Gyöngyi
5 °C
14 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Hogyan bazmegolt Mátyás király?

2008.12.06. 22:00
Magyarország fél évezrede is elég szerencsétlen hely volt, ellentétben egyik lakójával, Kanizsai Imrével, aki a zsenialitás vakító pillanatában egy tulajdonában lévő Zala megyei településnek az Anyadwaloga nevet adta. És nem csak ennyi derül ki a karácsonyi szezon meglepetéskönyvéből, E. Kovács Péter Hétköznapi élet Mátyás király korában című kötetéből. Na, és tegye a szívére a kezét: tudta, hogy Dugovics Titusz nem létezett?

„Amikor a nagyvázsonyi vár egyik tornyából egyik nap tompa puffanással földre érkező Kereki Gergely a zuhanás közben végiggondolta életét, bizonyára rossz döntésként értékelte azt a napot, amikor feleségül vette Mátyás egykori hadvezérének, Magyar Balázsnak a lányát.”
(E. Kovács Péter)

Az ember a legváratlanabb helyen talál kincset.

A reneszánsz événél egyszerűen nem létezik pénzpumpagyanúsabb akció (a kulturált közvélemény „Milliárdokat a Galeotto Marzio-kutatásra!”-táblákat a magasba emelve kis hján megostromolta a Parlamentet, hogy végre szervezzenek minél több Vitéz János-konferenciát és Estei Hippolit-táncversenyt). Az ember elképzeli, ahogy testhez álló cicanadrágban és hegyes orrú papucsban talicskázzák kifelé a pénzt a kommunisták, Mátyás arca már-már összefolyik Puch Lászlóéval.

Erre micsoda gyöngyre bukkantam a mátyáskirályos szuvenirek között.

A Corvina – nyilván a reneszánsz hullám meglovagolásának szándékával – Hétköznapi élet Mátyás korában címmel új kötetet adott ki, a kiadó törzsvásárlóit nem meglepve a Hétköznapi élet XY korában sorozatának részeként. És ebben a könyvben a félismeretlenség homályából a szélesebb olvasóközönség elé pattan egy pompás szerző, ne kerteljünk: az új Szerb Antal, vagy mondjuk kissé visszafogottabban: egy deci Szerb Antal pár csöpp Francois Rabelais-val, jól felrázva, de nem keverve (és futólag említsük meg Ráth-Végh Istvánt is, ő árasztotta el olyan információk özönével a magyar agyakat, hogy például hogyan és mibe szart XIV. Lajos – a szerk.). A kötet az általam olvasott történelmi traktátusok közül az első, amelyik számot vet a ténnyel, hogy az ember a hétköznapi életben ugyan földet túr, uralkodik és felfedez, esetleg dögöt nyúz, filozofál, istent imád, vagy mindenkinél magasabbra ugrik egy hajlékony rúdba kapaszkodva, de az idő nagy részében mégis csak a pinára gondol.

Fellebben a fátyol a Nagy Politikai Történésztitokról

A kötet olyan pompás előszóval indul, ami egészen új, a hazai mezőnyben szokatlan hangot üt meg, ami persze annyira nem szokatlan annak, aki a Királyné nyakláncán és a Világirodalom történetén nőtt fel. Semmi katedra, semmi öntelt magabiztosság. E. Kovács – aki civilben a Római Magyar Kulturális Intézet igazgatója – azonnal bevallja, hogy a kötet címével ellentétben egyáltalán nemcsak Mátyás uralkodásával foglalkozik, hanem Luxemburgi Zsigmondtól a két korai Habsburgon át II. Lajosig többekével, mert egyszerűen nem maradt elég írásos anyag Mátyásról ahhoz, hogy tudjuk, milyen volt az élet alatta. Egy jellemző idézet:

„Természetesen a könyv törzsanyagát az 1458 és 1490 közötti események adják, de azt gondolom, hogy ezek a kitérők mindenképpen a kiadvány javát szolgálják, hiszen így a könyv érdekesebb lesz, és az olvasók bővebb információkhoz juthatnak. (Az igazság az, hogy a szerzőnek így sokkal könnyebb, de a történészek képesek látványosan indokolni a teljesen nyilvánvaló dolgok ellenkezőjét is. Íme egy magyarázat, miért találunk annyi történészt a politikusok között.)”

