Felvonulók kérték: Büszkeségtől ordítani

Számítottam meglepetésekre, de nem arra, hogy a Felvonulási téren nehéz lesz rátalálni a melegfesztivál, köztudottan nem konzervatív küllemű közönségére. A melegek azonban beleolvadtak a téren tobzódó általános fesztivállázba, és a sétálgatók közt végül egy teherautó platón szónokló, öltönyös ember vonta magára a figyelmem.

Az akadozó szavak, csattogó magyarzászló és a gyér közönség miatt először úgy tűnt, valamelyik pártfüggetlen csoportosulás követel éppen új választásokat, Nagy Magyarországot és azonnali sumér rokonságot. A hallgatóság figyelme azonban megoszlott a szónok illetve az ajakrúzsok között, amiből úgy következtettem, valószínűleg rátaláltam a keresett rendezvényre.

A platón Radics Péter, az Első Amerikai-Magyar Coming Outer küszködött a papírlapjait lobogtató széllel, a szavakkal és az általános érdektelenséggel. Péter mindazonáltal vállalható dolgokról beszélt, például, hogy nem másságuk kihangsúlyozása, hanem elfogadtatása végett vonulnak most fel. Hogy őket ne melegeknek, hanem egyszerűen magyar embereknek tekintsék.

Péter ezután politikai mozgalmat hirdetett, mégpedig az Isten-Haza-Család hármasság jegyében, "melegeknek és nem melegeknek, jobb- és baloldaliaknak, nemzetieknek és urbánusoknak", majd közzétette mozgalmának 13 pontját.

Az Első Amerikai-Magyar Coming Outer verssel zárta szónoklatát, amelynek értelmezése mind a közönség, mind a tudósító számára nehézséget okozott, egyrészt, mert egyes részek nem hallatszottak, másrészt mert a többi viszont igen.

Mikor másodszor csendült fel az enigmatikus strófa:
"Tisztítótűz, most!
Most van itt az ideje,
Hogy elváljon:
Szavak salakja, teremtés elánja"
a tömegben gyülemlő feszültség áttörte gátjait, a teherautó egy rántással elindult, és bár még hallottuk Péter hangját, amint azt mondja, hogy a verset azért még befejezem, a várakozó kamionokon beindult a techno, a transzvesztiták, melegek és leszbikusok sikongatva, kiabálva, tollboákat pörgetve táncolni kezdtek, Radics öltönyös alakja pedig eltűnt a kavalkádban.

A hangulat néhány másodperc alatt ráfordult az idevágó filmekből ismert, forró, szabados, örömteli csapásra. A felvonulók mosolyogtak, akárcsak egy politikai tömegrendezvényen, pedig sem Philip, sem Dévényi Tibi bácsi nem hergelte az egybegyűlteket. Hatalmas, vörös Cadillac-ből termetes, csillogó transzvesztiták dobáltak csókokat, a kamionokon vonaglottak a különböző nemi identitású népek, és míg végiglépdeltünk a Felvonulási téren, egy időgép tervén gondolkodtam, amely valamelyik hajdani Május elseje felvonulói közé dobná vissza ezt a csapatot. "Köszöntjük a Meleg Büszkeség elvtársait és elvtársnőit!"

Mikor Szegvári Kati fehér arccal éppen azt hebegi, "ilyeneket nem teljesít a Felvonulók kérték", török csapatok zökkentenek vissza a valóságba. A budapesti török kolónia tűnik fel a szemközti sávban, futballgyőzelemtől mámorosan, félholdas zászlókat lengetve. A két felvonulás interferál, a törökök eufórikus hangulatba kerülnek, látva, a magyarokat is milyen örömmámorba hergelte győzelmük. A meleg közösség ugyanakkor a törökök szimpátiatüntetését éljenzi.

A hangulat újabb nemzeti drukkerek megjelenésének hiányában is folyamatosan fokozódott, ami magyarázható az I will survive című szerzemény ismételt lejátszásával, a menethez csatlakozók nagy számával, illetve az életörömhöz, aminek nincsen köze semmihez, csak, hogy emberek, álarc nélkül, szabadon mulathatnak az utcán.

Az álmos, szombat délutánt felrázó, szivárványszínű hullám a Tabánban ül el. A résztvevők kitörő örömmel fogadják még az I will Survive című számot, aztán flitteres piknik következik, a gyepen.

A Ráckertben

egy jól informált fiú árnyalja a csillogó képet. Úgy tudja, Radics önjelölt szónokként jelent meg az eseményen, a szervezők nem kérték fel beszédet tartani. Egyszerűen feltűnt az egyik mikrofonnál, és senki nem akarta belefojtani a szót. A meleg társadalom azonban nem fogadja el szószólójának az Amerikából érkezett harcostársat.

Radics nem biztos, hogy alkalmas a magyar meleg mozgalom vezetésére, - vélte beszélgetőpartnerem - lévén nem ismeri a hazai viszonyokat. A nyugati tapasztalatok ugyanis vajmi keveset segítenek a magyarországi helyzet előremozdításában.

Nálunk nem politikai pártok vagy újabb szervezetek alapítására van elsősorban szükség, hanem a megcsontosodott reflexek oldására. Itthon a melegek jó része még úgy véli, okosabb titokban tartani a másságot, jobb, ha a társadalmat nem szembesítik életvitelükkel. Ilyen viszonyok mellett azonban reménytelen kilépni az utcára. Ameddig az emberek nem vállalják önmagukat, az egyesületek sem fogják tudni érvényesíteni érdekeiket, helyettük.

Ez, innentől nem a meleg társadalom problémája, gondoltam. Ez a mi problémánk, minden egyes ember problémája. Az előző hajnal jutott eszembe, amikor különös véletlenek folytán a

Capella melegbárban

kötöttünk ki. A karzatról figyeltem a táncparkettet. Egy tengerészruhás srác mögött kopaszodó férfi vonaglott a színpadon, groteszk volt, ahogy ringatta magát a zenére. -Öreg homokos. - gondoltam volna, ha nem csatlakozik hozzá egy nő. Hasonló ruhában voltak, bő fekete nadrágot, ujjatlan pólót viseltek mindketten, és ahogy táncolni kezdtek, látszott, nem először teszik. Jól mozogtak együtt, élvezték. Egy pár voltak, idős pár, akik szeretnek táncolni, úgy, ahogy nekik tetszik, úgy, ahogy ezt máshol nem tehetnék.

Szabadon megnyilvánuló melegek közt ők is szabadon mertek mozogni. Akkor villant be: ez az elvont dolog, a tolerancia, nem csak mások miatt fontos. Mi magunk is szabadabbak leszünk általa.