Sámán a Rába partján

2004.05.03. 16:31
A 2004-es Mediawave - Fényírók Fesztiválja a tudósító számára a többéves rutinnak megfelelően zajlik: dél körüli reggeli a folyópart zöld füvében heverészve, délután könnyed mozizás, este koncertek. Ez a győri program tudatmódosító szer nélkül is komoly kábulatot eredményez már pár nap alatt, a résztvevőket arról lehet felismerni, hogy bódultan keringenek a Rómer ház - Zsinagóga - szállás aranyháromszögében, néha fotoszintetizálnak, és gyakran hunyorognak.
Van abban valami perverz, ahogy a tavasz első verőfényes napjainak legszebb óráit emberek képesek egy sötét és büdös moziteremben tölteni. Még elvetemültebbek akár több előadást is megnéznek egymás után, a legelszántabb vizuáldzsankik pedig akár az egész napjukat elmozizgatják. Szerencsére az esti koncertek kezdete utáni időpontokat a bölcs szervezők többnyire az elmúlt pár év igényes mozifilmjeiből válogatva töltötték ki, de mivel azokat már úgyis mindenki látta, senkit nem kényszerítenek igazán kiélezett döntési helyzetbe.

Új szignál, jönnek a sámánok

Tekintse meg képeinket!
Az első dolog, amivel a gyanútlan néző a moziba beülve szembekerült, egyben az idei fesztivál egyik legmerészebb húzása: a szervezők újra cserélték az eddigi, Wim Mertens zenéjével aláfestett szignálfilmet. Aki járt már Mediawave-en, az tudja, milyen kulcsfontosságú tény ez: nincs többé lassan kigömbölyödő és elszaladó süni, traktorral szlalomozó öregember, vagy a kucsmás férfi a sűrűn hulló hópelyhek közt. Vannak ehelyett törzsi szertartások, vízeséshez imádkozó fekete férfiak, ősöreg indián sámánasszony, vizet merítő buddhista szerzetes méltóságteljesen belassított képei a lélekharang hangjával kísérve - szép, de szomorú hangulatú film, mely azért szerencsére nem feleltethető meg a fesztivál alaphangulatának. A másik merész, ám egyértelműen örömteli változás az, hogy vége a tolmácsgépek okozta izgalmaknak, a film közben lemerülő elemek és kontakthibák okozta stresszelésnek: idén magyar feliratok láthatóak a legtöbb film alatt. Persze az átállás nem zökkenőmentes. A feliratot vetítő számítógép kezelője néha rákönyökölhetett az enter gombra, ilyenkor a film hátralévő részének feliratai pár másodperc alatt végigpörögtek, de megtörtént az is, hogy a kompjútert hosszas munkával sem sikerült együttműködésre bírni. Szerencsére ekkor sem veszítjük el a fonalat, a nem angol nyelvű filmek ugyanis többnyire már eleve angol felirattal érkeznek.

Bemozdultak a Barbik

A legnépszerűbb szekció az animációs filmeké. Láthattunk többek közt vicces gyurmafilmet hóember és nyúl barátságáról (Répa!), a Hukkle hangulatát megidéző animációs ál-dokumentumfilmet egy falucska lakóinak a távolsági buszhoz fűződő viszonyáról (A busz), humoros skicceket a férfi-nő kapcsolatról (Birtokolni és megtartani), Barbie-babákra átírt Hófehérke-parafrázist (Barbarians), és Phil Mulloy előző években megkezdett sorozatának lezárásaként kiderül, mi a Zog bolygó titokzatos lakói utáni hajsza végkifejlete (A végső megoldás).

A japán animációs filmek blokkja azonban meglepő módon inkább csalódást okozott, mint örömöt: a számítógépes animáció divatos és hasznos dolog, de a kidolgozás finomságán nem kellene spórolni. Mégis láttunk a közepes színvonalú számítógépes játékok kidolgozottságával vetekedő darabokat is, amelyeknél a történet sem feledtette az igénytelen részleteket. Különösen bántó volt ez az egyébként szellemes témájú, a páros síugrást mint új olimpiai sportágat bemutató filmben (Ski Jumping Pairs), ahol a tandemben induló versenyzők keze például folyamatosan a levegőt markolta partnerük helyett, és a mozgás is bábuszerűen merevre sikerült.