A történész ideájához mindenféle kellemetlen gyakorlati tapasztalatok miatt – például túl sok közöttük a molyirtószagú politikus mindkét oldalon – a legkevésbé sem az önirónia, a tárgyszerűség, az anyagismeret, az elfogulatlanság, a hajlékonyság, a humor és a gördülékeny próza fogalmai kapcsolódnak. Szerzőnkhöz, E. Kovács Péterhez viszont bátran kapcsolhatunk ilyesmiket, ugyanis egy első blikkre unalmas ujjgyakorlatnak tűnő műfajban tudott informatív, szemnyitogató és legfőképpen igen szórakoztató művet alkotni. A XXI. században általam olvasott tudós magyar szerzők közül ő az első frivol író, amit a jellemzően karót nyelt magyar közegben külön öröm.

Mégse lincseljük meg V. Lászlót?

Az ujjgyakorlatnak tűnő műfaj a történelmi ismeretterjesztés „hogyan éltek eleink” vonulata. Itt igazán könnyű lenne alibizni, főleg, hogy a szöveg látványos illusztrációkban gazdag könyv, sőt mondjuk ki: album képei közé folyik bele. (Miriam (5) és Borisz (6,5) képeskönyvnek használják, bár persze a kínzós-karóbahúzásos fejezet a kedvencük.) De E. Kovács barátunk nem alibizik, hanem a szokatlan őszinteséget keveri a mulattatva szórakoztatással. Miközben kocsirakományra való, nagyrészt érdekes tényanyagot vasvilláz a lapokra, az olvasót igyekszik megóvni a vonalas ítéletalkotástól:

„És ha többet akarunk tudni a történelemről, kérdezzük meg annak az orosz katonának az anyját, aki magyar golyótól halt meg, hallgassuk meg egy német drukker véleményét, aki szabálytalannak látta Puskás találatát, és érdemes lenne a borjút is kifaggatni, hogy mi a véleménye a húsevőkről. A kizárólagosság hirdetése a történetírásban is elfogadhatatlan.”

Én többek között a Nemzeti Galéria romantikus történelmi festményei között nőttem fel, emiatt ha három nappal ezelőttig bármikor a karmaim közé kerül a gaz labanc V. László, puszta kézzel szaggattam volna szét a rohadékot azért, amit Hunyadi Lászlóval tett. Most, hogy tudom, mit művelt vele nem sokkal előtte a derék drusza, talán még futni is hagynám.

És amikor túl patetikusba fordulna a hangulat, szerzőnk gyorsan feloldja egy erőteljes önfricskázással:

„Végezetül: az olvasó azt gondolhatja, minden, amit ebben a könyvben talál, az a szerző kutatásainak terméke. Ez nem így van! Valójában ez egy közös munka, saját adataim mellett számos kollégám eredményét felhasználtam, amit őszintén köszönök nekik. Ebben az a legjobb, hogy a végén én veszem fel a honoráriumot, és a publikációs jegyzékem is gyarapodik. (Egy újabb példa az élet igazságtalanságára.) Mert ahogy tudjuk: a szakmán kívüli kompilál, ami elítélendő, ellenben a történész szintetizál, ami dicsérendő.”

Meghökkentő párhuzamok

A könyv bevallott célja mégis az lenne, hogy valamiféle képet kapjunk a hétköznapi életről a „magyar aranykorban”, bármit is jelentsen ez. Hiába sopánkodik minden harmadik lapon a szerző, hogy nem maradt szinte semmilyen értékelhető forrás, nem tud minket átverni, mert az a kép a végére csak kikerekedik. Szegény jó Csonkítatlan Magyarország a jelek szerint ötszáz éve is dermesztően hasonló hely volt a mostanihoz, amin, mi mást tennénk, nevetünk 170 oldalon keresztül. Néhány közös pont a régi és a mai Pumaland között:

– Virágzott a dessewffytiborizmus, vagyis az uralkodó pénzéből művelt harcias bérértelmiskedés. A könyvön végigvonulnak a benyalós bérértelmiségiekről szóló vicces sztorik, a legjobb vitathatatlanul Galeotto Marzio, aki hosszan fejtegeti, hogy a magyarok szokás szerint egy tálból esznek, villa helyett kézzel, ráadásul mártásban úszó sülteket, ezért az étkezés végére általában tetőtől talpig mocskosak lesznek, kivéve egyetlen embert – ki nem találná senki –, Mátyás királyt.

