella számomra az írói mesterség metaforája. Az írók, novellisták tulajdonképpen mind lesiklók. Róluk akartam beszélni, miközben a síelőről írok, a végén az elkerülhetetlen csattanóval. Itt valójában a novellista-lesikló technikai ügyességéről van szó, ahogyan felvezeti a csattanót. Ezzel a novellával vagyok a leginkább elégedett. De közel áll még hozzám a Le perchiste (A rúdugró) is, egyrészt, mert mindig is szerettem volna valakiről a szeretett nő szemszögéből írni, másrészt lenyűgöz a sportolói lét azon pillanata, amikor a tökéletesség valósággal megbénítja őket, amikor a várakozás pillanatait élik, és közvetlenül a nagy összecsapás, a nagy megmérettetés előtti pillanatban, amikor már semmi nem történhet velük, szinte lemerevednek. Ez a dolog azért is érdekelt, mert a hagyományos sportolói képnek éppen az ellentéte.

Miért, ön szerint milyen lenne a hagyományos sportolói kép?

A sportoló maga a mozgás, a mozdulat gyönyörűsége, a befejezettség, maga a megvalósítás, és ritkán gondolunk arra, hogy mindez hihetetlen koncentráció következménye, hogy a tökéletes mozdulatlanságból tudjuk megalkotni a mozdulatot.

Az Athlète-jét, melyet Goncourt-díjjal is jutalmaztak, néhány éve színpadra alkalmazták. Ha jól tudom, nagy siker lett, Párizsban három színházban is játszották. Ön, aki színházi szerző is, segített az adaptálásban?

Nem, az egész André Dussolier ötlete volt, én egyébként sem tudtam volna jelen lenni a próbákon, akkor ugyanis Kairóban voltam. Dussolier zseniális színész, egymaga találta ki a koncepciót, és egyedül, egy pad és egy törölköző segítségével viszi végig az előadást. Most épp Svájcban turnézik a darabbal, de lehet, hogy a kötet megjelenésének alkalmából még Magyarországra is ellátogat.

Az interjút Horváth Eszter és Kováts Zsófia készítette.