Érzelmes tudósító kutya nélkül

A kisjátékfilmes blokkok közt nagyon erős volt a két Jameson-szekció: ezeken európai fesztiválokon már díjnyertes filmeket vetítettek. A szemközti bank biztonsági őréért epekedő duci büféslány (Teljes kör), a munkájuk apró részleteiről elhivatott komolysággal mesélő kisemberek (Én, magam, és az univerzum), az öregasszonyok, akik egy negyvenéves ellentétet próbálnak rendezni előbb egy kis pankrációval, később könnyes vádaskodásokkal egész a rezignált megbocsátásig (Az ásó), hol humoros, hol lírai történetei kellemesen végigzongorázzák szinte a teljes emocionális skálát. A tudósító pedig örömmel konstatálja, hogy érzésekre alapozni nem ciki, és nemcsak kutyás-kisgyerekes filmekkel lehet.

A versenyfilmek közt láthattunk humoros történetet arról, hogy nem szabad feladni a kommunikációs próbálkozást akkor sem, ha az egyik fél csak angolul, a másik pedig csak németül szólal meg (Vonaton), a doppingtesztek rossz angyalának titkos üzelmeit (Páternoszter), szextelefonon lógó tinédzserfiút, aki - tudtán kívül - saját "irodai munkát végző" édesanyjával akad össze a vonalban, ám szerencsére olyan ártatlan lélek, hogy élvezkedés helyett mindössze csajozási tanácsadásra vágyik (Lépcsőházi történet). Néztünk kedvesen egyszerű darabot a munka után sárkányrepülőre kapó kazah kazánfűtőről (A repülés), fiatal angol leányanya és három maszatos gyereke kijózanító reálmeséjét (A darázs) és viccesen szomorkás történetet egy folyamatosan lódító rendőrről (Jocó).

Rozsdás lemezeken

Ha valakinek kellően magas az ingerküszöbe, és nem tántorítja el a történet esetleges hiánya sem, érdemes megpróbálkoznia a kísérleti filmek mezőnyével. Az Expozíció című darab például rozsdás lemezeken mutatja be az időjárás és a fény hatásait, mindezt erősen ritmizálva, kísérleti animációs technikákkal, feszes zenei aláfestéssel, és szerencsére hat percnél nem tovább.

Mike Hoolboom tavaly gyönyörű képeket kombinált meditatív zenével és szövegrészletekkel Élet-imitációk című filmjében, idén Közmegvilágításban címmel hat alapvető embertípust mutat be rövid, néha groteszk módon vicces, máskor meghatóan őszinte, szöveges monológokban és az azokat aláfestő kép-kollázsokkal.

A finn Marja Mikkonen 99 év az életemből című filmje valójában a "rendes" rövidfilmes blokkban is megállná a helyét. A rendezőnő a vizuális elemeket alárendeli a történetnek, ami egyszerű, mégis izgalmas: az ismeretlen főhősnő végigsorolja élet fontos eseményeit. Egy-két kulcsmondat minden egyes évhez, és a hatvanadik év után szinte mindennapossá váló halálesetek, betegségek, a visszafordíthatatlan tüneteinek szenvtelen hangú felsorolása egyszerre hátborzongatóan őszinte és megrendítő.

Tréfás kacsafarok

Klikk a képre!
A pénteken fellépő Imperial Crowns a műsorfüzet szerint Johnny Depp kedvenc csapata, Jim Belushi kísérőzenekara, akik a Tom Waits által fémjelzett Los Angelesi blues-szcéna jeles tagjai. Három ilyen húzónév egy mondaton belül valóban jól hangzik, azt mégse írhatták, hogy a banda leginkább egy megöregedett Hooligans zenekarra emlékeztet, akik blues-rockabillyre váltottak, de ez nem jelenti azt, hogy nem szórakoztatóak. A szikárra alkoholizált énekes nagydumájú szövegeket nyom az út mellett felszedett hippi csajokról, a szűk bőrgatya fölött épphogy csak észrevehető az enyhe piáspocak, és a széles terpesztésű gallér is szép harmóniát alkot a kacsafarok-frizurával. A macsós műmájerkedés kellően vicces, bár felmerül a kétség, hogy ők talán komolyan gondolják.