– Olyan járhatatlanok voltak az utak, hogy erős évezreddel Róma bukása után az ország legjobb útjai a Pannónia területén megmaradt római útmaradványok voltak.

– Már a könynyomtatás elterjedése előtt loptak a könyvtárból, azaz nem adták vissza a könyveket, például Rozgonyi Simon veszprémi püspök sem 1439-ben.

– A kormányzat már fél évezreddel ezelőtt elsikkasztotta az EU-pénzeket, vagyis azt a több tízezer aranyat, amit a Szentszék és a Velencei Köztársaság évente küldött a török elleni harcokra.

– Még Western Union-típusú pénzátutalás is létezett akkoriban: 1503-ban az egri püspök titkára elküldte Rómába a Fuggerek banki levelét, amire a kint héderelő Estei Hippolit püspök tüstént felvehetett 2350 aranyat, 70,5 arany átutalási díj fejében, ami háromszázalékos jutalék, vagyis kedvezőbb, mint a manapság szokásos nágy százalék feletti. A „tüstént” persze abban az értelemben értendő, hogy több hétig ment a levél Rómába.

– Már a XV. században létezett a Nagy Magyar Szexdilemma, miszerint a paráználkodás bűn, de az abból élő asszonyokat mégsem üldözték. Sőt sok városban községi pénzen tartották fenn az akkor még lupanarnak nevezett kupikat. A Legjobb Középkori Árukapcsolásért díj here alakú bronzplakettjét a pozsonyi önkormányzat nyerte, ők ugyanis a városi bordélyház bevételeiből fizették a hóhért. Ha már itt tartunk, a Hülye Lónevek Konteszt győztesei a Bátori Tamás színeiben induló Kék és Sár lettek (a sár persze sárga, ami lóban, mint az műveltebb körökben köztudott, barna szőrűt jelent; Kéknek meg képzelhetünk, ugye, egy kékesen fénylő fekete szőrű lovat – a szerk.). Bár a korabeli Magyarország állattal speciel bőségesen el volt látva, Estei Hippolit nyilvánvalóvá tette, hogy a külföldi hatás sohasem árt, hiszen az egri püspök két gepárdot importált vadászebnek, amivel nyilván igencsak meghökkentette a Heves és BAZ megyék határán kószálókat. Talán hasonló középkori gyökere lehetett annak is, amikor a Lenti gépesített lövészdandár kötelékében egy zalaegerszegi katonatársam egyszer csak így kiáltott fel: „szarjon le egy puma!”, pedig nyilván sohasem látta Észak-Amerika legnagyobb macskaféle ragadozóját.

Vesszen Vásárhelyi Pál!

Állatfronton a könyv nagy erőssége a halas fejezet, ami a horgász olvasókat a szexes részeknél is jobban lázba hozza a vizahalászat plasztikus leírásával (hangosan zenélni kellett a csónakban), illetve a Tiszát agyonszabályozással kinyíró Vásárhelyi Pál elleni bámulatra méltó kirohanással. A dagadt bértollnoktól, Galeotto Marziótól származó egyik idézetből kiderül, hogy értelmiségi barátunk igazi gourmet volt, hiszen lelkesen ír a legfinomabb édesvízi halról, az előtte korábban ismeretlen menyhalról, ami – micsoda csalódás – azokban a daliás időkben sem nőtt másfél-két kilósnál nagyobbra. (Aki úgy érzi, keveset tud a menyhalról, az olvassa el ezt, esetleg ezt, nem beszélve erről a remek posztról, esetleg emerről.)

Amiben már akkor a legjobbak voltunk

Bár a korabeli utazókat leginkább magyar fürdők és a világújdonságnak számító kocsik nyügözték le, a megmaradt források a magyar káromkodások iránti őszinte csodálatról árulkodnak. De tényleg, kedves olvasó, képzelje el, hogy Ön II. Albert osztrák herceg ellensége, és 1355 Zürichnél megütközik vele, de szolid sájszézés helyett a következő ordítást hallja az íjászok irányából: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwtattok werenkewth, ma yzzywk thy werthekheth.” Igazi kulturális sokk lehetett annak, aki nem tudta, hogy Nagy Lajos király négyszáz magyar íjászt adott kölcsön Albert barátjának.