A Grencsó Surprise Collective Dream Car-lemezbemutatójára nagyon kíváncsiak voltunk, mert az új lemez határozottan jó. A koncert diavetítéssel és táncosnővel súlyosbítva viszont csak unalmasan kellemes, amit az is jelez, hogy a tudósító többször is hosszasan elmélázik közben azon, vajon mi értelme a kortárs táncban az olyan mozdulatsoroknak, amelyek nem is esztétikusak, és még csak nem is kidolgozottak. Sokkal inkább a helyén van a pár nappal későbbi, Rómer házas koncert, ahol a szaxofonos Grencsó István Márkos Bercivel és az ő csellójával, valamint több vetítőgéppel egyesítve erőit, egészpályás letámadással hódítja meg a hallgatóságot, miközben a színpad felett elhelyezett vásznakon szemcsés, elmosódott képek, régi családi filmek, híradótöredékek peregnek.

Dresch Mihály és ezúttal egy cimbalmossal is bővült zenekara a szokottan magas színvonalat hozták. Dreschben az az egyik nagyon szimpatikus vonás, ahogy csukott szemmel, halvány mosollyal élvezi saját zenésztársai játékát, a másik pedig, hogy koncert előtt csocsózással melegít be a Zsinagóga udvarának fái alatt.

Arve Henriksen norvég szaxofonos egymaga ül a színpadon, lábánál a varázsdobozzal, amiből hangmintákat és a saját játékából beloopolt dallamokat szabadítja a közönségre. Semmi vadulás, ez nyugodt, szép, meditatív zene, egy kis napsütés a ködös fjordok felett. Nem úgy, mint az ausztrál Cracked Air koncertje a Rómer pincéjében, amit egy ideig jólnevelten tűrünk, de a kreatív improvizáció disszonáns hangjai, valamint ezek hangereje végül már túlságosan zavarónak bizonyulnak.

Schadeberg feketéi

A filmek mellett további vizuális élmények is várnak a vállalkozó szellemű fesztivál-látogatóra. Az elmúlt években már érezhető törekvés, miszerint a film és zene mellett egyéb társművészetek is helyet kapjanak a fesztiválprogramban, idén valódi elhatározássá érett: Durst György, a fesztivál egyik főszervezője bejelentése szerint ez évtől kezdve a fotóművészet is bekerül a fesztivál fő művészeti vonulatai közé. Ennek első aktusaként rögtön erős fotókiállítással nyitott a Xantus János Múzeum: Jürgen Schadeberg fekete-fehér fotóin táncoló fekete párok és árnyjátékuk, füstös klubok jazz-zenészei, a nyomornegyedek szegényeinek életképei és az utcai borbélyok összehangolt, már-már koreográfiaszerűen harmonikus mozdulatai szép és elgondolkodtató képsorok az ötvenes évek Dél-Afrikájának letűnt korszakáról. A kiállítástól lenyűgözve a tudósító késznek érezte magát behatolni a szomszédos teremben tartott, szintén a Médiawave-hez kapcsolódó Diaporáma fesztivál prezentációs rendezvényére is, de a teremben uralkodó sűrű ájerről lepattanva mégis inkább a folyóparti napozás mellett döntött. Ez egyébként több egybehangzó vélemény szerint is a Mediawave egyik legjobb relaxációs élménye.

Ülés a parton

A Médiawave szellemi wellness-programjához hozzátartozik a ráérős lazázás két film közt, vagy koncert előtt, mely időt legjobban kiülős helyeken lehet eltölteni. Ilyen a Zsinagóga udvara, a régi belváros sörözői és kávézói, de az Ultimate Kiülős Hely mégis az egész városon végigvonuló Rába füves partja. A hely kiválóan alkalmas reggelizésre, heverészésre, olvasgatásra, és ez a titka annak, ha az egész héten mozitermekben gubbasztók is leégett arccal térnek meg a folyamatos mozizásból.