A kiváló kötet gondosan okadatolva vezeti le, hogy Mátyás korában bazmegelés helyett a fékomolás volt a menő, merthogy ez volt az igazi durva ige a dugásra – „phecum hugodat”. A Káromkodók Fejedelme a zseniális Kanizsai Imre volt, akiről iskolákat, anyaotthonokat és egyetemi fakultásokat kéne elnevezni, hiszen az ihlet ritka pillanatában egy tulajdonában lévő Zala megyei településnek az Anyadwaloga nevet adta. Másik új hősöm András ispán Désről, aki a finnyás kortársaktól a Mosdatlan ragadványnevet kapta. A harmadik György, aki a technikai újítások lelkes híveként a XV. század elejének sarokba guggolós Magyarországán gravitációs budit készített magának, kivíva ezzel kortársai értetlenségét és a Georgius Polczonzaro nevet.

A szerző kiválóan adagolja a feszültséget: amikor már azt hinnénk, Magyarország valamiféle elmaradott Átokföldje, kiderül, hogy Bártfán már 1432-ben volt hivatásos utcaseprő.

Kanos királyok, pornográf diákok

Az igazi pinabubus Zsigmond király volt, aki IV Frigyes osztrák herceg vendégeként a tiszteletére szervezett táncmulatságon olyan összetett viszonyba került egy polgárleánnyal, hogy az ügyet csak négyszáz arannyal tudta rendezni. Zsigmondot Frigyes említése is végtelenül kanossá tehette, mert pár évvel később olyan megható beszélgetést folytatott az osztrák herceg második feleségével, hogy a végén hat elzászi falut ajándékozott neki.

Na de, mondhatnánk, ezek itt uralkodók, hol maradnak a mindennapi emberek? Hát éppen egy fogadóban hajkurásszák a pyczát. A természetesen német anyanyelvű Rotenburgi János deák 1421-ben érkezett Budára Zsigmond kíséretével. Elkezdett magyarul tanulni, és hasonló cipőben járó sorstársai kedvéért szószedetet állított össze a leggyakrabban előforduló élethelyzetek sikeres abszolválása végett. Bár a tanult szavakat németesen írta át hallomás alapján, pennája nyomán mondhatni megelevenedett az úgynevezett hétköznapi élet. Íme egy kocsmabéli jelenet E. Kovács tudós interpretációjában, Rotenburgi János helyesírásával:

– Hol vret (Hol urad?)
– Bassnement

Némi felesleges kitérő utám – Culczer ette kynyer ette bart (Kulcsár, adj te kenyér, adj te bort!) – visszatér a vezértéma, miszerint:

– Schaffarinaet pyczat (Safarina, adj te pyczat!)

Hőseink átmennek a fogadó egyik szobájába, ahol Nyelvtanuló a lényegre tér:

– Ackarode fasot (Akarod-e faszot?)

A válaszból úgy tűnik, a korabeli magyar vendéglátóiparban dolgozó asszonyok némileg hasonlatosak lehettek a XX.-XXI. század kubai diáklányaihoz, akik harisnyáért bármire képesek, főleg, ha az a bármi dugást jelent:

– Wegd ennekem yt scherut (Vegyél énnekem egy sarut!)

Túl részegek legalább nem lehettek, amit onnan sejtek, hogy az 1470-es évek végén magyar kocsmárosok lepték el Rómát. Ezt onnan tudjuk, hogy rengetegszer megbüntették őket hamis mérésért, ennek pedig írásos nyoma maradt.

A fentiekhez képest eltörpül az, hogy ebből a könyből tudtam meg (talán szégyenszemre), miszerint Dugovics Titusz nemhogy nem rántotta le a törököt, hanem egyáltalán nem is létezett, a déli harangzúgást nem a nándorfehérvári győzelem emlékére rendelte el a pápa, Mátyás Fekete Seregét nem hívták Fekete Seregnek, Tinódi Lantos Sebestyén viszont, meghökkentően korszerűen, tőgynek nevezte a női mellet.